Az új lemez hangzása sokkal inkább hasonlít az Earth korai munkáira. Visszatértek a vokálok és sokkal fémesebben szólnak a gitárok. Olyan, mintha a felvételek előtt belebotlottál volna a  gyerekkori kazettagyűjteményedbe és csak azokat hallgattad volna. Mik voltak a legkorábbi hatásaid? 

Ez valóban így van, kicsit visszakanyarodtam korábbi formákhoz és zenékhez. Mark Lenagan énekel, ami szintén egyfajta visszakanyarodás, hiszen őt 1987 óta ismerem. Ami a gyerekkori kazettagyűjteményemet illeti, az első zenék nyilván azok voltak, amiket a szüleim hallgattak. Tradíciónális rock és emellett apám óriási country rajongó volt. Aztán amikor 11 voltam, meghallottam az AC/DC zenéjét, és a kedvenc zenekarom lett. Még abban az évben eljutottam egy Molley Hatchet és egy Saxon koncertre, úgyhogy ennek a két dolognak köszönhetően eldöntöttem, hogy nem akarok mással foglalkozni, csak rock 'n rollt játszani.  

Gyakran hivatkozol La Monte Youngra és Terry Riley-ra, ők mikor léptek be az életedbe? 

Ezeket anyámnak köszönhettem, mert szerette a Velvet Undergroundot, így őket elég fiatalon megismertem. Amikor 19 éves voltam, elolvastam mindent velük kapcsolatban és a hatásaik közül nagyon felkeltette az érdeklődésemet a New York-i minimalista zeneszerzők világa. Ezek sokáig elméleti hatások voltak, mert a zenéjüket nagyon nehéz volt megtalálni, különösen La Monte Young munkáit. Tőle inkább írások terjedtek, Terry Riley viszont egy fokkal hozzáférhetőbb volt. 

Nem voltak ezek elérhetőek könyvtárakból? Amerikában nagyon sok zenész könyvtárak zenei gyűjteményéből merített régen. 

Nem volt jellemző. La Monte Youngtól csak a nagyon benfenteseknek volt bármi zenéje, vagy információja. Emlékszem egyszer elmentem egy John Cale koncertre, és próbáltam belógni hozzá, mert tudtam, hogy neki voltak ilyen ritka felvételei.  Később úgy 1988 körül a Gramavision nevű new age kiadó megjelentette az 5 lemezes The Well-Tuned Piano boxot, B-flat Blues-t, ekkor kerültem közvetlen kapcsolatba a zenéjével. Volt egy lemezbolt Seattle-ben, ami Európából importált lemezekre és prog-rock dolgokra volt ráállva, és a francia Shandar katalógusából megvolt náluk az összes Terry Riley-lemez. Ez még akkor volt, amikor az embereknek komoly munkát kellett fektetni abba, hogy zenéket beszerezzenek.

Hogyan lett az improvizáció a zenei nyelvezeted része? 

Fokozatosan kialakult egyfajta igény, hogy élőben kicsit máshogy szólaljanak meg a dalok, mint stúdióban. A két dolog nem feltétlenül ugyanolyan, annak ellenére, hogy akár a stúdióban is sokat improvizálunk, de mégis elkülöníthető, amikor a dal a rögtönzés során kap formát, meg amikor a megírt dolog újra kiszakad a meglévő keretéből. Ahogy az ember jobb zenész lesz az évek során, egyre jobban és magabiztosabban tud teret adni. Soha nem voltam képzett zenész. Nem tudok se zenét lejegyezni, se olvasni, úgyhogy általában emlékezetből játszok dolgokat, ami szintén növeli az esélyét, hogy variáljak a témákkal. De egyébként ez is a lényege számomra a csoportos improvizációnak, hogy megéljük azokat a pillanatokat, amit annak köszönhetünk, hogy kötöttségek nélkül játszunk és megadjuk az esélyét, hogy valami jobbat tudjunk kihozni magunknól és a zenéből, mintha fix elemekkel dolgoznánk. 

A rock és a minimalista zeneszerzők is kötött dolgokat játszanak, volt olyan korai hatásod, mint a dzsessz, ami egy alapvetően improvizatív műfaj? 

Imádom a tradícionális amerikai folk zenét, mint a blues, country vagy a dzsessz. Pat Martino az egyik kedvenc gitárosom. A dzsesszhez kicsit érdekesen, kvázi visszamenőleg találtam rá, az improvizatív rock zenekarok alapján, mint a The Greatful Dead. Rajtuk keresztül ismertem meg Miles Davist, aki az egyik legnagyobb kedvencem a mai napig, és a soul jazz előadókat kedvelem a leginkább. Nem vagyok a be-bopnak vagy swingnek nagy rajongója, inkább a kisebb triokat szeretem, meg az egyszerűbb letisztultabb dolgokat, mint a Jimmy Guiffre trio. 

Az Earth zenéje szinte lemezről lemezre változik. A zeneszerzés menetében vannak berögzült dolgok? 

Úgy tűnik, hogy a módszereken nem változtattam semmit, mert nekiállok riffeket írni és azok amik összeillenek, azok maguktól megtalálják a helyüket. Ez mindig így volt. Klasszikus zenében téma és variációknak mondják talán. Sokat írok úgy. Néha írok úgy, hogy kitűzök egy célt, mint mondjuk az Old Black esetében, akkordmenettel és moll-ban, specifikusabb elképzeléssel ülök le írni, de javarészt csak ülök otthon, játszom és azon agyalok, hogy az adott téma fogós-e. 

Ennek fényében érdekelne, hogy mennyire volt nehéz filmzenét írni a Gold című filmhez?

Ott úgy ment a munka, hogy már a felvételek alatt kaptam egy csomó nyersanyagot és nagyjából azokkal dolgoztam. A képi világhoz illő zenét írtam. Amikor elkészültem, elküldték a végleges verziót, letettünk egy TV-t a stúdióba, és az adott részekhez feljátszottam a korábbi felvételekre írt témákat. Ezután jött a rendező, volt amit átpakolgattunk, volt olyan téma, amit kidobtunk, de volt olyan rész, ahova nem akart zenét, viszont tetszett neki, amit játszottam és áttette más részhez. Azon a ponton lett számomra igazán világos, hogy ez most nem az a helyzet, mint amikor a saját zenémet írom és a saját elképzelésem számítanak csak, hanem egy kollaboratív munka. 

Az Earth esetében egyedül kell döntéseket hoznod és te irányítod a zenekart, nem volt nehéz alkalmazkodni? 

Persze, egyértelműen volt egy nagyon tanulságos része a munkának. Amikor először jöttek azzal, hogy valamit máshogy kellene csinálni, akkor azt hittem, nem tetszik nekik amit csináltam, és az nem volt valami jó érzés. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó, hanem szimplán más elképzelésük van és ez nem vesz le annak az értékéből, amit megírtam. Nem kell a szívemre vennem a dolgokat. Thomas régi Earth rajongó volt és nagyon jó srác. 

Egy időben Lori Goldston is tagja volt az Earthnek, aki a Nirvana lemezein és koncertjein is játszott. Őt is a Kurttel közös időkből ismered? 

Érdekes módon nem. Valahogy akkor nem találkoztunk, viszont később az akkori menedzserünk Clyde Petersen ismerte és ő ajánlotta. Óriási élmény volt vele játszani, és a közös munka könnyen ment, mert hihetetlen improvizációs készséggel megáldott zenész. Nekünk nem is kellett semmit csinálni, csak játszani és élvezni azt, amit hozzáadott az Earthhöz.

Az új lemezt követően most jön ki a Ninja Tune kiadónál egy friss kollaboráció a The Buggal, ami elég szokatlan párosítás.

Igen, ez egy nagyon friss dolog. Kevinnel nagyon sok közös barátunk van, többek között a Small But Hard kiadót alapító Simon Fowell, és rajta keresztül megkeresett, hogy szeretne velem dolgozni. Akkoriban épp Londonban voltam, úgyhogy beugrottam egy stúdióba, felvettem neki egy pár dolgot, amire úgy gondoltam illik az ő zenéjébe és elküldtem neki, hogy ezeket felhasználja, így a végtermék javarészt Kevin munkája, de szeretek ilyen dolgokban résztvenni és különböző dolgokat kipróbálni. Jó érzés néha kiszakadni a fókuszból.  

A zenekar az A38-on lép fel.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!