Nem tudom, mire következtessek arról, hogy Yann Tiersen budapesti koncertje az Akvárium nagytermében viszonylag hamar telt házas lett. Annyira nem gondolnám súlyosnak a helyzetet, hogy az emberek kilencven százaléka még mindig az Amélie csodálatos élete filmzenéje miatt ment, de az is túlzásnak tűnik, hogy mindenki az utóbbi évek stúdióalbumait pörgeti éjjel-nappal. Inkább az lehet a megoldás, hogy az emberek úgy általában kedvelik Yann Tiersen munkáit, így aztán nagyjából mindegy is, hogy mit játszik az adott turnén és az adott koncerten. Ezért nem is tudom eldönteni, hogy mindenki maradéktalanul boldog volt-e a keddi koncert után.

A Dust Lane és a Skyline monumentális, elszállós dalait minden gond nélkül el tudtam képzelni az Akvárium nagytermében, azonban ezekhez képest a legújabb, Infinity címre hallgató lemez sokkal több halk és finom megoldással operál, és bizony az amúgy csodálatos, szintetizátorral képzett zajfalak, a vékony hegedűfoszlányok és a xilofonos csilingelés ebben a térben és szituációban nem úgy működött, ahogy kellett volna.

Engem általában nem szoktak zavarni a beszélgető emberek és a kiszolgálással járó zajok, mert különben elküldeném magam az Alföld közepére egy viskóba, hogy egy teljesen zárt fejhallgatóval és csöves erősítővel hallgassak zenét mindentől izolálva, de a koncert alatt többször jutott eszembe, hogy bárcsak a Művészetek Palotájában tartották volna ezt a koncertet. Mert így ezek a halk részek, bár iszonyatosan szépen kidolgozottak, ebben a közegben mégis inkább megtörték a koncert ívét. Az sem sokat segített a helyzeten, hogy a számok nagy része egyszerűen nem volt elég hosszú. Noha az ilyen filmzeneszerű dolgoknak megvan az a veszélyük, hogy unalmassá válnak a sok instrumentális lötyögéssel a nagy atmoszférateremtés közben, viszont Yann Tiersen nagyon tud ügyelni az arányokra, és a hosszabb szerzeményeiben is fönn tudja tartani az érdeklődést. A budapesti koncerten mégis valahogy a legtöbb dal pont akkor ért véget, amikor elkezdett volna hatással lenni. Így pont arra nem adott lehetőséget, hogy belehelyezkedjünk a zenébe, mert ugye kár tagadni, hogy a legtöbben azért mennek koncertekre vagy hallgatnak zenét, hogy a részesévé váljanak, persze nem feltétlenül ilyen magasztos-metafizikus módon, halandzsa angollal, de mérhetetlen lelkesedéssel énekelt dalszövegekre kell inkább gondolni. Így viszont egészen monotonná vált a koncert, mintha a dalokat direkt azonos hosszúságúra szabták volna, bármiféle, a számok különbözőségéből fakadó dinamikát kiiktatva.

Az egyórás szett utáni ráadásban a két, szólóban előadott instrumentális szösszenetet követően valamiért Martin Zeichnete 1970-es évekbeli Cosmic Runner projektjéből játszottak el pár szerzeményt. Ez egy kétségtelenül izgalmas és jó elektronikus zenei kitekintés volt, ugyanakkor semmi, de semmi nem indokolta, hogy előszedjék, hiába jelezték a programleírásban is. Totálisan érthetetlen, hogy miért ezzel fejezték be az estét, és nem mondjuk a csodás 'Fuck Me' című opusszal. De ezzel már a mi lett volna, ha titokzatos vidékére tévednénk.

A koncert előtt belepillantottunk Yann Tiersen laptopjába is, erről itt írtunk.