Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Vajon hány év és hány lemez kell ahhoz egy rockzenekarnál, hogy legyenek bármilyen jók, szép lassan érdektelenné váljanak? 20 év? 10 album? Feloszlás és tagcserék nélküli karrier? Fogalmam sincs, de évek óta ezek a kérdések merülnek fel minden új Foo Fighters-megjelenéssel kapcsolatban.
Kell ez egyáltalán? És ha igen, akkor miért?
Ezt leginkább Dave Grohltól és csapatától kell megkérdezni, de azt azért nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a tengerentúlon egy Foo Fighters-album megjelenése komoly hírértékkel bír, hiszen egyre nehezebb igazán grandiózus, stadionokat is megtöltő produkciókat találni, amiben gitárok vannak, de még nem őszülnek a tagok.
A Foo Fightersnek az a baromi nagy szerencséje, hogy van egy Dave Grohlja. A kezdeteknél igenis számított, hogy Grohl a Nirvana dobosa volt, annak a zenekarnak, amit sokan az utolsó igazán nagy rockzenekarnak tartanak. Aztán az évek során kiderült Grohlról, hogy nem csak egy szimpla dobos, aki gond nélkül lett énekes-gitáros, hanem egy lelkes sztahanovista, aki egyszerre vállalta magára a rocktörténet krónikásának szerepét, és vállal szerepet tevékenyen alkotóként a műfajban.
Aztán kijött tavaly Dave Grohl rendezői bemutatkozása a Sound City rockzenei dokumentumfilmmel (mennyivel jobb kifejezés erre az angol rockumentary!), amit egyöntetű elismeréssel fogadott szaksajtó, ami nem csoda, hiszen alapvetően a zenebuzik tudják igazán értékelni ezt a filmet. Annyira jól működött Grohl közvetlen stílusa, hogy a zenekar gyorsan összefogott az HBO-val, hogy a következő lemezük munkálatait a Sound City formulájához hasonlóan mutassák be. A nyolcszámos lemezt nyolc különböző város stúdiójában vették fel, minden város, vagyis minden dal egy epizód. A sorozat első epizódjáról itt írtunk, a lemezről viszont csak most fogunk.
Érdekes személyes tapasztalat, hogy bárkivel is beszélek a Foo Fightersről (már aki ismeri őket), mindig elhangzik az az okfejtés, hogy alapvetően nem rossz, de ők az a zenekar, akiknek mindig van egy-egy jó számuk az adott lemezen, aztán semmi több. És ezzel tényleg nehéz vitatkozni, itt a tíz legnézettebb Foo Fighters-dalok listája a Youtube-on:
Mint látható, a zenekar első hat legnépszerűbb száma mind más lemezeken található, de a Foo Fighters Spotify-profilját vizsgálva is kiderül, hogy a legnépszerűbb hat szám szintén hat különböző lemezen található, pedig nem is egyezik teljesen a fenti Youtube-listával. Persze, pontosan ez a single-ök vagy kislemezek lényege, de ennyire erősen csak a nagyon mainstream popban érzékelhető hasonló jelenség.
Ebben is óriási szerepe van Grohlnak, aki a ritmusszekcióból lépett frontemberi pozícióba, ezért teljesen más hozzáállással ír dalokat, mint mondjuk egy született gitáros-dalszerző. Nem bonyolítja túl az egészet, a punkzenei háttere miatt egyébként sem érzi szükségességét, a grunge korszakból pedig átemelte azt a bipoláris dalstruktúrát, ami annyira jól működött a Nirvanánál.
Ezek a tényezők, és Grohl kvázi celebbé válása garantálta, hogy a Sonic Highways megjelenése még mindig viszonylag fontos maradjon, nagy kár, hogy semmivel sem lett több (sem kevesebb), mint bármelyik eddigi albumuk.
Ritkán előz meg bármilyen nagylemezt olyan marketingkampány, mint a Sonic Highwayst. Az HBO-sorozatnak köszönhetően mind a nyolc dal hátteréről kapunk egy egész epizódot, amikből kiderül, hogy milyen történetek és személyek inspirálták az adott számokat, amikben ráadászul közreműködők is akadnak bőven. Ez papíron kifejezetten izgalmasnak hangzik, hiszen a Foo Fighters zenészei simán rendelkeznek azzal a tudással, hogy Washingtont megjárva írjanak egy hardcore punk opuszt, New Orleansban előkerüljenek a fúvósok, Nashville-ben pedig sírdogáljanak kicsit Lucy Ann elvesztése miatt az amerikai préri szélén. De nem, mindenből csak a legminimálisabbat vették át (ha átvették egyáltalán), az alap pedig maradt a Foo Fighters unalomig ismert stadionrock-posztgrunge-punkrock egyvelege.
A Sonic Highways pont azt a hatást váltja ki a kezdéssel, amit egy új Foo Fighters-szám szokott még az aktuális lemez megjelenése előtt. Grohl kifejezetten jó énekes, ha az ember nem kel és fekszik a dalaival, akkor ezt hajlamos elfelejteni. Ez az ismerős felismerés pont arra jó, hogy elvigye a lemezt egészen a másodikszám végéig anélkül, hogy esetleg ásításra késztetne. A Something From Nothing vége vagy a Feast and the Famine punkos lendülete egész szórakoztató, utóbbi konkrétan a legjobb szám az egész lemezen. Innentől viszont akkora lejtmenet kezdődik az Abszolút Közepesség Poklába, hogy nem is értem miért kellett erre ennyi pénzt, energiát és menő kábeltévét pazarolni.
A 2014-es év egyik kedvenc pszeudozsánere a dad rock, ami azokat az embereket jelenti, akik képtelenek elszakadni a '60-as, '70-es évek rockzenéjétől (köhömm, Jack Black) és egyáltalán nem érdekli őket mi megy manapság. Ez jellemzően az amerikai baby boomer generációra vonatkozik, de a dad rock kifejezést szép lassan bármire és bárkire rá lehet aggatni a lényeg, hogy zeneileg ragaszkodjon az eddig jól megszokotthoz. Nem véletlen, hogy a Noisey iszonyatosan szórakoztató nagy dad rock felmérésében az egyik válaszadó a Foo Fighterst is megemlíti a kedvencei között.
Ezt csak azért írom ide, mert a zenekar nagyon kezd elmenni ebbe az irányba. Ugyanaz a 20 éves sound és dalírás jellemző még mindig a zenéjükre, és ha egy ilyen monstre projekt után sem tudtak ettől elszakadni, akkor lehet már nem is nagyon fognak. Ez engem például zavar, de a biztosra játszó dadrockereknek egy igazi aranybánya lehet.
Nem azt mondom, hogy a Foo Fighters egyenlő Jeff Tweedyvel, de pont azon az úton jár mint minden gitárzenekar a hőskorszakból. Ennek pedig 2014-ben a dad rock a végállomása.
A Congegration egy amolyan Foo Fighters-féle hősköltemény, aminek a vokálja megtévesztésig hasonlít a Time Like These énekére, a nagyon amerikai gitárvernyogás pedig nagyon kellemetlen republikánus rock ízt ad az egésznek. Egy kicsit Zac Brown countrygitáros is beszáll a dalba, de érezhető, hogy csak úgy odatették, mert ott volt hely neki, aztán rábízták mit csinál. Az ezt követő kétrészes, Austinban rögzített szám a texasi pszichedelikus country (á la Willie Nelson) hatását kéne magán hordoznia, de csak egy kínkeserves Creedence Clearwater-utánhallás lett belőle, amit akár 60 éves apukák is játszhatnának a hétvégente a hátsókertben. Igazából ez így szőrszálhasogatás, legyünk kicsit érthetőbbek:
Ha véletlenszerűen felcserélnénk ennek a lemeznek a dallistáját a többiével, akkor senkinek sem tűnne fel, hogy mondjuk az Outside című számot nem 10 évvel ezelőtt írták.
A rajongókon kívül, persze.
Azt még nem is mondtam, hogy ugyan mindössze nyolcszámos az egész, de pont a legjobb dal a legrövidebb a maga 3:50-es játékidejével. Nem értem, és talán nem is akarom érteni, hogy egy nem kifejezetten elszállós, radikálisan kísérletező zenekart mi vesz rá arra, hogy alsóhangon két és fél perces számokat néhol 7 (!) perc hosszúra nyújtsanak. Annyira nem jó egyik sem, akkor meg legyünk rajta túl gyorsan.
Szó sincs arról, hogy rossz a Sonic Highways, de a körítéshez képest egyértelmű csalódás. Az HBO-s projektet ismerve ebben bőven volt több, és hiába erősebb szövegileg a legutóbbi pár albumhoz képest, ha zeneileg még úgyis teljesen homogén, hogy nyolc kibaszott stúdióban kellett külön felvenni. Viszont ha az eddigi életműhöz hasonlítjuk akkor se nem rosszabb, se nem jobb, mint az eddigiek, egyszerűen csak közepes, bántóan, fájdalmasan, elképesztően közepes, annyira közepes, hogy kizárólag-sportos-hasonlatok-jutnak-eszembe-egy-zenés-cikkben szinten közepes.
Ezért is lehet annyira hálátlan 20 éves zenekarnak lenni, mert innen már nincs nagyon hova tovább. Persze, lehet sétálgatni a szokásos úton, ha ugyanoda, ugyanannyi idő alatt akarunk elérni, de egyszerűen nem akarom megérteni, hogy a sztahanovista Dave Grohlnak ez az egész elég. Csak akkor ugye mit kezdjen magával? 45 évesen túl van az első rendezésén, saját sorozatot kapott az HBO-n, csak annak a lemezén nem játszik, akién nem akar, és a Stereogum szerint a harmadik leggazdagabb dobos a világon. Mindezt a Foo Fighters énekes-gitárosaként. Nem akarok ebbe beleszólni, majd eldönti ő maga, de nem hiszem, hogy túlságosan zavarná bármi is, miközben teltházas koncertet ad mondjuk a Wembleyben. Ettől függetlenül valahogyan csak értékelni kell a Sonic Highwayst.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
