Emlékszünk még arra, amikor az Ossian azon sopánkodott , hogy a szemét magyar média elhallgatja a hazai keményzenét? Valahol pont az ellenkezője szokott előfordulni, ha egy önmagát punk vagy hardcorenak valló zenekar nagyobb tömegeket vonz, és nincs ez máshogy a Trash Talk esetében sem. Az A38-as koncertjük előtt beszélgettünk Lee Spielmannel és Spencer Pollarddal, a Trash Talk két alapítójával.

Míg a világ egyik fele ünnepli őket, és az énekes Lee-t ha nem is Krisztus, de alsó hangon a My War-korszakos Henry Rollins második eljövetelének tekintik - aki egy bizonyos réteg szerint szintén ciki, amióta nem a Black Flag élén énekel -, addig a másik fele elhatárolódik tőlük. Aminek persze megvan az az egyszerű oka, a Trash Talk ugyanis nem az a klasszikus értelembe vett punk/hardcore zenekar, aki lepukkant buszban, estéről estére változó körülmények között hirdeti, amiről meg van győződve, hanem egy olajozottan működő zenekar, a mainstream felé félúton, ami harcos aktivisták helyett kanapékon füvező stoner fiatal srácokból áll, akiknek a punk inkább egy zenei eszköz, mintsem egy életforma vagy vallás. 

A kaliforniai Trash Talk egy egészen furcsa jelenség. Tele van velük az összes trendszetter zenei site, mint a Pitchfork vagy a Vice, jellemzően olyan oldalak, amik csak elvétve találkozni hardcore együttesekkel. Ráadásul a tagok közismerten jó kapcsolatot ápolnak az Odd Future Los Angeles-i hiphop-kollektívával, több alkalommal is kollaboráltak rapperekkel és bevallottan hatalmas szmókerek mindannyian.

A négyfellépős A38-as koncerten csak másodikként mentek a színpadra, de még így is lehetett egy rakás olyan embert találni, akik a környező országokból jöttek a buliba, kifejezetten a Trash Talk miatt.

A Trash Talk színteren túli népszerűsége nem véletlen. Különösebb morális állásfoglalás, szélsőséges eszmerendszer vagy társadalmi aktivizmus helyett a szórakoztatás, a buli és a káoszkreálás a zenekar egyedüli célja. Az alapítók mind graffitis-gördeszkás körökben nőttek fel a nyugati parton, vagyis amerikai értelemben punk utcagyerekekként. És ez az attitűd azonnal meglátszik Spencer Pollardon és Lee Spielmanen, az együttes alapítóin.

Közösség

A Trash Talk nemrég egy közösségi helyet nyitott Los Angeles belvárosában, ahol bárki ingyen gördeszkázhat, fanzine-okat vehet és adhat el, vagy csak szimplán megismerhet új arcokat.

Mindketten gördeszkás közegben nőttünk fel, ezért pontosan tudjuk milyen az, amikor a társadalmi elvárásoknak megfelelni nem tudó kölykök végre rátalálnak a maguk befogadó társasáságára.

Kettőjük közül a 27 éves Lee máig gördeszkázik, és rendkívül fontosnak tartja a közösség összetartó erejét. Korábban a zenekarral kivettek egy raktárépületet, amit átalakítottak egy kreatív közösségi központtá. Volt gördeszkapálya, stúdió, lehetett graffitizni, és sokaknak ez volt a lakhelye is. Mindezt a jómódú belváros és a kőkemény gettó kereszteződésében.

Lee és Spencer velem egyidősek (26-27), azért abszolút képben vannak az Y generációval, illetve a mostani tinédzserekkel. Őszintén azt hiszik, hogy az egyetemi diploma az esetek többségében pénz és időpazarlás, hiszen az amerikai munkaerőpiac haldoklik. Helyette sokkal többre tartják a közösséget és a tapasztalati tanulást. 

"Szorgalommal, akarattal, tudással és minimális szociális készséggel nincs szükséged feltétlenül az egyetemre. A mai "csináld magad"-generáció szép lassan teljesen hozzászokik, hogy mindent magának, alulról, külső segítség nélkül kell felépítenie. És ez hosszútávon a lehető legjobb, ami az emberiséggel történhet, csak most még nagyon az elején járunk" - mondja Spencer, aki irodalmat tanult egyetemet, de kibukott.

Hiphop

A Trash Talk mainstream közeli sikerében közrejátszik, hogy több olyan előadóval vagy csapattal is közösséget vállal, akiknek látszólag semmi köze a hardcore punk színtérhez. Odd Future, Action Bronson, Flatbush Zombies, Ratking, King Krule. Ezek mind hiphop előadók, akikkel gyakran dolgozik vagy turnézik együtt a zenekar.

"Nálunk nagyon fontos, hogy kizárólag olyan arcokkal zenélünk együtt, akik testvérnek vagy havernek számítanak. Leszarom, hogy rapperek, rockerek vagy akusztikus gitáron folkzenét játszanak, a lényeg, hogy egy hullámhosszon legyünk, így haverkodtunk össze az Odd Future-rel is. Az austini SXSW fesztiválon pont elkaptuk a fellépésüket és végignéztük, hogy Hodgy Beats konkrétan egy ház tetejéről ugrik a közönség közé. Érted, üvölt a hiphop, ezek meg tetőről ugrálnak az emberekre, mintha egy hardcore show lenne."

Los Angeles

Lee eredetileg sacramentói, Spencer pedig Bakersfieldben nőtt fel, de mindketten Los Angelesben laknak. Lee elmondása szerint rég volt ennyire izgalmas a város, egyre több közösségileg létrehozott kulturális központ alakul ki, egyre-másra költöznek be a városban a környékbeli zenészek, aminek köszönhetően voltaképpen mindenki ismer mindenkit. Lee az Odd Future egyik alkalmazottjával és egy rapperrel lakik együtt, de az elmondása szerint tele van a környék ismertebb zenészekkel.

"Nagyon sokan költöznek most Los Angelesbe, a San Franciscó-i garázsrock színtér nagy része már itt él. Elképesztően felmentek az árak arrafelé, miközben Los Angeles eddig elhanyagolt részeire pedig betelepült egy sereg hipszter, zenész, gördeszkás és hasonló szerzet. Ennek közegnek köszönhetően az emberek péntekenként nem a punkrock show-ra mennek, hanem Trash Talk-koncertre, ahol ugyanúgy találkozni rapperekkel, mint punkokkal"

Azt azért hozzáteszi, hogy bizonyos városrészke még mindig nagyon elmaradottak, vannak olyan utcák, ahol komplett sátortáborokban laknak a hajléktalanok.

Baltimore és Ferguson

A hardcore zenekar és a színtér tagjai társadalmilag az egyik legaktívabbak a zenei életben, ehhez még Magyarországról sem kell elmenni, elég megnézni a Food Not Bombs-akcióról készült videónkat. A Trash Talkra annyira nem jellemző az aktivizmus, inkább a közösségformálásra helyezik a hangsúlyt, de a Los Angeles-i gettókkal kapcsolatban akarva-akaratlanul rátértünk a baltimore-i és fergusoni zavargásokra.

Ha valaki túl sokáig baszakszik veled, akkor előbb vagy utóbb biztosan kiszakad belőled az a rengeteg frusztráció. Ez okozta Fergusont, ez okozta Baltimore-t.

- mondja Lee, aki - saját zenésztársa kisebb meglepetésére - azzal zárta le a témát, hogy nem szeret olyan dolgokban állástfoglalni, amik nem érintik közvetlenül. A zenekar afroamerikai basszussgitárosát viszont nagyon is érinti.

"Sokan elfelejtik, hogy akik törnek-zúznak, azok nem feltétlenül szimpla huligánok. Ugyanaz a cél, mint akik petíciókat írnak és tüntetnek: felhívni a figyelmet egy nagyon fontos problémára. Nem azt mondom, hogy helyes mások magántulajdonát megrongálni, de vannak akik csak így tudják kifejezni a nemtetszésüket" - abban pedig mindketten egyetértenek, hogy évekig lehet petíciókkal próbálkozni, de sokszor addig semmi sem történik, amíg nem borul fel valahol az első parkoló autó.

Káosz

Lee egyébként bevallja, hogy a zenélésben legjobban a káoszteremtést imádja, és ez meglátszott az esti koncerten is. Ezért is választották a zenekar logójának a fejjel lefelé rajzolt békejelet.

Gyerekkoromban sokat graffitiztem, és akkor gyakran rajzoltam fejjel lefelé békejeleket. Az emberek utálták, mert legtöbbször oda írtam alá, hogy "No Peace", vagyis "nincs béke".

Ezzel nem azt akarják jelezni, hogy háborúpártiak, hanem inkább azt, hogy ameddig bárhol a világon háborúk vannak, addig nem lesz teljes béke, csak maximum nyugalom.

Lee és Spencer is mesélt rendőrökkel kapcsolatos sztorikról, de ezeknek a nagyrésze gördeszkázás, graffitizés és köztéri alkoholizálás miatt volt. Egyszer viszont annyi kölyök gyűlt össze a fellépésükre, hogy több százan az épületen kívül rekedtek. A tömeg aztán kezdett átmászni a kerítésen, megdobálták a biztonságiakat és nagyon hamar zavargás közeli állapotok alakultak ki. Végül a rohamrendőröknek kellett helyretenni a fiatalokat.

Fű

Közismert a zenekarról, hogy hiába tűntek fel például a Vice keleti parti hardcore punkot bemutató dokusorozatában, a csapattól azért elég távol áll astraight edge életvitel. A füvet például kifejezetten szeretik és ennek hangot is adnak, ahol csak tudnak. Gondoltam rákérdezek Schoolboy Q korábbi állítására, miszerint annyira szar a fű Európában, hogy inkább leszokott róla, amíg visszatér az Egyesült Államokba. Még be sem fejeztem a kérdést, Lee és Spencer egymás szavába vágva erősítik meg ezt a sztereotípiát.

Nektek, európaiaknak fogalmatok sincs mi a különbség a szabadban és a beltérben nevelt kannabisz között, és ezért szar a füvetek

- mondja Spencer, majd Lee hozzáteszi, hogy Los Angelesben egy követ nem tudsz úgy eldobni, hogy ne egy fűboltot találj el vele. Sőt, állítólag 2010-ben több marihuánát árusító bolt volt a városban, mint Starbucks. A legalizálás óta felére csökkent a bűnözés a városban, kevesebb probléma van a mexikói kartellekkel és nincsenek tele a cellák utcán füvezésért berángatott átlagemberekkel.

Azért az sokat számít, hogy pár uncia piszkos mexikói fűért már nem kell senkinek meghalnia az utcán.

Snoop Doggnak vagy Nathan Williamsnek a Wavvesből saját fajtájú füve is van, ez alól a Trash Talk sem kivétel. Spencer a telefonján mutatta a képeket arról a közel két tucat növényről, amit egy külvárosi nagytermelőnél nevelgetnek. Mielőtt még megköszöntem volna az interjút, Lee külön megkérte arra, hogy a cikkben mindenképpen legyen benne egy üzenet, ami a tőle alig öt percre lakó Nathan Williamsnek küld:

Üzenem Nathannek, hogy szar füvet szív, és csak egy pózer!