Milyen volt az általános helyzet Chicagóban, ami táptalaja lehetett egy olyan mozgalomnak, mint az AACM? 

Én ugyan nem voltam regisztrált tagja az AACM-nek, de a Muhal Richard Abrams Experimental Band-ben játszottam, aminek a tagjai szinte kivétel nélkül a szervezet tagjai is voltak. Az ok, amiért akkoriban az AACM megalakulhatott, az volt, hogy egy nagyon jó táptalaj alakult ki a kísérleti formáknak. A megszokott sémák helyett az emberek inkább kisérletezni akartak, és amikor ez az irány kialakult, valami formát kellett neki adni, hogy egységesen minél életképesebben tudjanak létezni. Ebben az időben sokat játszottam Sun Ra-val és akkoriban robbant be a köztudatba Ornette Coleman is a The Shape of Jazz to Come-mal, és elkezdtek az emberek olyan zenét játszani, ami elhagyta az akkordváltásokat és ami kihívást jelentett a közönség számára. 

Milyen volt akkoriban a zenészek helyzete? Sun Ra-t említette, aki az elsők között volt, aki saját maga vette fel és adta ki a lemezeit. Miért vették vissza az emberek az irányítást a zenéjük felett? 

Mert nem volt helye ezeknek a kezdeményezéseknek, és az emberek se álltak teljesen készen arra, hogy szembesüljenek ilyen forradalmi zenével, így először meg kellett újítani a rendszert, hiszen a már létezőbe ezek nem fértek bele. A zene így tört utat magának, ami természetes volt, és ez a fajta hozzáállás elvárható lenne ma is, sőt, most annál is jobban, hogy itt a digitális kor, aminek nagyon sok rossz oldala van, és ezekre kellene reflektálni a zenészeknek és új utakat kitaposni. A zenei örökséget úgy továbbvinni, hogy olyan helyzeteket teremtenek, amiben életre kelhetnek dolgok. Minden forradalmi dolog így született meg.

A zene folyamatosan képes megújulni, ezzel szemben a zeneoktatás mintha megrekedt volna egy szinten, és didaktikusan egykor újnak számító formulákat oktatnak és betonoznak be egyfajta alapnak. 

Ezt sok barátomtól hallom, akik professzorok és zenészek is egyben. Azt gondolom, hogy itt is nagyon fontos a környezet. Ahol én felnőttem, nem iskolában tanultunk, hanem lemezeket hallgattunk, sok esetben az erősítőt feltekerve a zenére játszottunk, és éjjel-nappal zenéltünk valakinek a pincéjében. Miles Davis, John Coltrane vagy Art Blakey lemezei jelentették az iskolát. Ha egyetemre mész, persze sok információ áll rendelkezésedre, de esetenként túl sok is. Ezért is van az, hogy sok zenész teljesen ugyanúgy szól, és megkülönbözhetetlen egymástól, mert ugyanazt tanulják, ráadásul a fejükre nő az a sok információ, amit le akarnak nyomni a torkukon, és már nem foglalkoznak olyan alapvető dolgokkal, mint hogy a saját egyéniségüket megtalálják. Ezért van, hogy sokkal kevesebb az egyedi hang dzsesszben, mint mondjuk a hatvanas években. A modern digitális korral pedig az is egy nagy probléma, hogy sokkal kiélezettebb a harc a túlélésért, elképesztő a  verseny, és ez is sok energiát és figyelmet elvon a zenétől. 

Fontos változás, hogy sokkal több a zenész, mint amennyi klub, illetve lehetőség van játszani. Régen teljesen bevett volt, hogy a turné során tanulják be az emberek a darabokat, mert sok csapat szinte megállás nélkül turnézott, és éjjel-nappal bevetésre készek voltak. Mára kevés olyan aktív csapat van, ahol a zenészeknek egy adott csoport folyamatosan munkát tud biztosítani. Pedig ez a legjobb módja annak, hogy tanulj, éles helyzetben játszani a legnagyobb mesterekkel. 

A végtelen közös örömzenélés is lassan csak egy emlék marad. Vannak még ilyen dolgok egyáltalán? Zenélnek még az emberek egyáltalán a kötelező dolgokon kívül? Nekem úgy tűnik, hogy nem. Mindenki csak annyit hajlandó játszani, ami arra elég, hogy ki legyen fizetve, és az emberek már nem lelnek annyi örömöt magában a zenében, amit így a napi túléléshez szükséges eszközzé degradálnak. Annak idején minden nap átjártunk egymáshoz Roscoe-val, hogy napi négy órát játsszunk, duóban. Aztán mentünk tovább másokkal játszani. Akkoriban csak akkor hagytuk abba a zenélést, amikor már nagyon éhesek voltunk.

Egy nagyon sajátos hangzása van a saját fejlesztésű cintényérjainak, és ezáltal a dobolásának is, ami rögtön felismerhető. Manapság viszont úgy látom, hogy a zenészek mintha átugranák a legfontosabb kezdeti lépést, hogy a tónusukat megtalálják, így rögtön a ritmussal és a dallamokkal kezdik az építkezést. Mennyire ért ezzel egyet? 

A tónus és a kapcsolatunk a saját hangszerünkkel nagyon fontos. A dzsessz egyik legfőbb feladata, hogy elmeséljen egy történetet szavak nélkül. Nagyon fontos, hogy maga a nyelv felismerhetővé váljon a hangszeres tónusa által, de ne feledjük, hogy kellenek innovatív ötletek, hogy a zene fejlődni tudjon, és a történet ne önmagát ismételje. Egyértelmű, hogy egyformán fontos a tónus, a ritmus és a dallam, sőt ugyanolyan fontos, hogy egy adott csapatba mindenki egyformán vigyen ötleteket és egy élő organizmus legyen. Ez nagyon nagy kihívás.

Mennyire volt nagy kihívás a zenetörténet egyik legfontosabb csapatába, a John Coltrane Quartettbe beülnie? Egyáltalán ez hogy valósult meg? 

Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt. Elvin lelépett egy koncertről a második szett előtt. A klub tulajdonosa pedig látta, hogy ott vagyok, és mondta Coltranenek, hogy be tudnék ülni. A többi történelem. Ha jól emlékszem Mr. P.C.-t és az I Want To Talk About You-t játszottuk, a többire nem emlékszem, hiszen ez vagy 40 éve volt. 

Hogy jött össze a mostani aktuális felállás a Made in Chicago, és miért most jött el az ideje egy ilyen all-star csapat összeállítására? Henry Threadgillel, vagy Muhal Richard Abrams-szel már játszott együtt a hatvanas években is, és van egy elég nagy szünet az akkori és a mostani aktivitás között. 

Az évek során folyamatosan kapcsolatban álltunk egymással, de a csapat minden tagja erős elképzelésekkel rendelkező zenész, aki a saját ötleteit valósította meg. Ettől függetlenül szinte végig napi kapcsolatban voltunk, és talán pont a szoros baráti kapcsolat az, ami miatt eltelhetett ennyi idő anélkül, hogy együtt zenéljünk. Mindenki innovatív, és aktív, márpedig amikor az ember sokat dolgozik, repül az idő. A csapat összeállása úgy jött, hogy volt egy chicagói fesztivál, amely lehetsőgéet biztosított arra financiálisan is, hogy összeállítsak egy tetszőleges csapatot. Larry Grey az egyetlen fiatalabb zenész, viszont nagyon jól kiegészít minket. A nagybőgő mellett játszik gitáron és csellón is, úgyhogy tud multiinstrumentalistaként gondolkozni, ami mindig is az egyik fő védjegye volt annak a chicagói körnek, ahonnan származtunk. 

A dobolás előtt zongorázott, amit a mai napig művel. Hogyan egészíti ki a kettő egymást? 

A zongora sokat segített abban, hogy jobb dobos legyek, és ami a legfontosabb: segített abban, hogy újragondoljam a dob szerepét a zenében, és arra inkább egyfajta kamarazenekarként tekintsek, és dallamhangszerként használjam. Van egyébként sok hasonlóság, mert a zongora billentyűi ugye kalapácsokat mozgatnak, amelyek megütik a húrokat és ugyanúgy négy végtagot használ az ember, amikor zongorázik, mint amikor dobol. 

Az emberek többsége nem is tudja, hogy a zongora is a ritmusszekció része.

Igen, pedig az, ahogy ott van átmenetnek a vibrafon, meg a marimba, ami szintén ütőhangszer és dallamhangszer egyben. Mind ugyanannak a családnak a része. Sőt, ha nagyon ki akarom tágítani a fogalmat, akkor tulajdonképpen minden egy dob, ami körülvesz minket.  

A dzsessz területén végbemenő változásokat hogyan látja és éli meg? Mik a különbségek a hőskor és mostani idők között.

Nem csak a dzsesszvilágról kell beszélni, ha ezeket a változásokat nézzük, mert ezek politikailag, gazdaságilag és szociológialilag egyaránt megfigyelhetőek, hiszen a dzsessz színtere attól változik, hogy az emberek máshogy állnak hozzá alapvető dolgokhoz. A dzsessz csak egy leképezése annak, ami a világban történik. Az a  fő probléma, hogy az ember, mint faj, nem úgy áll hozzá ehhez a bolygóhoz, mintha az az otthona lenne. A kreativitás örök, viszont az emberiség változik és egy olyan irányba halad, ami alapján egyre kevésbé hiszem, hogy mi sokáig itt lennénk. A kreatív lélek jelen van, csak meg kell tudjon nyilvánulni, ami viszont már az emberiség felelőssége. Hogyan várhatánk el, hogy bárki komolyan vegye a dzsesszvilág problémáit, amíg a globális felmelegedéssel se törődnek az emberek? Annak pedig súlyosabb következménye lesz, mintha nem koncertezik pár zenész. Engem ezek a dolgok nagyon foglalkoztatnak, és felvettem olyan relaxációs zenéket, amelynek a tematikája a környezet védelme, viszont fontos volt, hogy nem letámadni akartam az embereket, hiszen alapból le vannak terhelve információval.

Ennek fényében érdekelne, hogy mennyire érzi problémának azt az általános trendet, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak esszé hosszúságú írásokat és minden információt a lehető legtömörebb formában, viszont egyre nagyobb mennyiségben fogyasztanak?

A baj az, hogy az emberek mostanában nem tudnak dolgokat megkülönböztetni és megfelelően reflektálni. Mindenki félinformációkból táplálkozik, mert az embereknek nincs idejük arra, hogy alaposak legyenek. Mindenki minden informácót azonnal meg akar szerezni és így míg az információ egy fontos eszköz a túléléshez, a cél és az eszköz szerepe felcserélődik. Mindenki mindent azonnal meg akar kapni, és amint megkapta rögtön ráugrik valami másra miközben nincs ideje megemészteni az előző információt. Szerintem ideális lenne, ha lennének olyan napok, amikor az emberek nem a gépük előtt lennének, meg nem a telefonjaikat nyomkodnák és lehámoznák magukról a mindennapos stresszt legalább csak egy kis időre és a valós életben kommunikálnának egymással.