“Nem túl szoros szerinted? Jól áll?” - kérdezi, mire a másik a telefonból fel sem nézve csak annyit mond, hogy “Hát igen, mindent megmutat. A kérdés már csak az, hogy meg akarsz-e mindent mutatni”.

“Ne szórakozz már, tudod, hogy ez a koncert nekem fontos. Csapathatom ebben, vagy ez már tényleg túlzás?” - kérdez vissza erre már elég hisztérikusan, mire a tömegből többen felfigyelnek rájuk, és előkerülnek a telefonok és az Instagram-accountok is.

És most itt az ideje visszacsévélni a lejátszóban a fenti párbeszédet, mert ez nem két 22 éves egyetemista lány között zajlott egy tűzpiros bikinifelső kapcsán, hanem két harmincas, pocakos szellemi szabadfoglalkozású férfi kapott össze egy két mérettel kisebb Bastille-póló miatt. Merthogy a Bastille az a zenekar, aminek a koncertjére nagyon sok férfi megy el csak azért, hogy megnézze, milyen is az amikor több száz lány eksztázisban sikoltozik. A Bastille ugyan nem az új Beatles, de azért annyit kijelenthetünk: ők 2015 Take That-je.

A brit zenekart indie popnak, vagy egyszerűen csak indie-nek szokás címkézni, de ez mindössze annyit tesz, hogy egy kicsit szabadabban kezelik a műfaji kliséket, mint az a mainstreamben megszokott, ezért a grunge-dallammá torzított gitár éppen úgy belefér a zenéjükbe, mint a drum and bass törtütem, a nyolcvanas évekbe repítő szinti hangzás, vagy éppen a triphopot idéző, zakatoló mélabú.

De a hagyományos értelemben indie-nek, vagyis a fő zenei áramlatoktól függetlennek nevezni egy olyan zenekart, ami idén headliner szinte az összes európai nyári fesztiválon, fellépett Glastonburyben, tavaly pedig majdnem kapott egy Grammyt, inkább csak pr-fogás. Annak viszont nem rossz, hiszen a Bastille legnagyobb slágerét a Pompeii-t több mint 230 millióan nézték meg csak a zenekar hivatalos Youtube-csatornáján.

Ha így megy tovább, a Bastille lesz a következő Imagine Dragons, és ha nem vigyáznak, ők írják majd a még újabb Transformers-film betétdalát. Persze a két zenekar közt már így is elég nagy a hasonlóság: mindkét banda vonzódik a kórusban lalalázott refrénekhez, ami nem csak a sikeres részegen felidézést könnyíti meg a nemzetközi színtéren, de egyébként nagyon jól lehet reklámzeneként is értékesíteni. Közös pont még az ütőshangszerek indokolatlan túlhasználata, a koncerten például fél tucat különböző tűnt fel a csattogtatásra való izétől az elektromos dobig. Ez utóbbi például nagyon jól jött a becsukott szemmel, átszellemülve doboláshoz az Overjoy alatt.

A Bastille összeszedett koncertet tolt, a korábbi nyári fesztiválokon már begyakorolt setlistet adták le, amiben jó ívben követik egymást a pörgősebb gitárszámok és a szinti himnuszok. Sőt befért még a TLC slágere a No Scubs is, ami azért arra utal, hogy az énekes-szerző Dan Smith nagyon is ért a popzenéhez: az 1999-es eredeti a kilencvenesévek egyik legjobb, és méltatlanul alulértékelt popslágere. Ja, és akkor még Rhythm Of The Night című olasz diszkóklasszikus feldolgozásáról nem is beszéltünk, pedig a brit zenekar verziója talán még jobb is, mint az 1993-as eredeti.

A Bastille nagyon is jól érti, hogy mit jelent a pop 2015-ben: minden számuk el van túlozva, de a legdurvább részeket idézőjelbe teszik, elnézéskérően kikacsintanak, hogy hát tudjuk, túl sok itt az érzelem, meg a dobgép, de hát csak ez a showbiznisz.

Ráadásul az alig két éve sikeres zenekar a hangulatot is profin építi fel: először egy óvatos, erős akcentussal odavetett köszivel alapoztak, aztán jött a Hello, Hungary, majd az énekes egyszerűen bevetette magát a közönségbe, hogy sikoltások és vakuvillanások mutassák csak, hogy merre jár.

“Baszdmeg, baszdmeg” - mondja az egyik pocakos szellemi szabadfoglalkozású a másiknak alig titkolt eksztázisban, már a két számmal kisebb Bastille-póló nélkül, félmeztelenül, mire a másik csak megértően bólogat, pedig még nem is hallották a Pompeii-t, amit a zenekar a legvégére tartogat.

Annyi biztos, hogy ha tényleg a Bastille 2015 Take That-je, akkor minden túlzás és felesleges ütős ellenére valami meglepően jó történt a mainstream popzenével az elmúlt években.