„Hallod, ezek kibaszott jók, ember!” Ezt nem én mondom, hanem állítólag maga Bob Dylan lelkesedett így a Beach Boys akkori menedzserének a kaliforniai zenekar egyik 1971-es koncertjén. Több mint fél évszázados fennállása alatt csak szerda este lépett fel Magyarországon először minden idők egyik legfontosabb és legnagyobb múltú zenekara. Aztán ahogy színpadra lépnek, nehezen hiszem el, hogy ebből bármi jó is kisülhet majd.

Eleve kellemetlenül kevesen jöttek el a dicsőségesen megöregedett Beach Boys koncertjére, még a Sportaréna negyede is nagynak bizonyult számukra. Csúnyán elszámolhatta magát az a deres bajszú öregúr is, aki látcsővel érkezett az ifjúkorát megszépítő zenekar első magyar fellépésére, majd végül a zenekar előtt jó öt méterrel foglalt magának (és nejének) kényelmes helyet a szellős küzdőtéren.

Persze egyáltalán nem meglepő ez egy olyan országban, ahol – a szemét kommunisták miatt! – a minőségi popzenének nem vagy csupán alig vannak hagyományai. Az a korosztály, amelyik a szerdai koncert célközönségét tehette volna ki, bohém éveiben vélhetően csak korlátozott lehetőségek között tudta beszerezni a Beach Boys felvételeit. Nemhiába: Kalifornia nagyon messze van, a Balatonon pedig még szörfözni sem az igazi.

Pedig mindig jó látni, amikor a szenior korosztály is képviselteti magát az éjszakában. A koncertre kísérő barátom szavaival élve:

Már csak Tarlós István hiányzik a buliból!

És valóban, a Beach Boys első budapesti bulija maga volt a normcore, jól összeszokott házaspárokkal, pattogatott kukoricával és élére vasalt nadrágokkal. Fiatalokat tényleg csak elszórtan látni, őket is leginkább a színes és mókás mintájú ingeikről lehet kiszúrni.

Természetesen nem varrhatunk mindent a komcsik nyakába, a koncert körüli érdektelenséget részben az is okozhatta, hogy Beach Boys név alatt ezúttal annak a Mike Love-nak a turnézenekara jutott el hozzánk, aki alapító tag lévén perrel nyerte el a Tengerparti Fiúk nevének használatát.

Sajnos azt kell mondanunk, hogy a Beach Boys nem Beach Boys legalább egy Wilson nélkül, és mivel már sajnos csak egy Wilsont láthatunk, Őt látni is akarjuk!!! Nem szúrhatják ki ezzel a formációval egymillió ember szemét, nem elégszünk meg ezzel!

– elégedetlenkedtek például a zseniális elméjű Brian Wilson távolléte miatt a keményvonalas rajongókat tömörítő Egymillióan azért, hogy elhozza a Gerendai a Beach Boyst a Szigetre Facebook-csoport adminjai, akiktől úgy tudom, hogy végül nem jelentek meg a szerdai koncerten.

Hiába jött el Love mellett a zenekarhoz 1965-ben csatlakozó, Grammy-díjas Bruce Johnston is, aki már a popzenét megváltó Pet Sounds című lemezen is szerepelt, a jelenlegi Beach Boys sokkal inkább tűnt önmaga feldolgozás-zenekarának, mintsem Amerika Beatlesre adott válaszának. Ahogy a gyér levelű cserepes pálmák és szörfdeszkák között figyelem a zenekart, akaratlanul is egy floridai hotel halljában érzem magam, ahol egy késő nyári estén olyan öregfiúk játsszák ezeket a jól ismert tengerparti indulókat, akik annak idején a Beach Boys szerettek volna lenni, de ez valahogy sosem jött össze.

Minderre csak ráerősít a kritikán aluli, powerpointosnak tűnő vetítés, ami hol Comic Sans-közeli betűtípussal, hol magyar címerrel kedveskedik a szemünknek. Valahogy úgy képzelem, hogy a két öreg, a modern technológiához bevallottan nem értő Love és Johnston együtt pakolta ezt össze a számítógép előtt.

Mindezek ellenére a kétfelvonásos koncert egy pontján – noha nem vagyok egy Bob Dylan – azon kapom magam, hogy azt súgom a mellettem állónak:

Hallod, kurva jó ez a buli!

Mert mégiscsak egy autentikus tribute-zenekar jött el hozzánk, ezek a számok pedig – az angyali vokálokkal és a mennyei popharmóniákkal – ötven év távlatából is csodásan működnek. És nem tökmindegy, hogy kiktől, melyik sildes sapkás bácsi előadásában halljuk őket?! Nekem a koncert után, amikor a férfimosdóban, a dolgukat végezve, többen is együtt fütyörészték a Wouldn't It Be Nice-ot, úgy tűnt, hogy ilyenek egyáltalán nem számítanak.