Robbie Williams koncertje volt a Sziget történetének legdrágább fellépése: 100 és 500 millió forint közötti gázsiról beszélt korábban Gerendai Károly. Vagyis a brit énekesnek valami olyat kellett volna mutatni, amitől mind az együtt nyomorgó 60 (70? 80? 90?) ezer ember tátott szájjal bámul egészen addig, ameddig a könnyeik nem kezdenek belefolyni a szájüregükbe. Ehhez képest Williams adott is valamit meg nem is: lejátszotta a mindenki által ismert kedvenc slágereket, de nagy részben mások számait énekelte. Így egy nagyon drága és nagyon látványos karaoke műsort kaptunk a nagyszínpadon. (Közben kijöttek a számok is: 75 ezren voltak a Robbie Williams koncerten, elfogyott az összes napijegy.)

Lehet vannak, akik már elfeledkeztek róla, de Robbie Williamsnek nem ez volt az első budapesti koncertje az utóbbi bő egy évben, nemrég a szvinges lemezével megpróbálta eljátszani A nagy Gatsbyt inkább kevesebb, mint több sikerrel. Már akkor is gyanús volt, hogy egy ekkora nemzetközi szupersztár (ahogy később saját magát hívta) ennyi ismert saját dal mellett ugyan miért akar Sinatra-epigon lenni. A koncert előtt a hírek arról szóltak, hogy az énekes nagyon nem akar magáról semmilyen felvételt, majdnem lemondta a bulit és valamiért helikopterrel akart a helyszínre menni. Ebből a feszkóból élőben semmi nem volt érezhető, de lehet én sem akarnám, hogy fotózzanak, ha úgy néznék ki, mint az énekes csávó a Crazy Townból, miután hazajött levezetni az NBIII.-ba.

Az elején pedig még úgy tűnt, hogy van itt Rock DJ meg minden, mégis csak a teljes életművel jött most Budapestre, semmi öltöny meg hasonló marhaság. A jóval nagyobbnak tűnő nagyszínpad előtti tér pedig rogyásig megtelt rajongókkal, nekem egy biciklis magyar csávó jutott, aki a koncert feléig izgalmasabb show-t csinált, mint a brit énekes. A srác nevét nem tudom, de legbelül úgy képzeltem, hogy ilyenek lehetnek a férfi Robbie-rajongók, akik eddig csak a haverjaik távollétében dúdolgatták hangosabban a Come Undone-t.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az énekes a zenénél és a nőknél csak egy dolgot szeret jobban: saját magát. Ezzel nincs is nagy probléma, az ilyen popsztároknál gyakran megesik, Williams is képtelen volt egymás után két számot úgy előadni, hogy közötte ne álljon le kicsit trécselni, produkálni magát, vagy mondjuk fekvőtámaszozás közben a saját seggén szólóztatni a gitárost. Az emberek show-t akarnak és Robbie-t, hát megkapják. A mellettem álló biciklis koma a koncert elején olyan eksztázisban volt, hogy full ritmuson kívül üvöltötte a dallamot, néha beordított olyanokat, hogy Robika! meg Robi, te vagy a király!, és onnan lehetett tudni, hogy elégedett a látottakkal, hogy néha rátolta a lábamra a biciklijét. Ez az idilli állapot nagyjából addig tartott, amíg Williams egyre inkább a show-t preferálta az előadást helyett, és ez szemlátomást nem tetszett neki:

Anyád p...áját, Robi!

- üvölti mellettem torka szakadtából a férfi, amikor Williams épp próbálta megtudni, milyen arányban jöttek el 30 év felettiek és 30 év alattiak a koncertre. Utóbbiak voltak többen a hangzavar alapján, ezért az énekes lenyomott egy gyors biográfiát, hogy ő anno a Take Thatban kezdte, párszor meghízott, párszor megjárta a rehabot, most viszont már nemzetközi szupersztár. És lement az emberek közé, végigpacsizott mindenkit, kicsit hagyta, hogy megfogdossák, aztán visszamászott előkészíteni az este hakni részét.

A hakni mondjuk azért kicsit igazságtalan, mert Williams jól láthatóan baromira élvezte a koncertet, de attól még hakninak hívunk valamit, ha egy 25 éve a pályán mozgó _vérprofi_ előadó karaoke-estté változtatja a saját koncertjét. Egyik alkalommal például az újszülött kisfiáról kezdett el beszélni, hogy szokott neki esténként énekelni, mit szólna hozzá Budapest, ha ezt együtt tennék? Naná, ordította volna az átlagos magyar rajongó, de a mellettem álló biciklis kezdett valamiért nagyon berágni.

Húzzál bele b...meg, mert ez egy nagy kalap sz... eddig!

- ordítja ezt olyan hangerővel a srác, mintha tényleg elhinné, hogy ez az üzenet egyszer tényleg eljut a címzetthez. Robbie viszont nem húzott bele, hanem esti altatónak elénekelte R. Kellytől az Ignitiont acapellában. Igen, ezek szerint Robbie Williams egy gyerekpornográfiával vádolt énekes számát gondolja a legjobb altatónak.

Ezután rendesen felpörögtek a dolgot, Williams csak úgy ontotta magából a félperces feldolgozásokat a Queentől a Led Zeppelinen át az Oasisig. Utóbbi azért is baromira érdekes, mert Williams és a Gallagher testvérek közismerten rühellik egymást, szóval még azt is le merem írni, hogy kifejezetten tökös húzás volt kicsit énekelgetni a Wonderwallt. Aztán persze megint jött a show, hiszen már a koncert feléhez közeledünk és Williams még mindig nem cibált fel egy megszeppent nőt sem a színpadra.

Sokáig erre sem kellett várni, valahonnan előkerült egy Robbie Williams-könyv, az énekes kiszúrt magának egy Krisztina nevű lányt és megkezdődött a szokásos szoknyapecérkedés. Kicsit olvasni kezdett a könyvből és elmondta, hogy ezeken az oldalon olyanokat írnak, hogy Robbie Williamsnek hatalmas farka van és sokkal jobb az ágyban, mint Justin Timberlake, Bruno Mars és Pharrell. Közben a mellettem álló biciklisnek már a taknya-nyála egybefolyt az ordibálástól.

És akkor bunkó vagyok meg suttyó b...meg, mert nem tudok angolul?!?! Énekeljél már!!!

Aztán megszólalt a Feel, az úriember leült a biciklijére és vadul nyomkodni kezdte a telefonját. Ez az állapot egészen a Supreme-ig tartott, amikor viszont előkapott valahonnan egy kb. négy számmal kisebb pólót, diadalmasan körbemutogatta a körülötte már szakadva röhögő embereknek és halkan belesírdogált a biciklis sisakjába.

Ezek voltak az utolsó pillanatok életem eddigi legjobb fesztiválcimborájával, később már másik helyről néztem végig, ahogy ismét előkerül Krisztina. A kamera pont elkapta, ahogy Robbie nagyon férfiasan kiköpi a rágóját, mint a telepi gentleman az első randin, aki búcsúzás előtt lopni próbál egy csókot. Ami végül elmaradt, de ekkor már csak azon tudtam gondolkodni, hogyan került ide Lorde-tól a Royals. Mire magamhoz tértem a koncert véget ért a Led Zeppelin-feldolgozással, és meginduló tömegből olyan hangokat lehetett kivenni, hogy

Fú b...meg, drágám, totál megmozdultam lelkileg.

Pedig korai volt még mozgolódni, Williams visszatért a ráadásra, és mint aki tisztában lenne az elmúlt másfél órával, egészen parádésan zárta a fellépését.

A Bohemian Rhapsody-val kezdett, majd végre lenyomta mindenki kedvenc Robbie Williams-számát, az Angelst, és csak nem bírta ki Sinatra nélkül: a My Way-jel zárt. Abban ne legyen félreértés, hogy baromi szórakoztató volt az egész. Robbie Williams még az a régivágású popsztár, aki valószínűleg élete végéig szeretné fenntartani a nőcsábász imidzsét pláne, ha még mindig ennyi nő epekedik utána az első sorokban. Esküszöm pár jó poénon még röhögtem is, például amikor Krisztinának elmondta, hogy "Put your chin to my nuts", ami úgy is értelmezhető, hogy rakd az állad a heréimhez, de valójában csak arra utalt, hogy Krisztina rakja közelebb az állát a mikrofonhoz. 

Talán még az is belefért, hogy egy fesztiválkoncerten más számait játssza. Ez nem egy intim tér csak kőkemény rajongókkal, a 60 ezer ember nagy része úgyis ugyanazt a 6-7 számot ismeri, inkább énekeljük együtt a Wonderwallt, mint síri csöndben pislogjunk valamelyik B-oldalas dal alatt. Ettől még persze kicsit kellemetlen lehet kipengetni 20 ezer forintot egy nagyon drága karaoke showért, de csak az nem számított erre, aki még nem volt soha életében fesztiválkoncerten. 

A biciklis sráccal pedig nem tudom mi lett, remélem műsor végi karaokének köszönhetően ő is be tudott végre kapcsolódni a közös éneklésbe és valahol a távoli magyar ugaron még fel-felkiált hangosan, hogy

Robika, isten áldja anyád nevét, aki világra hozott, te állat!