A The Horrors zenei fejlődése olyan, mintha egy hernyó rendesen pillangóvá alakulna, aztán meg hirtelen egy sárkánnyá – már nem is emlékszem, hol olvastam ezt a hasonlatot az együttesről, de annyira megtetszett, hogy ha már interjúzhattam vele, meg is kérdeztem róla az indie rock banda basszusgitárosának, Rhys Webbnek a véleményét.

A The Horrors szerdán a késő délutáni sávot kapta meg a nagyszínpadon, Webb pedig másfél órával korábban válaszolt a kérdéseinkre.

Mi lehetsz azután, ha már sárkány vagy? Meglátjuk!

– mondta nevetve Webb, pedig együttese épp nemrég kezdett el dolgozni az elmúlt évek egyik legmenőbb sztárproducerével, de erről majd később.

Az Southend-on-Sea-ben alakult öttagú The Horrors 2007-es debütáló albuma, a Strange House a banda nevéhez hűen még egy sötét, furcsa, horrorfilmes hangulatú lemez volt, aztán a 2009-es Primary Colours albumtól kezdődően egyre pszichedelikusabb, elszálltabb, színesebb lemezekkel jöttek ki. Webb a hernyós-lepkés biológiai hasonlat helyett inkább egy technikaival próbálta leírni a karrierjüket: 

Van egy állandó elemelkedés a zenénkben. A Primary Colourstól kezdődött, és egyre feljebb megyünk. A Skyingnál már az volt az érzésünk, hogy elhagyjuk a földet és az űrben vagyunk.

Ha mondjuk egymás mellé teszünk három számot, a 2007-es Sheena is a Parasite-ot, aztán a 2009-es Sea Within a Sea-t, a 2011-es Still Life-ot és mondjuk a tavalyi So Now You Know-t, akkor rögtön érthető lesz, miről beszél Webb: 

És hát a The Horrors zenei elszállásának van egy földhözragadtabb következménye is: az egyre könnyebben fogyasztható lemezek egyre jobban is fogynak, a 2011-es Skying már ötödik, a tavalyi Luminous pedig hatodik volt a brit albumeladási listán. A szintet tartják, innen kellene most előrébb lépniük, ami már csak a brit gitárzene kifulladása miatt sem lesz egyszerű.

Erről egyébként Webbnek elég sarkos véleménye van, a párbeszéd szó szerinti leiratából talán eléggé át is jön:

 -Nagyon unom azt (a zenét), ami manapság van.

-Tényleg?

-Úgy értem, szeretem például... Na jó, szóval baromira unom azt, ami most megy, hogy őszinte legyek. Azt hiszem, itt lenne az ideje valami sokkal izgalmasabbnak.

A beszélgetés itt az indie rock mostani válságára terelődött. Kiderült, Webb már a műfaj legnépszerűbb évtizedét – amikor ők is indultak –, a 2000-es éveket is unalmasnak találta:

„Nekem semmi sem tetszett abban az évtizedben, amikor kezdtük. Ez volt épp az egyik oka, hogy együttest alapítottunk, mert 

szinte semmi nem érdekelt, ami akkoriban ment. Az indie rock nagy évtizede öt-tíz évvel előttünk volt.

Számomra az olyan klasszikus bandák után, mint a Blur és az Oasis, a legizgalmasabb dolog, ami történt, a The Yeah Yeah Yeahs, a White Stripes, a The Storkes vagy a Liars volt.  De amikor mi kezdtünk, senki nem volt a mainstreamben, aki annyira jó lett volna."

Szóval Webb szerint akadtak itt-ott azért izgalmas indie-szerű dolgok, de azok már korántsem lettek részei a zenei mainstreamnek úgy, mint a britpop-érában. Izgalmasnak tűnik számára például egy csomó pszichedelikusabb banda, mint a Toy, a Telegram, a Moon Duo vagy Wooden Shjips, csak hát ezek ismertsége elég alacsony. Persze lehet, ennek a műfajnak eleve megvannak a korlátai, és a beszélgetés egy pontján, amikor a fesztiválélményről kérdezem, Webb saját együttese kapcsán is utal erre:

„A fesztiválélmény nagyon más, mint az összes többi fellépésélmény. Vannak dalok, amik bizonyos színpadokon működnek jól.

Mi nem az a banda vagyunk, amelyik fesztiválok színpadjaira ír dalokat. Talán kellene, és akkor sikeresebbek is lennénk.

Hogy őszinte legyek, jobban szeretem a meghittebb, kisebb fellépőhelyeket, mint a nagy, nyílt tereket a színpad előtt. De persze az is inspiráló lehet."

Ehhez képest a The Horrors késő délutáni-kora esti koncertjén összességében azért mégis működtek a dalok, noha a közönség talán az idősáv miatt is eleve sokkal szellősebbnek tűnt. Az esti napfényben néha furcsán hatottak a sötétebb tónusú számok, de a végére így is meg tudták teremteni a szokásos Horrors-os hangulatot. Az énekes, Faris Badwan egy különc, érzékeny, szűkszavú figura, aki a koncert végén egy ugrással vetette bele magát a közönségbe, de mivel senki sem kapta el, a tömegen át sétált ki a fesztiválba. (A koncertről itt írtunk hosszabban, és közben már videón is újra lehet nézni a nagyszerű ugrást.)

Hol lesztek öt év múlva? Elektronikusabb zenét fogtok játszani? – kérdeztem Webbet, aki szerint bár igaz, hogy egyre jobban része a zenéjüknek az elektronikus hangzás, de ezzel nem trendeket követnek, hanem

Hogy merre indulunk el, az attól függ, mi éppen hol vagyunk, nem a körülöttünk lévő együttesektől. 

Mindenesetre a The Horrors most új lemezen dolgozik, és miközben az előzőeket maguk rakták össze, ezúttal lett egy producerük. Nem is ez a nagy szám, hanem, hogy kicsoda: az a Paul Epworth, aki a Coldplaytől a Florence and the Machine-on át Adele-ig elképesztő sikerhez, szupersztársághoz segített hozzá előadókat.

Hogy a Horrors-szal is ez lesz-e, azért még meglátjuk, mindenesetre Webb úgy érzi, baromi frissítő, ami történik velük:

Új hangzásokat próbálunk ki, ami egyszerűen frissítő. Ez az, amit bandaként csinálnuk kellett, frissességet behozni. És ehhez az kell, hogy más emberekkel is dolgozzunk.