John Winston Lennon a második világháború évei alatt született, 1940. októberében, a Winston nevet pedig az éppen első miniszterelnökségét megkezdő Churchill után kapta. Mint a legtöbb liverpooli, ő is ír gyökerekkel rendelkezett, bár ezt csak felnőttként tudta meg. Apja, Alf Lennon hajópincér volt, aki még akkor otthagyta a családját, amikor a kis John még ötéves sem volt. Fél évvel később visszatért ugyan, de akkor már az asszony, Julia hajtotta el, aki addigra már egy másik férfitól várt gyereket. Lennon ekkor nagynénjéhez, Mimihez került, aki az anyja testvére volt.

Lennon nem feltétlenül emlékezett jó szívvel a náluk töltött évekre, egy 1971-es Rolling Stone-interjúban például azt mondta:

Mondogattam a nénikémnek: “Kidobtad a szájbakúrt verseimet, de megbánod, amikor híres leszek.” Mind kihajította a szipirtyó! Sosem bocsátom meg neki, hogy nem úgy kezelt, mint egy kurva nagy zsenit, vagy bármi is voltam gyerekkoromban. Számomra nyilvánvaló volt. Miért nem írattak művészeti iskolába? Miért nem taníttattak? Miért erőltették, hogy ugyanolyan elcseszett suttyó legyek, mint ők valamennyien? Én más voltam, mindig is.

Anyja ezalatt az évek alatt rendszeresen látogatta, majd mikor kicsit idősebb lett, ő kereste fel a lakásán, ahol Julia Elvis-lemezeket mutogatott a fiának, megtanította bendzsózni, sőt, kicsivel később az első gitárját is ő vette meg neki. Lennon anyját azonban 1958 nyarán váratlanul halálra gázolta egy ittas, szolgálaton kívüli rendőr, amikor épp Mimiéktől tartott hazafelé. John ekkor csak 17 éves volt. (A teljes Lennon-galériánkért kattintson a fényképek bármelyikére!)

Később mégiscsak megpróbálkozott a művészeti főiskolával, de nehezen alkalmazkodott az iskolai keretekhez, előszeretettel csinált bohócot a tanáraiból, és hiába segített neki a tanulásban későbbi felesége, Cynthia Powell, végzősként kihajították az iskolából. Cynthiával egy kalligráfia-kurzuson ismerkedtek meg, és mialatt Lennon Hamburgban zenélt a Beatlesszel, a lány bérelte ki a szobáját Mimi néninél. Cynthia rövidesen teherbe esett, ezért aztán 1962-ben összeházasodtak.

Lennon azonban nem volt túl jó férj: a Beatles népszerűsége miatt sokat volt távol, és a turnék okozta stressz különösen frusztrálttá tette őt. Olyannyira hogy nem egyszer csattant el a keze feleségén. A család viszonyairól viszonylag sokat elárul, hogy John és Cynthia fia, Julian nem igazán volt jóban apjával – Paul McCartneyval viszont gyakran járt el iszogatni.

A Beatles turnéi olyanok voltak, mint Fellini Satyriconja. (...) Bárhová mentünk, kitört az őrület. Mind a négyünknek külön hálószobája volt. Megpróbáltunk mindenkit távol tartani. Derek meg Neil szobája azonban mindig tele volt anyaggal meg kurvákkal, meg a fasz tudja, mivel. Még zsarukkal is! (...) Kibaszott nagy genyák – ez volt a Beatles! De annak kell lenned, hogy befuss, ez tény. És a Beatles a Föld legnagyobb genyáiból állt.

‘66-ban Lennon megnézte Yoko Ono kiállítását a londoni Indica galériában, és innentől kezdve elválaszthatatlanok lettek egymástól – pedig a hét évvel idősebb japán lány állítólag korábban még csak nem is hallott a Beatlesről, ami akkor már a Revolver című lemezén is túl volt. Két évvel később a még mindig házas Lennon meghívta magukhoz Onót, mialatt felesége épp Görögországban nyaralt. Mikor Cynthia hazatért, a következő kép fogadta: Yoko az ő fürdőköntösében üldögélve teázgat a férjével, miközben ő csak annyit mond, “ó, szervusz”. Cynthia és John ezt követően elváltak, Yoko pedig hiába esett rövidesen teherbe, a magzat elvetélt.

Közös gyermekük, Sean hét évvel később, egy szakítás és egy újra-egymásratalálás után született meg, ráadásul épp apja 35. születésnapján – vagyis épp most ünnepli a negyvenedik születésnapját.

Népszerűbbek vagyunk, mint Jézus

Lennon leggyakrabban emlegetett és legtöbbet hivatkozott nyilatkozatában arról beszélt, hogy a Beatles népszerűsége megelőzte Jézus Krisztusét, a kereszténység napjai meg vannak számlálva. Azt is hozzátette, hogy egyáltalán nem Jézussal van a probléma, hanem a híveivel, akik közönségesek, ostobák, és elveszik a kedvét a kereszténységtől. A baj abból származott, hogy az interjút készítő újságírónő (Maureen Cleave a London Evening Standardtől) jóbarátja volt a zenésznek, így jóval szabadabban fogalmazott, mint ahogy egyébként tette volna.

Utólag annyit fűzött hozzá: “Azt hiszem, ha azt mondtam volna, hogy a televízió sokkal népszerűbb, mint Jézus, nem lett volna semmi baj, de mivel egy barátommal beszéltem, Beatlest mondtam. Sajnálom, hogy kinyitottam a számat. (...) Csak mondtam, amit mondtam, és ez nem volt helyes. És rosszul értelmezték. Ennyi.”

A Beatles széthullása csak az ezt követő évben, 1967-ben indult meg, amikor menedzserük, Brian Epstein meghalt. Halála után McCartney vette át a zenekari ügyeket, Lennon azonban úgy érezte, hogy Paul közben csupán magát helyezi a középpontba, ők pedig csupán a másodhegedűsei lehetnek a zenekron belül.

Brian halála után összeomlottunk. Paul átvette a vezetést, és irányítgatni kezdett minket. De milyen vezetés az, amikor egy helyben topogunk? Akkor feloszlottunk.

Lennon ezután szólóban folytatta tovább, és saját albumait jóval fontosabbnak találta a Beatles-lemezeknél. Sőt, az egész zenekart és a köréje összpontosult kitüntetett figyelmet csak egy nagy mítosznak tartotta, aminek véget kellett vetni.

Nem túl vicces a művészlét. Tudod, milyen az alkotás: tortúra. Olvastam Van Goghról, Beethovenről, meg a többi balfaszról. Ha pszichiáterhez járhatott volna, most nem léteznének a nagyszerű Gauguin-képek.

John Lennon végül 1980. decemberében halt meg, aznap, amikor a Rolling Stone magazin fotósát, Annie Leibovitzot fogadták. Yokóval délután indultak el az egyik közeli stúdióba, hogy a következő anyagukon dolgozzanak, későbbi gyilkosa, Mark David Chapman már ekkor ott várakozott az aznap vásárolt Zabhegyezőt olvasgatva. Chapman ekkor még csak autogrammot kért, annyira lebénult a találkozástól, hogy elhalasztotta tervét, és végül csak akkor végzett Lenonnal, amikor már visszafelé tartottak a stúdióból. Négy golyót eresztett belé, egy pedig mellément. Ezután leült, és tovább olvasgatta a Zabhegyezőt. Mikor a rendőrök a helyszínre értek, Chapman még mindig olvasott.

Mivel nem volt idő megvárni a kiérkező mentőautót, a többször meglőtt zenészt rendőrautóval szállították kórházba, ám nem sikerült megmenteni, és belehalt az óriási vérveszteségbe. Negyven éves volt.

Az idézetek egy része a Rollig Stone magyar nyelven is kiadott interjúkötetéből származik, amelyet Tisza Kata fordított magyarra.