Mit tudunk James Bluntról? Persze azonkívül, hogy ő írta a You're Beautiful című számot, aminek köszönhetően a koszovói háborút megjárt énekesből arénakompatibilis popsztár vált. Például azt, hogy a nők még mindig imádják a cuki, romantikus számokat író brit zenészeket, még itt Magyarországon is. Azért az kiderült, hogy James Bluntnak túl nagy a Papp László Budapest Sportaréna, így leválasztották a küzdőteret, ahová székeket is raktak, így tényleg az az érzése lehetett mindenkinek, hogy telt ház fogadta az énekest.

Blunt tavaly hozta ki a Moon Landing című nagylemezét, ezt turnéztatja most; Budapestre konkrétan hat év után tért vissza, és őszinte meglepetésemre még a dátumot is tudta, mikor járt itt utoljára. Egyébként Blunt az elejétől kezdve nagyon aktívan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, aminek túlnyomó része tátogó nőkből, barátnői társaságokból vagy párokból állt. 

Azért csak tátogó, mert Blunt hangját nem tudja leutánozni egy mezei zuhanyzódíva. Alapból van egy nagyon fura, lihegős-dadogós hanghordozása az énekesnek, a dalokban pedig általában olyan hangokat énekel ki, amiket otthon, a négy fal között sem igazán szokás. Zongorázik, gitározik, előkap még egy ukulelét is, teljesen érthető, miért vesznek meg a zenéjéért a nők minden korosztályban.

James Blunt ugyanis pont az a fajta csávó, akit már középiskolában is baromira utált a többi srác. Kis apró, lelkes figura, aki egy gitárral hetekig elvan a folyosó sarkában, ahol hétről hétre csak gyűlnek a lányok. Femininnek nem mondanám a zenéjét, de a klasszikus értelemben vett férfiastól is távol áll. Persze ettől még egyáltalán nem volt rossz a koncert.

Lehet a „jó estét" és a „köszönöm" mellett minden más kommunikációs fogás előre begyakorolt figura, de tényleg dicséretre méltó az ennyire erős színpadi jelenlét. Még az sem zavarta, hogy amikor az aréna különböző pontjait próbálta tapsoltatni, a megdöbbentően passzív közönség erre semmit sem reagált. Helyette megkérte a dühöngőbe rakott székekről felálló rajongókat, hogy álljanak már odébb egy kicsit, hogy a mögöttük állók is lássanak, aztán majd jelzi, amikor be lehet nyomulni a színpad elé. A végén még egy szörfözés is belefért, hogy aztán végigfusson az arénán, felállítva mindenkit az ülőhelyéről, csöndes mozizásból konkrét koncertélményt kierőszakolva a nem éppen őrjöngő tömegből.

Mivel a zenei rész engem kissé hidegen hagyott (a zongorás és/vagy ukulelés poprock nem éppen az esetem), legalább volt idő arra, hogy átgondoljam, Magyarországon miért nincsenek Spangli Jánosok. Blunt az a klasszikus, érzelgős popénekes, aki valószínűleg még a zöldségeshez is magával viszi a gitárját. Itthon ilyenek vagy nincsenek, vagy nem ismerik őket; ha valaki popkarriert akar, akkor megkeresi valamelyik lakossági producert, hogy pakoljon alá valami aktuális elektronikai alapot, aztán mehet a Pitbull és Flo Rida. Baromi nagy igény van erre itthon is, még sincs senki, aki ilyet csinálna. Mondjuk ehhez zenélni is tudni kell – lehet, itt a probléma.

Ha nem is élveztem kifejezetten a koncertet, maga a produkció megérdemli az elismerést. A számok kellően rövidek voltak, Blunt nem egy nyálas ripacs, hanem saját zenéjét is önironikusan kezelő előadó, aki nagyon is tisztában van vele, hogy a dalaival milyen közeget fog meg leginkább.  Nagy valószínűséggel pont azokat, akik vasárnap is jönnek a Michael Bubléra.