A feloszlás óta a Kispál és a Borz tradicionálisan összeáll évente egyszer a Fishing on Orfű fesztiválon, aminek ugyebár a főszervezője Lovasi András. A csordulásig megtelt orfűi nagyszínpad környékén arra voltunk kíváncsiak, miért tud egy 1987-ben alakult magyar rockzenekar még mindig megmozgatni több ezer embert, és milyen történetnek köszönhetően kötődnek az együtteshez.

Egészen szürreális látni, ahogy több ezer ember egy domboldalon bukdácsolva álldogál egy Boldogság, te kurva feliratú nagyszínpad előtt, és arra várnak, hogy elinduljon Emese busza és jó nagy farkú négerekkel álljanak a szélben. A Kispál végigment több generáción, és hiába tűnik messziről, hogy azért már a gyerekvállaláson és az új mosogatógép beszerzésén gondolkodó korosztály mellett lent a dühöngőben javarészt még mindig tinédzserek állnak, a domb tetejét meghagyták az idősebbeknek.

Mi egy pécsi koncertjükön ismerkedtünk meg

- mondja nekem István, aki Évával Pécsen volt egyetemista, és először külön-külön, majd később már együtt jártak rendszeresen a közeli Kispál-koncertekre. A közös rajongásnak végül házasság lett a vége, a polgári esküvőjükön pedig a Ha az életben című számra vonultak be.

Én mondjuk a Barlangban dobolokra akartam, de a párom szerint az a szám a füvezésről szól, ezért nem engedte

– meséli István nevetve, majd elköszönés után összeölelkezve himbálóznak tovább egy sörpadon.

A környékükön rengetegen vannak gyerekkel, egy anyuka – akinek elfelejtettem megkérdezni a nevét – arról mesél, hogy őt alapvetően sosem érdekelte a zenekar (ő inkább eddás volt), de a férje imádja Lovasiékat, és minden évben kötelező program eljönni Orfűre, és amíg apa valahol legelől kitombolja magát, addig a gyerekek elvannak. A férje állítólag annyira ragaszkodik a zenekarhoz, hogy kissé el volt keseredve, amikor a második gyerekükről is kiderült, hogy fiú lesz.

Nagyon szererett volna egy lányt, hogy aztán elnevezzük Emesének.

- utal az ismert Kispál és a Borz-dalra.

Kibaszott tinédzserek!

Ezt üvölti mellettem körülbelül harmadjára egy 30 körüli, iszonyatosan részeg férfi, amikor már legalább 15 perce elkezdődött a koncert. Minden bátorságomat összeszedve megkérdezem tőle, hogy ugyan mégis mi a baj a tindédzserekkel.

Nézd meg, nem éneklik a számokat, nem is ismerik, csak divatból vannak itt.

– mondja a fesztiválrészegekre jellemző kaotikus szemkontaktus és állandóan változó kéz és lábtartás kíséretében. Való igaz, hogy ez a koncert kifejezetten a rajongóknak szól, több olyan dallal is, ami kevésbé ismert a hozzám hasonló kocahallgatóknak.

„Mindig is divat volt szeretni a Kispált, de azon 3-4 számon kívül a legtöbben nem ismerik a többit. Én el tudom énekelni mindet, mondjuk könnyen beszélek, mert középiskolában volt egy Kispál-tribute zenekarunk. Mondjuk jó szar is volt, az első és egyetlen fellépésünkön konkrétan kifütyültek minket” – és akkor én itt el is búcsúzom tőle, miközben arra próbálok rájönni, hogy a méretes szakállat növesztő Lovasi most már nem is egy jófej földrajztanárra hasonílt, hanem egy jófej genderpolitikai szakértőre, aki kizárólag fair trade kávét iszik.

Meg is kérdezem a mögöttem álló két lányt, hogy mit gondolnak Lovasiról. Láthatóan 16-18 év körüliek, talán ők már nem is tudnak arról, hogy mekkora divat volt valaha odalenni a Lovasi-típusú csávókért.

Nekünk a zene tetszik, nem a pasi. Akkor már inkább Felcser Máté a Punnany Massifból

– válaszolja egyikük, majd vad vihogásban törnek ki. Kiderül, hogy ez életük első Kispál és a Borz-konertje, és ugyan tetszenek nekik a számok, de nem értik, hogy miért szövegelnek ennyit a színpadon, miért játsszák másképp a számokat és mikor jön már a Tiszai Pu. Aztán elkezdik nyomkodni a telefonjukat, mintha ott se lennék, ezért óvatosan elsomfordálok.

Tudod, Lovasi egy géniusz, és lehet, mind szellemek vagyunk

Már rendesen a vége felé tart a Kispál-koncert, ami inkább hasonlít egy nagyon bensőséges, sok-sok kikacsintással tarkított privát show-ra, mint sima fesztiválkoncertre. Lovasi folyamatosan bohóckodik a színpadon, itt-ott belenyúlnak a már egymilliószor eljátszott dalokba, aztán ha leül kicsit a hangulat, akkor jöhet a Kicsi szomorkás punk feldolgozása, és helyre kerülnek a dolgok.

Miközben azon gondolkozom, hogy vajon még hány generációra lesz komoly hatással a nagy magyar alternatív és a Kispál és a Borz-életmű, odajön hozzám egy srác

Tekerhetek rajtad egyet?

– kérdezi, de őszintén szólva csak tippjeim vannak, hogy pontosan mire is gondolt, ezért szimplán megkínáltam egy cigivel cserébe, ha elmeséli mit jelent neki a zenekar.

A gyereket Andornak hívták, 23 éves, és a nővére mutogatott neki Kispál-számokat, amiken azóta is rajta maradt. Mielőtt megkérdezném tőle, hogy 2015-ben mit tud neki nyújtani az együttes, ő már rég benne van egy olyan mély fejtegetésbe, amit a hangzavar és a saját érdeklődésem hiánya miatt csak részleteiben tudtam dekódolni.

Új barátom, Andor, azzal kezdett hosszadalmas fejtegetésbe, hogy Lovasi András a korunk legjobb magyar dalszerzője, egy géniusz, aki képes egészen hétköznapi témákat szuggesztív szóhasználattal folyamatosan kétértelműen feldolgozni. Arra esélyem sem volt, hogy itt kicsit belemenjünk a részletekbe, mert mintha nem is nekem beszélne, már valahol a szellemeknél jár és arról beszél, hogy

mi van, ha a Lovasinak igaza van, és mindannyian szellemek vagyunk, csak lepörög előttünk életünk filmje?