A Florence and the Machine első magyarországi koncertje történetesen a Sziget nulladik napjára esett, egyszerűen azért, mert egy olyan kaliberű előadóról van szó, akit még egy Sziget méretű fesztivál sem tud megengedni magának egy szimpla headlinerként a szerteágazó programok tengerében, így hát önálló napot =  önálló költségvetést szerveztek/terveztek neki. És mindenki így járt a legjobban, a Sziget történetének legtökéletesebb nagyszínpados koncertjét kaptuk a 18 ezer forintos napijegyért, nem véletlenül, a koncert minden egyes mozzanata ki volt találva. A programot viszont sikerült úgy összeállítani, hogy pont ezzel párhuzamosan játszott a világ legjobb frontembere az A38 hajón a Future Islands élén.

A koncert előtti percekben futótűzként terjedt el a hír a gigantikusra növelt Sziget VIP-ben: a Florence and the Machine egy nagy szar, az énekesnő Florence Welchnek már  semmi hangja nincsen, és egyébként is, az egész produkció egy nagy humbug, valaki látta már évekkel ezelőtt őket mittoménhol. Ebből annyi tényleg igaz, hogy Florence Welch hangjával (és lelkiállapotával) nem mindig volt minden a legnagyobb rendben, ami azért egy ilyen komoly és meghatározó énekhangra épülő produkció esetében komoly kétségekre adhatna okot. 

A What the Water Gave Me volt a nyitószám, az intró alatt lehetett látni, hogy az énekesnőt három kórista kíséri a koncerten, úgyhogy az előző este beállított Robbie Williams-sztenderdek szerint tényleg torkolhatott volna az este egy nagy közönségénekeltetős varietéműsorba. A szám lassan is indul be, ráadásul úgy, hogy tényleg komoly szerepet kapott benne a kórus, sőt még suttogós részek is vannak benne, de amikor a végét teli torokból kiénekelte, akkor egyértelmű volt, hogy itt most nem lesz gond. (Ez már a Szigetet megelőző koncertjein (pl. Coachellán) is hallatszott.)

Florence Welch eleve szeret feltárulkozni a zenéjében, minden fájdalmát a közönségre önti, szóval a Szigeten is folyamatosan tartotta a kapcsolatot, lejárt az árokba, simogatta a rajongói arcát, haját, felinvitálta őket a színpadra, és legalább három különböző virágkoszorút vett kölcsön az első sorokban lévőktől, így valószínűleg nem lepődött meg azon sem, amikor a Rabbit Heart refrénje közben egyszerűen pofán locsolták egy nagy adag csillámmal. 

Az új számain élőben még jobban érződik, hogy az Arcade Fire-, Coldplay-producer Paul Epworth és Markus Dravs munkája: ezek a monumentális kiállások egyértelműen arra lettek írva, hogy valaki egy óriási színpadon, hatalmas érzelmi átéléssel zúdítsa őket. Ami olyan szempontból egyáltalán nem probléma, hogy a Sziget nagyszínpadára éppen ezeket a produkciókat várjuk már olyan régóta. 

Így hát aztán a Sziget történetének első szinte teljesen tökéletes nagyszínpados koncertjét hallottuk kedd este: egyszerre tudott találkozni egy zenei pályájának teljében lévő alkotó, egy minden ízében nagyszínpadra méretezett produkciója az idei fesztivál tökéletes hangosításával. Sokan emlegették, hogy érzésben az xx fellépése volt hasonló, miközben azért az egy semmilyen értelemben sem nagyszínpadra való produkció volt, azokat a koncerteket pedig nem fogom itt felsorolni, amit a pocsék hangosítás vagy a feltámadó viharos szél tett tönkre a fesztivál története során. Közel tökéletes volt a Blur vagy a Pulp szigetes koncertje, a Sonic Youthról nem is beszélve, de arra, hogy valamit tényleg ennyire a fesztiválok nagyszínpadára tervezzenek már a számok írásától kezdve a hangszerelésig egészen a legutolsó kézmozdulatig, még nem volt példa. Volt persze félidő, amikor az egészen addig megdöbbentően energikus produkció érzelmes kórusműbe váltott, de azért erről a koncertről főleg a folyamatosan fel-alá rohangáló, teli torokból éneklő Florence Welchre fogunk emlékezni.

Miközben nyilván az egész egy zeneipari termék, ami arról szól, hogy a nagybetűs Popzene hogyan mozgósítja a nagybetűs Érzelmeket. Azért tapsolunk visítva egy megalázó, durva szerelemről szóló dal után, miközben az énekesnő négykézláb mászik ki a színpadról, mert mindenki azt érzi a nyomorult kis lelke mélyén, hogy az ő megaláztatásáról, fájdalmáról, dühéről szól ez a dal, és ezt senki a világon nem érzi át annyira, mint Florence Welch, miközben persze hogy gondosan megkoreografált show-műsor és cirkusz az egész, amiben a hitelesség és az átélés fontos szerepet kap. 

Nyilván az utolsó fénylámpáig ki van találva, hogy a szívdobbanás ritmusára hogyan villóddzon a csillámfal a fizető vendég szemébe, de ha nem állna ott egy szuggesztív arcú vörös hajú lány a színpad közepén, valószínűleg az egész koncert leperegne a telefonját nyomogató közönségről. De nem ezt történt, a végén egy rakat rajongóval ölelkezett a színpadon, mielőtt elpattintotta volna a két legnagyobb slágerét is: a You Got The Love után következett zárásként a Dog Days Are Over. Megérdemelten jár a 9/10 pont. 

Future Islands @ A38

Samuel Herring egy olyan frontember, akit mindenkinek látnia kell, ha más nem, azon a Letterman-tévéfelvételen, ami tavaly befuttatta együttesét, az egyébként évek óta létező Future Islandsot, és adott nekik egy igazi slágert is a Seasonsszel.

Az A38-on is nagyjából ez történt: Herring arcra úgy néz ki, mint egy kopaszodó autószerelő, aki az egyébként tényleg slágeres, dúdolható és nehezen elfelejthető számra úgy kezd el mozogni, mintha villám csapott volna bele, egyszer kacsatáncol, egyszer úgy mozog a feje, mint egy galambnak, néha a mellkasát csapdossa, mint egy majom, másszor meg szinte üvöltve hányja ki a torkából a dalszöveget. Olyan mozgáskultúrája van, mintha Rátonyi Róbert elment volna egy Clash-koncertre, és nagyon szeretne együtt érezni a zenével, de a szervezete még nem teljesen engedi. Herringet nézni először nagyon vicces, mert hát hogy mozog ez a csávó, te jó ég, másodszor pedig kifejezetten felemelő élmény, mert úgy viselkedik, aki magasról tesz rá, hogy a világ mit gondol arról, hogy most éppen hasra vágja magát a színpadon, vagy elkezdi a kozáktáncot – ő így érzi magát és kész. Hipnotikus egyébként.

Hiába szuper együttes a Future Islands, azért van oka annak, hogy hosszú évek alatt nem futott be eddig, mégpedig az, hogy van egy csomó, de tényleg egy csomó jó számuk, de közülük nagyon kevés a kiemelkedő. Vagyis egyelőre a méltán imádott Seasons az, ami kiemelkedik, a többi pedig kicsit összefolyik. Ez nem azt jelenti, hogy rossz zene lenne, az eddig három album mind egységesen jó, de a hangsúly az egységesen van. A legtöbb számuk abból áll, hogy New Order-szerűen beindulnak a motorikus dobok, a hasonlóan szenvtelen basszus, valami egyszerű, de könnyen megjegyezhető dallam jön a billentyűktől, Herring pedig szívét-lelkét beleöli abba, amit énekel.

Pontosan ugyanez történt a koncerten is, kicsit tovább, mint egy órán át, 60+ percnyi szuper, színvonalas, lüktető és sokszor táncolható zene szólt az A38-on, ami jó önmagában is, de aztán jön Herring, és az egészet modern mozgásszínházzá emeli, amitől képtelenség nem átélni minden egyes csúcspontot vagy kiállást, vagy csak azt, hogy egy olyan ember, aki nem blöfföli el azt, hogy egy sikeres zenekar frontembere, és minden egyes nap hajlandó ezért meghalni a színpadon. (8/10)