Ahogyan minden év végén, úgy 2014-ben is illik visszanézni, hogy mik voltak az év legkiemelkedőbb nagylemezei – akár már december elején, hiszen ilyenkor már látszik, hogy nem lesznek olyan lemezek, amelyek megkavarnák a helyezéseket. Úgyhogy az Index frissen induló zeneblogjában, a Stenkben is megpróbáltuk összeszedni, hogy szerintünk mik voltak a legjobbak idén, ezzel azért körülbelül be is lőjük, hogy mi mindenről lehet majd itt olvasni az elkövetkezendőkben. Egy húszas toplistát állítottunk össze, egy magyar nagylemez és egy magyar filmzene (!) is belefért az összesítésbe, de aki rendszeres olvasója az Indexnek, nem fog meglepődni, hogy kikről is van szó. Visszafelé haladunk a listában, a Bellehallgatok! feliratra kattintva pedig meghallgathatja a kedvenc dalunkat. Füllhallgatókat fel!
Ez az album egyszerűen csak végtelenül kifinomult és szép; sőt, én igazából már a létfilozofálgatós hangulatú borítóba is simán beleszerettem, nem is beszélve az énekes, Jack Steadman kerek Oliver Peoples szemüvegéről. (És hol volt még akkor a negyedik kislemezdal, a Home By Now videója az emberi létezés alapkérdéseit feszegető 2001: Űrodüsszeia ötödik osztályos színpadi feldolgozásával!) Steadman a korábbi lemezek gitározós indie-jét feldobta némi elektronikával, meg az általa sűrűn látogatott japán lemezboltok mélyén talált régi bakelitek sample-jeivel. Az igazi csoda az, hogy nem valami nyavajgós-kántálós-tamtamos világzenei borzalom, hanem egy teljesen letisztult és populáris lemez jött össze belőle, meg is szerezték vele az első helyet a brit eladási listán. A So Long, See You Tomorrow segítségével a bölcsész célközönség a jógázásra és az Esztétika II. szigorlatra is bármikor tökéletesen rá tud hangolódni, mindenki másra pedig nagyjából olyan hatással van, mint a zöld tea: lenyugtat, felvidít, sőt még a fogyásban is segít, amikor a Carry Me-re ugrálsz meg a Feelre táncolsz. (Beszámoló a szigetes koncertjükről itt, interjú az énekessel meg ott.) (PSZ)
Ez a legfrissebb lemez a listáról, hivatalosan december másodikán jelent meg, ráadásul csak egy EP, mégis itt a helye. Az ausztrál Nai Palm olyan lazán énekel és gitározik, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, a By Fire könnyed és pozitív, de nem teljesen lakossági popzene (future soul) nagy megfejtések és korszakalkotás nélkül. Az új számokat inkább vegye meg mindenki, de a régiről itt van lentebb egy erősebb klasszikus kedvcsinálónak. (JM)
New York, mint a világ azon nagyvárosa, ahonnan a forradalmi zenék elárasztják a világot, kezd meghalni. Az életszínvonal növekedésével egyre kevesebb periférián alkotó zenész engedheti meg magának, hogy azokon a részeken éljen, ahol annak idején pultozás mellett párhuzamosan mint zenész is lehetett alkotni. Ahol annak idején Lydia Lunch lopta az ebédet a munkahelyéről a Dead Boys tagjainak, ott most Starbucks, több ezer dolláros zsebkendőnyi albérlet található, ahol Amerika leggazdagabb szüleinek művészgyermekei próbálnak egyre sikertelenebbül érvényesülni. Ennek a döglődő testnek az utolsó rángása a Psalm Zero duója. Charlie Looker (Extra Life, Zs) és Andrew Hock (Castevet) ezt megelőző zenekarait a komplex szerkezetek és a virtuóz játék jellemezte, így a lemez egyik legnagyobb erénye, hogy szerepükből kilépve, egy letisztult, követhetőbb, dalcentrikus lemezt írtak, amelyik így is baszakszik a zenéjükre ható stílusok prekoncepcióival. A madrigál és gregorián ének mentén bejövő gótikus hatásokhoz képest a zenei alap szilárdabb és határozottabb, mint amit mondjuk Lipcsében elviselnének a vizigótok, metálhoz képest pedig sokkal nyitottabbak a terek és az ének jellege teljesen kiöli a műfaj korai zsíros kenyeres, sörlocsoló macsóságát, vagy a modern metál budai fültágítós hülyegyerekeinek dühét, akik legrosszabb esetben is azon vannak kiakadva, hogy elvittek valami tornacipőt előlük az Ebayen. (PB)
Az idén már Budapestet is megjárt brightoni house producer albuma nem kapott túl nagy médiavisszhangot, de ennek ellenére mégis az egyik legjobb 2014-es tánclemez volt. Leon Vyhenall 2012 óta ad ki zenét, egy-két kislemeze és trekkje is megjelent már menőbb kiadóknál, de az első nagyobb lélegzetvételű munkájára két évet kellett várni. A Music for the uninvited hét dala Vynehall korábbi munkáihoz hasonlóan dzsesszből, funkból és hiphopból építkező house-szám, amit évszaktól és helyzettől függetlenül bármikor érdemes hallgatni, persze arról nem megfeledkezve, hogy ezt a zenét azért mégiscsak arra írták, hogy fürdőgatyában kergessenek rá pillangókat valami király réten. Pedig a lemezre még fel sem került a Butterflies , ami pár hónappal a minialbum megjelenése után robbant nagyot, nekem például bőven a 2014-es nyár himnusza volt. Ha valaki idei house-t hallgatna, Jacques Greene idei dolgai mellett semmiképp ne menjen el Leon Vynehall mellett. (SB)
A kanadai Trust második lemeze a fanyalgók szerint pont olyan, mint az első volt, amit nem is értek: pont ez benne a jó. Ráadásul ezt a fajta szintizenét általában sötétnek, borongósnak és bizonyára szomorkásnak szokták leírni, de itt már eleve a címe is jelzi, hogy egy végtelenül vidám albumról van szó, nekem legalábbis mindig jó kedvem lesz az énekes csávó egészen fura hangjától, meg úgy egyáltalán, ennek a lemeznek a hallgatásától. Persze, ugyanúgy vannak lassabb és melankolikusabb dalok, de soha sehol nem fogom bevallani, hogy a prosztóra pumpált Peer Pressure az igazi kedvencem róla, de a lényeg, hogy a Joyland is egy újabb tök jó példa arra, hogy még mindig lehet a jó öreg elektronikus zenén valami új fogást találni. (LA)
Andrew Butler kollektívája, a Hercules & Love Affair mindig is egy olyan brancsnak tűnt, amilyenektől az elnyomott vidéki meleg srácok végre belátják, hogy várja őket a városban egy csodálatos világ, ahol felvállalhatják magukat, és ez most egyáltalán nem kritika akar lenni, hanem a legnagyobb pozitívum, a zseniális Blind óta Butler jobbnál jobb és táncolhatóbbnál táncolhatóbb dalokat ír arról, hogy milyen megbirkózni az elnyomással, az intoleranciával és a kisebbségi érzéssel, csak éppen majdnem mindegyikre izzadtra lehet táncolni magunkat. Az új lemez döngölősebb a néha melankolikus 2011-es Blue Songshoz képest, a The Feast Of The Broken Heart lehet, hogy néha szomorú és dühítő dolgokról szól, de végig egy meg nem álló bulivonat. (KD)
Hiába ez Jack White eddigi leggyengébb munkája, az újrahasznosítás világbajnoka még így, félgőzzel is összehozta az év egyik legjobb rocklemezét. A Lazarettón nem is a slágernek szánt dalok működnek igazán jól, hanem az olyan kis balkezes gyakorlatok, mint az I Think I Found The Culprit vagy a lemezt indító Three Women. Szerencsére White stílusérzéke még mindig rendben van, és továbbra is jó ízléssel inspirálja magát blues-, rock- és countrydalokkal. Nagyobb baj, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott Ultra EP elég vacakul szól, és ez elég szomorú attól az embertől, aki idén megdöntötte a lemezkiadás gyorsasági világrekordját is. (HR)
Öt évvel ezelőtt, 2009 elveszett nyarán bukkant fel a világ egyik leghülyébb nevű zenekara, a Real Estate (jelentése: ingatlan; ennél talán még az Interpol is szerencsésebb névválasztás), amikor a bágyasztó, délibábos forróság uralta a popzene egyik aprócska, de annál sajátosabb szegletét. A Real Estate békés, kertvárosi dalaival remekül megragadta az arra az évszakra valamiért különösképp jellemző édes nihil és tanácstalan seggvakarás élményét. A zenekar pedig egy fél évtizeddel később, harmadik nagylemezén sem tesz mást, csupán elhiteti velünk, hogy a henyélő slacker-nemzedék még az ezredforduló után sem veszett ki. V égre itt egy zenekar, ami a folkstep, a tropical goth, valamint még egy sornyi őrült műfaj évében bátran mer unalmas lenni, és őszintén hiszem, hogy gitárzenekar tényleg nem nagyon tehetett ennél eredetibbet 2014-ben. (KMD)
A Syro a legkönnyebben emészthető, de talán a legnehezebben megfejthető Aphex Twin-album. A Syrón nincsenek szélsőséges trancsírozások (Come to Daddy), észbontó tempójú, centinként felépített eksztatikus túlpörgések (Mt Saint Michel + Saint Michaels Mount) vagy groteszk popparódiák (Windowlicker); inkább a korai évek útkeresése, illetve az Analord-lemezek hangzása jellemző rá. Akkor a Syro ilyen retro-futurista elektromos izé? Dehogy. Az, hogy Richard épp az acid technót választotta demonstrációs eszköznek, jelentéktelen mellékkörülmény. A lényeg úgyis az, hogy mit tesz meg a hangokkal; hogy mit tesz a hangok közé; hogy mihez képest micsoda egy hang; és hogy a hang hiánya miért ugyanolyan fontos, mint a jelenléte. Az alapritmus könnyen követhető, és az ütemek között van elég hely arra, hogy bármi megtörténjen. A minden igényt kielégítő óriáskritikánk a lemezről itt olvasható. (HR)
Amikor először lehetett hallani arról, hogy a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című amatőr módszerekkel készülő diplomafilmben Reisz Gábor rendező a zeneszerzést is magára vállalja, csak azért nem szisszent fel mindenki, mert már elterjedt az a nagyszerű videó, amiben a főszereplő egy lisszaboni korláton lecsúszva énekel a sírva pisilésről, és a vasárnap zárva tartó boltokról, miközben a rendező a háttérben pengeti a gitárt. A VAN minden szempontból az év sikertörténete, és a filmzene sem maradhat ki a sorból: az albumot számról számra végigelemezték nekünk, úgyhogy egy percig nem lehet kétségünk, ezt a zenét olyan emberek csinálták, akik adott esetben sem gitározni, sem énekelni nem tudnak annyira jól. Tényleg minden az ellen szólt, hogy ebből valami értelmes dolog süljön ki, de az egésznek van egy olyan közvetlen jellege, mint a filmnek is, úgyhogy miért ne működne – akár élőben is, úgy, hogy az énekes nem hajlandó koncerten fellépni. (LA)
Napjaink egyik legtermékenyebb gitáros dalszerzője a San Fraciscó-i Ty Segall, akinek szűk nyolcéves pályafutása alatt közel 70 (!!!) kiadvány fűződik a nevéhez. A még mindig csak 27 éves garázsrocker számára 2014 nem volt kifejezetten mozgalmas, szólóban „mindössze” egy nagylemezt hozott össze, az viszont karrierje egyik legerősebb alkotása. A Manipulator tökéletesen egyesíti az egy évvel ezelőtti Sleeper című akusztikus lemezét az eddigi zenekaros megjelenéseivel, mint a Fuzz vagy a Ty Segall Band. Itt már szó sincs nehezen kivehető, zajos garázspunkról vagy végtelenített gitárszólókról, hanem ez egy tisztességes, gazdagon hangszerelt rocklemez, ami mindenféle virtuózkodó húzástól mentes. (SD)
Ha valaki azon nyünnyög, hogy azokból a régi jó nyolcvanas évekből nem maradt semmi, zokogva ölelgeti a Human League-kislemezeit, és folyamatosan bezzegdumával nyomaszt mindenkit az interneten, annak itt az ideje meghallgatni Juan Maclean, azaz az amerikai John MacLean és Nancy Whang idei lemezét, az előbbi programozta a gépeket, az utóbbi énekel, ketten együtt meg olyanok, mint egy robot, amiben most kapcsolták be az érzelemreceptorokat, és ismerkedne az olyan hangulatokkal, mint a melankólia, az elvágyódás és az a borzongás, amikor szinkronba kerül a lábdob, a cin és a basszus. (KD)
Egyre-másra tűnnek fel az egészen új irányvonalat képviselő rapperek/rapcsapatok New Yorkból, legyen szó az A$AP Mobról vagy a Beast Coasthoz köthető kollektívákról a Pro Erától a Flatbush Zombiesig. Ehhez a brigádhoz sorolható a kétfős Underachievers is, akik tavaly robbantak be a köztudatba a saját kis pszichedelikus hiphopjukkal. A Cellar Door az első hivatalos stúdióalbumuk (a Flying Lotus alapította kultikus Brainfeeder kiadónál jelent meg), és ebben tökéletesre fejlesztették a mára védjegyükké váló okkult, pszichedelikus drogoktól megihletett dalszövegeiket és vészjósló alapjaikat, amik között ugyanúgy találni modern trapes hatásokat, mint rockzenei mintákat. Aki egy kicsit is képben akar lenni azzal, hogy milyen irányba halad a keleti parti hiphop, annak az Underachievers kötelező. (SD)
Most már ideje félretenni az indexes dalversennyel szerzett hírnevet, és inkább azzal foglalkozni, hogy a Middlemist Red nemcsak egy egyszámos csapat, hanem az utóbbi évek egyik legígéretesebb zenekara. Első nagylemezük tele van remekül megírt psych rock dalokkal, amikre legalább akkora hatással volt a Black Angels vagy a Tame Impala fémjelezte modern pszichedelikus rock, mint mondjuk az Oasis vagy az első lemez utáni Horrors. Magyar szinten kiemelkedően jól szól a Supersonic Overdrive, a rajta szereplő tíz dal pont a legjobb arány fogyasztási szempontból, ráadásul egy töltelékszám sincs köztük, még az alig másfél perc Black Lips sem, amit a legendás atlantai garázspunk zenekar tiszteletére írtak. (SD)
MI EZ A SZÁM??? – özönlöttek hozzánk a kérdések, miután az alt-J új számát, a Left Hand Free-t pár hónapja beraktuk a metrófutós videónk elejére. Ez is azt mutatta, hogy az alt-J jó értelemben vett népszerű (aka. pop) zene, mindenkinek a fülébe betalál, viszont közben végig izgalmas marad, hiszen szól benne többek között acapella gregoriánkar, mondókaszerű vagy épp félig dúdolós ének, na és ott vannak a bólogatós, de törtebb ritmusok, meg a finoman kimunkált elektronikus ötletek is. Az alt-J két évvel ezelőtti debütalbumától hátast dobott minden kritikus és rádióhallgató is, ezért aztán nagyon vártuk, hogy mit csinálnak 2014-ben. A This Is All Yours hoz mindent, amiért az alt-J-t szeretjük, viszont nem nagyon tesz hozzá semmi újat, és ami két évvel ezelőtt még „wow, hát így is lehet popzenét csinálni?" volt, az most már alap, és végül így extázis a slágereken túl már egyáltalán nincs. A This Is All Yours egy tisztességes sorlemez, amivel most még erős helyet szereztek a toplistánkon is, de a következő albumuk sikeréhez ennél majd megint több üdeségre lesz szükség. (Aki pedig már most vágyna valami alt-J-szerű, de annál sokkal csavartabb zenére, annak ajánlom a szintén leedsi banda, az Adult Jazz – Ghist Is albumát). (SZB)
Abban nincs semmi meglepő, hogy Angliában minden évben akad pár vadiúj együttes, akiktől tátva marad az ember szája, de a Temples feltűnése még úgy is egészen meglepő, hogy a pszichedelikus a 2010-es évek indie-je. A legenda szerint a Temples mindössze egy laptoppal vette fel a Sun Structures elődjének számító első kislemezeiket, amik már akkor mérföldekkel jobban szóltak, mint itthon bármi. Elképesztő gyorsasággal kapta fel őket a brit zenei sajtó, joggal, hiszen a Sun Structures számai egyszerre alkotnak retró utánérzést a psych rock hőskorából, miközben alapvetően rendkívüli aprólékossággal összerakott popdalokról van szó, amiken egyaránt érezni a T. Rex vagy akár néhol a késői Beatles hatását. (SD)
2009-ben még zöldfülűként írtam a Cloud Nothings demókazettájáról , és azt a visszajelzést kaptam, hogy „Dávid, ez tök jó, de mi lenne, ha mondjuk olyan zenekarokról is írnál, amiket nyolcnál több ember hallgat a világon?!” Esküszöm, nem hipszterkedni akartam, csak megosztani a világgal, mennyire szuper zenekart találtam. Akkor persze még nem sejthette senki – nyilván én sem –, hogy a Cloud Nothings néhány évvel később az egyik legfontosabb kurrens indie rock zenekar lesz, akiknek a lemezeiben igazán nem lehet majd csalódni. A projektet vezető Dylan Baldi – Steve Albini rockzenei főgeci után – azzal a John Congletonnal dolgozott együtt, aki az új Swans-anyag producere is volt, valamint olyanokkal működött már együtt, mint Brian Wilson, David Byrne, Bill Callahan, Jens Lekman, vagy a már hazánkat megjáró St. Vincent, illetve a Xiu Xiu, a Blood Red Shoes és az Unknown Mortal Orchestra zenekarok. Baldi állítólag egy különösen jó időszakában írta a lemezt, ami meg is hallatszik az anyagon, még ha az nem is feltétlenül a boldogság kék madara. (KMD)
Soha nem fog elhangozni a világtörténelemben az a mondat, hogy „elindítom a Benjit, hogy szóljon a háttérben”. Soha. Én pontosan emlékszem az első alkalomra, amikor hallottam, egy berlini éjszakai vonaton beleraktam a fülembe, hogy elaltasson, mert azt hallottam, hogy a Sun Kil Moon = egy fáradt hangú férfi motyog és szépen gitározik (ez egyébként igaz is), és pont ez kellett volna ahhoz, hogy elkezdjek egy éjszakát egy túl rövid matracon, de amikor végighallgattam egy számot arról, hogy Mark Kozelek rokona meghalt egy fura balesetben (Clarissa), arról hogy képtelen lesz majd egyszer az anyja nélkül élni (I Can't Live Without My Mother's Love), vagy arról, hogy pontosan kivel, mikor és hogyan kavart iskoláskora óta (Dogs), ráadásul olyan elementáris erővel, őszinteséggel, szomorúsággal és humorral, hogy egy percig sem csuktam le a szemem. És akkor még nem jött a tízperces I Watched The Film Song Remains The Same, amiben Kozelek arról beszél, hogy milyen érzés a gyerekkori álmokkal szembenézni felnőttként. Van olyan ismerősöm, aki szerint a Benji csak egy túlhájpolt spoken word-lemez, szerintünk az év harmadik legjobb albuma. Csak ne foglalkozzunk azzal, hogy Kozelek amúgy mit művelt ezen kívül az albumon kívül idén. (KD)
Skandináv elektronikus tánczene, amiben nyoma sincs az északi depressziónak, és a kanapén tespedve a legjobb hallgatni. Legalább annyit merít a nyolcvanas évek diszkózenéjéből, mint a Tiga-lemezek, de az ellenkező irányból közelít. Nincsenek keserédes vokálok, se elektrós prüttyögések, se Beverly Hills 90210, csak okos és agyafúrt techno, feldobott zongorafutamok és karibi vidámság. Hál' istennek, mégse lesz retrospektív köcsögség az egész album, mert a popos rétegek alatt egy csomó zseniális zenei ötlet húzódik meg – és, lássuk be, nem lehetett könnyű ilyen klassz, csapongó szólamokat elrejteni a monoton alapok közé. Anyám temetését leszámítva bárhol és bármikor meg tudnám hallgatni. (HR)
Egészen furcsa a kapcsolatom Mac DeMarcóval. Egyik részről neki köszönhetem életem legszórakoztatóbb interjúját és 2013 egyik legjobb budapesti koncertjét, a másikról viszont be kell vallanom, hogy az Ode To Viceroyon kívül semmi más nem tetszett tőle soha. Aztán megjelent a Salad Days, a nemzetközi szaksajtó ódákat zengett a kanadairól, de még mindig úgy voltam vele, hogy a karakter sokkal izgalmasabb, mint a zene. Aztán csak rászántam magam, és végül ott kötöttem ki, hogy nem csak beleszerettem a zenéjébe, de konkrétan az utóbbi 4-5 év egyik legegyedibb gitárlemezének tartom a Salad Dayst. Még úgy is, hogy igazából jogdíjat kellene fizetnie Shuggie Otisnak, amiért a gitártémái túlnyomó részét a méltatlanul alulértékelt zenésztől nyúlta. De ez egyáltalán nem érdekel, amikor valami ennyire jól működik. Az pedig külön plusz, hogy a barkács lo-fi hangzás után az énekes-dalszerző bebizonyította: a szobazene nem műfaj, hanem csak egy átmeneti állapot, ami után később rendes felszereléssel, profi körülmények között valami egészen elképesztőt lehessen alkotni. És erre Mac DeMarco és a Salad Days a tökéletes példa. (SD)
A listát a Stenk szerzői állították össze, azaz Hegyeshalmi Richárd, Jenei Miklós, Klág Dávid, Kovács M. Dávid, Libor Anita, Pándi Balázs, Panyi Szabolcs, Sajó Dávid, Stubnya Bence, Szász Barna. A személyre bontott listákkal is hamarosan jövünk. Addig a Stenkről itt olvashat bővebben.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
