Legutóbbi turnétokon a Helmet legklasszikusabb lemezét, a Bettyt játsszátok teljes egészében. A mostani tagok közül viszont egyedül te játszottál a lemezen. Mennyiben változik a zene ennek függvényében? 

Bár a turné beharangozója ugyan a Bettyre fókuszál, valójában két teljes műsort is játszunk. A Betty után játszunk egy teljes második szettet, ami szintén egy albumra való anyagot takar, bár különböző lemezekről van összeszedve. A második blokk a Meantime második feléből és Aftertaste első feléből van összerakva és nagyon jól működik. Aztán van egy ráadás blokkunk is, még ezen túl. Ami a dalokat illeti, nem nyúlunk hozzájuk, mert nem akarunk olyanok lenni, mint mondjuk Sting, aki borzalmasan szar Police átdolgozásokat játszik, jazz hangszereléssel. 

Én nem hangzásbeli változtatásra gondoltam, hanem inkább, hogy az eredeti lemez  szolgai másolására törekedtek, vagy pedig változnak-e kiállások, témák, megnyúlnak-e bizonyos terek?

A dalok ugyanazok a dalok maradtak. Az évek során a Milktoast végét kicsit elnyújtottuk, hogy a dobos kinyílhasson, a Tic végét pedig miattam húztuk el, hogy hosszabban tudjak az alapra improvizálni, bár annak a dalnak a vége már a felvételek idején is nyitott volt, és akkor álltunk meg, amikor jólesett. A szólóim kilencven százaléka improvizáció. A Renovation és a  Like I Care talán kivétel, az évek során letisztultak hangról hangra. Tulajdonképpen a mi zenénknek mindig ez volt az alapja: megírtuk a témákat, de a tetején szabadon szétszállhattam, amikor annak épp ideje volt.

A dobosunkat Kyle-t nagyon szeretik a régi rajongók, mert John Stanier dobtémáit megfelelő alázattal hozza, annak ellenére, hogy egyébként teljesen más a stílusuk. Mondtam is neki, hogy nem kell hangról hangra azt játszania, amit annak idején John, de azt mondta, hogy ezek így tökéletesek és nem akarja őket elszarni. A srácok, akikkel most játszom 15 évvel fiatalabbak nálam és a Helmet zenéjén nőttek fel, így talán ők is, mint a rajongók többsége hangról hangra ugyanazt akarják hallani.

Caspar Brötzmannal van egy teljesen improvizációra épülő lemezetek. Mennyire része a zenei nyelvezetednek egyébként az improvizáció? Az emberek főképpen a strukturált zenéről ismernek, gondolok itt a Helmeten kívül a  filmzenéidre is.

Az a lemez úgy született, hogy beálltunk egymással szemben egy nagy teremben, ami tele volt pakolva erősítőkkel, és egyikünk elkezdett játszani, amire a másik rászállt. De ez egyébként azért érdekes kérdés, mert amikor improvizálsz, olyan dolgokat játszol, amiket korábban már kigyakoroltál és játszottál előtte. Az improvizáció lényege a spontán zeneszerzés, ennek során már olyan technikákat használsz, amelyek nem ismeretlenek előtted.

Ezért imádom a dzsessz-sztenderdeket. Amikor sztenderdeket játszol, akkor az akkordváltások miatt meghatározott szerkezeteken belül maradsz, nem csak bedobálsz össze-vissza ötleteket, vagy virtuóz dolgokat villantasz. A fegyelmező elemeknek köszönhetően egy kereten belül mozogsz, de mégis egy ösztönösebb forma, mint amikor leülsz otthon és megírsz egy számot. Ezért vagyok nagy rajongója Charlie Parkernek is, mert a dalai legalább annyira zseniálisak voltak, mint amilyen zseniálisan tudott szólókat improvizálni. 

Mindig sajnálom azokat, akik nem szeretik a dzsesszt. Mindig azt gondolom, hogy Istenem… te vagy totál hülye vagy, vagy csak felületes és ezért lemaradsz a legtökéletesebb művészeti kinyilatkozásról, amit valaha feltaláltak.  Játszhatok veled itt Budapesten, vagy egy másik sráccal Londonban, vagy egy harmadikkal Ohioban, de ha ismered a How High the Moon-t, akkor már tudunk is együtt játszani.

A dzsesszben van tér a fejlődésre. A rockzenekarok nagy része megreked egy szinten, és ez kiöli a kreativitást az eszközei közül. Ezért is dolgoznak producerekkel, mert leszarják a zenét, csak egy életmódot akarnak fenntartani. Van pár ellenpélda, mint a U2, akiket egyáltalán nem kedvelek zeneileg, de legalább maguk írják a dalaikat és próbálnak lemezről lemezre valami új dolgot csinálni. 

A jazz története és történelmi háttere is érdekel, vagy csak a zenei részével foglalkozol? 

Természetesen érdekel. A telefonom háttérképén a Kansas City Jazz múzeumnál állok Charlie Parker szobra előtt. Meg akartam nézni a műanyag szaxofont, amin játszott. Végül még a kezembe is vehettem, mert felújítás után akkor került vissza az eredeti helyére, én pedig beálltam segíteni. Fehér kesztyűben fogtam meg a tokot. Életem egyik legjobb napja volt. 

Magyarországon legendák keringenek Bartók-fanatizmusodról, állítólag Bartók Béla szobrával, sőt még egy utcatáblával is lefotóztad magad. Van esetleg régi ezer forintosod is? 

Nincs, de be kell szereznem egyet! Na látod ebben különbözik Európa és mondjuk az Egyesült Államok, hogy példátlan tisztelet ad az eltávozott zsenijeinek. Százból egy ha tudja, hogy ki volt Duke Ellington vagy Thelonious Monk. De azt mindenki tudja, Adam Levine a Maroon 5 tagja. 

Bartók megváltoztatta a zenét világszinten, nem csak itt Magyarországon. A filmzenékre és a filmzenéket szerző emberekre óriási hatással volt. Az ő megoldásai nagyon sok helyen és nagyon sokféleképpen bukkannak fel sokszor közvetetten. Évekig kutattam Bartók életét és zenéjét, de még mindig úgy érzem, hogy újra csak ezzel kellene foglalkoznom, mert annyi minden van, ami még vele kapcsolatban felfedezésre vár. Tíz év is kevés volt ahhoz, hogy megértsem Bartók zenéjét. 

Ti a kilencvenes évek első felében voltatok aktívak, amikor még nyoma sem volt a közösségi médiának. Egy-egy interjúra úgy vártak az emberek egy nyomtatott újságban, mint egy koncertre. Ma már teljesen megszűnt ez a misztérium, ami az előadókat övezte, és sokkal szorosabb kapcsolatot kell tartani a rajongóiddal. 

Ne is mondd, mindig kiakadok, hogy ki a faszt és miért érdekelnek ezek a dolgok? Kit érdekel, hogy Trent Reznor és Courtney Love mit csinál? Hihetetlen, hogy mennyi szarság tereli el az emberek figyelmét magáról a zenéről. Nem vagyok hajlandó beszállni ebbe, blogolni arról, hogy mit eszem, de még a legszemélyesebb gondolataimat se akarom mindenkinek az orrára kötni. 

Már a zene rögzítése is arról szól, hogy átverjék az embereket, hiszen minden emberi dolgot, minden hibát gépek javítanak ki, így esélyem sincs Keith Urbant vagy a Nickelbacket megkülönböztetni. Egy és ugyanaz a kettő, és mű az egész. Nincsenek hibák, nincs szenvedély. De miért játszanánk Budapesten, ha takkra ugyanaz a műsor, mint Ohioban?  Legutóbb Budapesten megfogtak és lerángattak a színpadról miközben játszottam, annyira bevadult a közönség.  

Mennyire követed a közönség reakcióit?

Ezért is kényelmetlen nagy fesztiválokon vagy stadionokban játszani, mert tíz méterre van a közönség, és nem érzem, hogy valóban ott lennének. A koncert után mindenkivel beszélgetek, mert ezt választottam, hogy nem baszom el az időmet facebookozással, hanem szemtől szembe beszélek azokkal, akiknek van véleménye vagy kérdése arról, amit csinálok.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!