A Sziget pénteki napján Avicii újabb látogatórekordot hozott: a zöld lézer hatására megint minden jegy elkelt, így a 90 ezerre megemelt limitet is sikerült elérni. A nap koncertjét akkor is a Kasabian adta, pedig előtte Marina and the Diamonds is szépen odatette magát. A Dropkick Murphys megismételte a tavalyi Stromae-malőrt: az A38 sátrat lezárták, nem lehetett beférni a koncertre, igaz, most legalább nem volt ebből hisztéria. Sziget, pénteki koncertek. 

Kasabian @ Nagyszínpad

Amikor pár órával a szigetes koncertjük előtt a Kasabian Facebook-oldalán megjelent négy fotó, amin az együttes különböző magyar papírpénzekkel fotózkodik, azért már lehetett sejteni, hogy a srácok jó hangulatban fognak a színpadra állni. (A fotókra érkezett gyalázkodó kommenteket, miszerint megsértették a magyar történelmet/büszkeséget/miegymást szerencsére magyar nyelven kapták, úgyhogy ez sem ronthatta el a kedvüket.) Miután pedig Serge Pizzornóval, a banda gitáros-dalszerző-mindenesével két órával a fellépés előtt interjúztam, és arról kezdett el beszélni, meg kell mutatni a közönségnek -, hogy van más zene is, mint az a szarság, amit egy pendrive-ot egy laptoptra csatlakoztatva játszanak nekik (a Kasabian után Avicii lépett fel), szóval azután nagyjából biztos is voltam benne, hogy tényleg meg akarják mutatni a szerencsétlen Balaton Sound-árváknak, hogy a gitárzene még él. 

Hihetetlen, de a Kasabian ötödször járt most Magyarországon, ennek ellenére sincs az az érzése az embernek, hogy havonta jönnek fellépni. Az első látogatásuk ráadásul nem is egy koncert, hanem egy videófelvétel miatt volt. Az egyik első kislemezdalukhoz, a 2004-ben megjelent Club Foothoz forgattak nálunk egy klipet Almásfűzitőn és más helyszíneken, ráadásul a tankos-szabadeuróparádiós, az '56-os forradalmat felidéző videó tele volt magyar feliratokkal.

Aztán jött az első koncert 2007-ben a Pecsában: annyira kevés jegy fogyott, hogy az üres helyekre már ingyen is beengedték az embereket. Pedig már a 2004-es debütáló lemezük után kikáltották őket az új Oasisnek, a következő nagy brit gitárbandának, aztán a második albumuk, a 2006-os Empire már első lett a brit lemezeladási listán is - ahogy egyébként azóta mindegyik lemezük -, szóval hamar felértek a csúcsra, csak éppen ennek a híre hozzánk szokás szerint pár éves késéssel jutott el. 

Aztán kis kihagyás után jött a 2010-es első szigetes Kasabian-koncert: ekkor meg Tom Meighan énekes és csapata nem volt valami jó passzban és adott felejthető koncertet, viszont egy évvel később megint a Szigeten mindent jóvátettek egy óriás bulival. Ezután 2014 közepéig kellett várni, hogy kijöjjenek egy albummal és hozzá egy turnéval, kissé azonban megfogyatkozva - időközben kiszállt a bandából Jay Mehler gitáros és csatlakozott az időközben feloszlott Beady Eye-hoz, Liam Gallagher Oasis-utódzenekarához.

A korábbi vegyes magyarországi élmények után a péntek esti nagyszínpados koncert első pár perce sem segített túl sokat eldönteni, vajon mi is vár majd ránk. A színpad közelébe, a hatodik-nyolcadik sor környékére sikerült befúrnom magam: innen pontosan lehetett látni, hogy Tom Meighan mennyire nyűgös, hallani, hogy valami a hangosítással eléggé el van cseszve, hogy aztán a kettő eredőjeként Tom egy jó ideig többet kommunikáljon a technikusokkal, mint az együttessel vagy a közönséggel. Szerencsére a setlist remekül volt összeállítva, és a zúzós Bumblebee egyrészt rögtön megugráltatta a közönséget, másrészt ez tényleg nem az a dal - a refrén gyakorlatilag kevéssé artikulált ordibálás - amihez életbevágó lenne, hogy minden tartományban tökéletesen szóljon. 

A - főleg a koncert vége felé - egyre gyakrabban a fejét fogó-simogató, lihegő, számok között ülve lepihenő Tom a rövidre nyírt hajával és a belépő szintű férfipocakra húzott fekete izompólójával klasszikusan úgy festett, mint egy rehabról frissen visszatért rocksztár, aki nagyon bizonyítani akar. Vagy a nagy meleg miatt, vagy mert rossz kedve volt, de látszott rajta, nincs a legjobb passzban. De az is, ahogy a közönség őrjöngése és a saját sztárpózainak az élvezete gyorsan feloldja őt, és baromira élvezi az egészet, miközben a tüdejét kiköpi. Nagy szerencse, hogy ott van neki a haverja, az együttes második embere, a Kasabian Pete Townshendje vagy Noel Gallagherje, Sergio Pizzorno, aki a gitározás, szintizés és éneklés közben nem mellesleg MC-ként is működik a koncerteken, ugrál, hergel, kiabál, énekeltet, és pont annyival több extra energia van benne, amennyivel Tomnak éppen kevesebb. Hogy a Kasabian akkora bulizenekar, amekkora, az leginkább neki köszönhető.

Serge a Club Foot alatt "mosh pit, mosh pit"-skandálással pogózásba kergeti a csak miatta - mivel olasz származású - a színpadhoz nyomuló, olasz zászlós suhancokat, aztán pár számmal később a kifutó végén a földön fetrengve hal meg teátrálisan egy kiállás közben. Folyamatos a crowdsurfing, a kamera pedig egyszer csak egy a robogójával (!) a tömeg fölé emelkedő félmeztelen srácot mutat, miközben a Fire alatt már akkora a megőrülés, hogy amikor a szám végén leszáll a társa nyakából egy hetero angol srác, röhögve szájon akarja csókolni a haverját. A Re-Wired közben aztán hirtelen Cameo Word Up-jának a coverje úszik be - ami legalább úgy tud nyávogni, mint a feldolgozást előadó Serge -, a zárás előtt pedig Flatboy Slim Praise You-ját adja elő Tom a lépcsőn ülve, az oldalán Serge-dzsel, a dalt gyakorlatilag neki énekelve: meg is érdemli a nyakigláb, furcsa hajú gitáros a köszönetet, mert ő hozta vissza ezt a koncertet és tette a Kasabian eddigi talán legjobb szigetes bulijává.

Miután a "We've come a long long way together" dalolása közben kiteljesedett a két énekes közti bromance, jött a szettet szokás szerint záró L.S.F., és ismét egy akkora megőrülés, mint a Fire alatt - hiába, ez a két legnagyobb slágerük -, majd mintha színházban lennénk, a hangszerek ledobálása után mindenki szépen előrejött a kifutón meghajolni és a közönségnek integetni. Kapunk egy "luv ya"-t is Tomtól, állítólag még az angliai koncerteken sem szokta ezt mindig, szóval túlcsordultak az érzelmek. A közönség pedig még hosszú percekig óbégatja az L.S.F refrénjét, aztán pár brit srác "Liam, Liam!" felkiáltással belém karolt, és végül én is velük énekeltem. Hazafele pedig aztán azon gondolkoztam, igazából örülök is, hogy nem egy csúcsformában lévő együttes lépett fel és adott tökéletes koncertet, így legalább volt egy kis dráma is, meg hát nagyobb szerep jutott Serge-nek. Mert az úgy van, hogy a srácoknak általában ő a kedvence, Tom meg inkább a lányoknak. 7/10 (panyi kapitány)

Marina and the Diamonds @ Nagyszínpad

Marina Diamandis elfelejtette, hogy 2011-ben egyszer már fellépett a fesztiválon, igaz, én biztos nem ismertem volna fel, ha szembejön a Sziget forgatban: 2011-ben az A38 sátrában szőke hajjal, rózsaszín dzsekiben és farmersortban lépett fel, most meg fekete a haja, lila overállban és pink platform cipőben mondta, hogy most vagyok itt először, de annyira örülök, hogy még idén visszajövök. Decemberben ugyanis egy klubkoncertje is lesz, amit még nem jelentettek be, de talán addigra összeszámolja, hogy hanyadik pesti fellépése ez. Egyébként meglepően nagy tömeget mozgatott meg a koncert a korai időponthoz képest, a Horrors és a Ting Tings előtt csak lézengtek az emberek, most viszont  már kora délután teljesen megtelt a nagyszínpad előtti tér.

Ennek ellenére kicsit döcögősen indult az éneklés, Marina hangja mintha nem lett volna bemelegedve, főleg a mélyek kiéneklésében támadt gondja az elején, de a végére ennek már nyoma sem maradt, igaz, egy csomószor nála is hallatszott, hogy saját magára énekel rá. De hát ez egy profi előadó nagyszínpados műsora, nem vállalhat kockázatokat: vonult fel-alá a színpadon, sőt az egyik számban ő maga zongorázott is. Egyébként jól kiegyensúlyozta a közönségénekeltetős-lassabb számokat a bulis-veretős, táncolósabb részekkel, a főműsoridős Ellie Goulding ehhez képest egy lagymatag matiné volt. 8/10 (libor) (Az énekesnővel készült interjúnkat itt olvashatják >>>>)

Avicii @ Nagyszínpad

Az egyik legszomorúbb jelenség a Szigeten, hogy a nagyszínpadra már szimpla DJ-ket is felengednek, ráadásul Avicii az egyik legrosszabb mind közül. Végig azon gondolkodtam, hogy a zenekaroknál legalább tök jól lehet látni, ha mondjuk rossz napot fognak ki és nem áll össze a koncert, nem kommunikálnak a közönséggel, vagy sértődötten levonulnak a színpadról. Egy ilyen stadion DJ-nél honnan a fenéből tudjam, hogy most épp baromi jó vagy baromi rossz napja van? Mellé nyúl a crossfadernek? Elfelejt zöld lézer kérni? Véletlenül bal kézzel integet a közönségnek?

Szóval fogalmam sincs, hogy ez az Avicii-koncert mennyivel volt jobb vagy rosszabb, mint bármelyik másik korábban. Abba már bele sem kezdek, hogy mennyire ciki egy ilyen kaliberű arcnak rendszeresen kiesni az ütemből átkeverésnél, és mennyire szomorúan kiszámítható, hogy minden ötödik percben van egy vokálos kiállás, majd felpörögnek a dobok, aztán one, two, three, tessék odaverni.

A tömeget mondjuk ez pont nem érdekelte, mert telt ház volt a Szigeten, és egy ilyen DJ-szett élvezéséhez még minimális zenei érdeklődés sem kell, mert pontosan úgy van felépítve, hogy mindenki képes legyen időben észrevenni mikor jön drop, és mikor kell a kezeket a magasba emelni. Arról persze nem a Sziget tehet, hogy ma már egyre kevesebb zenekar képes betölteni egy komolyabb headliner pozíciót, de ha ez tényleg így folytatódik, akkor jövőre csak kössük rá a Mixcloudot a hangfalakra, állítsunk a színpadra egy majmot, és adjunk rá egy baseballsapkát. A közönséget garantáltan nem fogja érdekelni a különbség. 1/10 (sajó)

Dropkick Murphys @ A38

Tényleg nem hittem volna, hogy az aviciis Sziget-napon nem lehet beférni egy Dropkick Murphys-koncertre. Mármint semmi baj nincs a Dropkick Murphysszel, de hát nem egy filigrán belga popénekes, hogy tömegével nyomják agyon miatta egymást a fesztiválozók. Pedig pont ez a történt, a koncert nagy része alatt egyszerűen képtelenség volt bejutni, és ismerve a kelta punk bulik hangulatát, nem is nagyon akartam sokezer üvöltve pogózó ember közé kerülni. Pedig kintről azért elég izgalmasnak tűnt a koncert, nagy kár érte. :'( /10