Melyik a leghálátlanabb fellépési időpont egy fesztiválon? A főfellépővel párhuzamosan egy másikon? Délután egykor rohasztó hőgutában a nagyszínpadon? Lehet, de az idei Bánkitón sikerült minden eddigi élőzenei csúcsot megdönteni azzal, hogy a Dokkerman hajnal négykor lépett színpadra, mint a zenekar, amit a romok eltakarítására hívtak.

Pedig mennyire nem.

A tényleg emberdöglesztő meleget Bánkon fél délutánra megakasztotta a hirtelen jött zivatar. Ezért az eredeti időpontokhoz beírt együttesek is jókora csúszással indultak, hogy a végén persze azok szívják meg legjobban, akiket hajnali fél négyre raktak.

Egyáltalán nem újdonság, hogy fesztiválokon vagy klubbulikon a DJ mondjuk reggel ötkor lép a keverőhöz. Azt még ki lehet hozni a minimálból, az itt lötyögő emberek egyébként sem igényelnek erősebbet. Ez az alapkoncepció mindenhol, kivéve Bánkon, ahol lazán berakták a Dokkerman funkzenekar koncertjét hajnali fél 4-re, hogy a csúszások miatt négyig tényleg ne történjen semmi.

A logisztikai és a gazdasági okokat ismerve mindenki tudja, hogy hajnali fél 4-kor már nem fog senki beállni, hogy pár tucat részeg fesztiválozónak zenéljen. Legalábbis ez az alapelv, hiszen ebben az idősávban egy fesztiválon általában kétféle ember létezik:

• a részeg
• és aki már menni akar aludni.

Esetleg még az, aki részeg és menne aludni, vagy már alszik.

Ezek után tényleg érdekes, hogy a még mindig zenére mozgó, egyre kisebb embertömeg hogy a fenébe jut el egy rendes színpadhoz, és egyébként is, miért maradna ott agytörzsig szedált állapotban hangszereket nézni, ha kettővel arréb épp most megy a kevésbé kommersz Paul Kalkbrenner.

Ettől függetlenül a Dokkerman a csúszáshoz képest is korrekten, négy óra tájékán kezdett körülbelül annyi embernek, mint amennyi öntudatlanul feküdt valahol a tó környékén. Persze eddig is el kellett jutni, a hajnali fél négy már egyáltalán nem sztenderd fesztiválidő, hiszen az ember itt már bőven

• meleg dobozos sört iszik, hiszen a pultok kifogytak/bezártak
• a szemeit egyensúlyban tartva próbálja megállapítani, hogy nem csak a levegővétel megy még primán, hanem nagyjából a helyszínt is el lehet helyezni valahol a környékén
• és egyébként is, ekkor már mindenki megtalálta a neki illő párt, anélkül csak a kilátástalan alkoholizálás marad reggel 9-ig.

Ilyen hitvány helyzetben különösen kellemes lehet, ha az ember olyan zenekarral lép fel, ami nemhogy mainstream fogyasztásra kevésbé alkalmas, de még a magukat felvilágosultnak tartó félőrületetnek is nehezen dekódolható. A Dokkerman ugyanis funk, a funknak még abból a koszakából, amikor a funkys poprock csak valamiféle disztopikus rémálomnak tűnhetett.

Túl sokan nem is várták őket, nagyjából harmadházra érkezett a zenekar, miközben a legtöbb kóválygó ember épp próbálta összerakni az életét, hogy alapvetően mit csinál itt, hova tart, és egyébként is, hol vannak a többiek?

Az már egészen más kérdés, hogy az a pár tucat lelkes elmebeteg mit kapott, amikor a Dokkerman zenélni kezdett. Mintha fogták volna a fesztivál elektronikus csörömpölésbe fulladó egyhangúságát, és lecserélték valamiféle olyan zenére, amiről az ember egészen idáig nem is volt tisztában, hogy tetszik. Pedig pont ez volt a helyzet, és hiába kellett könyörögni a pultosnak, hogy kerítsen valahonnan hideg sört, az ilyen random élmények mellett a HB ihatatlan citromos söre is elviselhetőnek tűnik.

Az már egy egészen más világ, hogy milyen amikor az ember egy fesztiválon hajnal négykor még mozogni képes. Önmegtartoztatók és absztinensek kivételével többször is felötlött bennem, hogy

vagy most elájulok, és innen tuti nem cipel haza senki, vagy kibekkelem még ezt a pár számot, és próbálok nem elaludni a sörpadon.

Csak a zenekar bravúrja, hogy végül sikerült két lábon végigállni és még valamiféle tapsra emlékeztető mozgássort is előkaparni. Pedig valószínűleg az anyám születési neve nem jutott eszembe, nemhogy milyen témákat játszik a basszusgitáros, aki mellesleg az Index gazdaságrovatának a munkatársa. Mesélte, hogy esküvőről jön, de sokkal jobban sült el a már-már reggeli koncert, mint amire számított. Ebből a beszélgetésből még annyi marad meg, hogy valahonnan az öltözőkből szerzett egy sört, de később már csak magamban morogtam amiatt, hogy lehet bárki bármilyen jó napfelkekor a színpadon, ha napjaink új világában a négydecis sör jelenti már az átlagot.