Várakozáson felül teljesített a Magyarországon megrendezett Womex: utoljára hat évvel ezelőtt fordult elő a világzenei expó történetében, hogy mindhárom hivatalos koncertnapra elkelt valamennyi jegy. A szervezőknek tehát tényleg igazuk lett, néhány napra tényleg házhoz jött a világ, Budapest pedig ha csak ideiglenesen is, de tényleg a világzene központjává vált.

A World Music Expo egyébként egy furcsa képződmény: egy részről szimpla világzenei fesztiválnak tűnik, másrészt viszont nagyon komoly szakmai netwörkölések folynak a háttérben, és bizonyára az is beszédes, hogy a regisztrációhoz járó batyuban a mindenféle szaklapok mellé egy többszáz oldalas Womex-kézikönyv is járt, ami tényleg csak azoknak érdekes, akiknek ez jelenti a megélhetést. Ezúttal közel száz ország 1500 cége volt jelen az expón, így nem is csoda, hogy a látogatók zöme is a külföldiek körül került ki.

A Womexen a nappalok a szakmáról és a szakmának szólnak, különböző konferenciabeszélgetések zajlanak, iparági szakemberek osztják meg egymással a tapasztalataikat, az alapvetően tök üres, ám ezúttal vásárhelyszínként funkcionáló Bálna így végre megtelt élettel. Esténként a Müpában folytatódott a buli, ahová a világ tényleg minden tájáról érkeztek fellépők, akik négy koncerthelyszínen játszottak: a legnagyobb nevek, mint az angol folk feltörekvő csillaga, Bella Hardy, vagy az egy algériai menekülttáborban született Aziza Brahim a Bartók Béla hangversenyteremben, a közép- és kelet európai formációk a Club Duna nevű helyszínen, a showcase-ek kínálatán kívüli előadók az OffWomex színpadon zenéltek, a Müpa melletti sátorban pedig két színpad állt egymással szemben, így amíg az egyik zenekar játszott, az őket követő közben észrevétlenül be is állt. Ez azért jó, mert ahogy lement egy buli, az ikerszínpadnak köszönhetően elég volt csupán megfordulni, és már azonnal kezdődött is egy másik. Ha pedig valakinek a napi 15 koncert sem lett volna elég, akkor még simán átmehetett az A38 Hajóra, ahol éjjel egykor kezdődtek a dj-k partijai, és egészen hajnalig is tartottak.

A Womex tehát tényleg olyan volt, mint egy fesztivál: egymással párhuzamosan, több helyszínen zajlottak a programok, sok külföldit vonzott ide, mint a Sziget is, a H5-ös HÉV szerepét pedig ezúttal a kettes villamos vette át (ami a főváros legszebb villamosvonalaként egyébként is sok turistát vonz, de ez most hatványozottan igaz volt), így ami augusztusban a Filatorigát szokott lenni, az most néhány októberi napra a Milleniumi Kulturális Központ lett.

A Müpa neve hallatán talán nehéz önfeledt bulizást elképzelni, de

A folyosókon zenészek bratyiztak egymással, akik akár egymás koncertjeit is végigbulizták, a fellépések alatt pedig a közönség is sokkal szabadabban áramlott ki-be a termekbe, mint egyébként szokott (bár illemből azért mindenki megvárta a számokat követő tapsot), és egy-egy koncertre igyekezve simán előfordult, hogy kisebb-nagyobb szmokifelhőkön kellett átgázolni, ahogy az a fesztiválokon is történni szokott. Ja, és a sört is elég jó áron csapolták: 550 volt egy korsó Stella!

A Bartók Bélában végre szabadon lehetett bekiabálni is, voltak például, akik a magyar Cimbalomduó koncertjén egy-egy cigánycsárdás vagy legénytánc után akkora üdvrivalgásban törtek ki, mintha épp Lukács Laci konferálta volna fel a Mennyország Touristot. Sőt, az egyik decens úr akkora meggyőződéssel üvöltötte fel a színpadra, hogy

Kálmán Balogh is the BEST!

mint amekkorával Sixx szokott szónokolni az Indexben arról, hogy Lemmy (Motörhead) az isten. De ha már a magyaroknál tartunk, akkor arról is mindenképp meg kell emlékezni, hogy Herczku Ági és zenekara akkora teltházat csinált a Club Dunában, hogy arra aztán tényleg büszke lehet minden magyar.

Az expó végére azért helyreállt a rend a Müpában, vasárnap este a Womex idei életműdíját elnyerő Cheikh Lô adott koncertet, ami alatt már újra életbe lépett a szigor, bár ezt néhány perc erejéig szerencsére még így is sikerült megtörni: egy fekete fiatalember, épp a soromból, a közönségen átgázolva felszaladt a színpadra, és táncával ideiglenesen átvette a show-t a szenegáli zenésztől, akit ez persze nem igazán zavart, a színpad melletti személyzetet viszont annál inkább. Pedig a jókedvű férfinak esze ágában sem volt szabotálni a koncertet, szimplán csak meg szerette volna mutatni, hogyan riszálják a hátsójukat Afrikában. Cheikh Lô egyébként a zenei teljesítményével és emberi nagyságával érdemelte ki a Womex elismerését – mondjuk könnyű úgy jó embernek lenni, hogy az ember vallási okokból szinte 0-24-ben be van tépve.

És a menekültekkel mi a helyzet?

Már a Womex előtt is kényes kérdés volt, hogy miért épp a menekültellenes Magyarországon rendezik egy olyan műfaj egyik legnagyobb dzsemboriját, amelynek előadói között nem kevés migráns van, és a dalok is gyakran foglalkoznak az emigráció, valamint a hazátlanság kérdéseivel. A koncertekre ennek ellenére egyáltalán nem volt jellemző a politizálás vagy a hangulatkeltés, az előadók – nagyon okosan! – inkább a písz, a love és a juniti fontosságáról beszéltek.

Unity is the only nationality

– énekelte például a kenyai nyomornegyedekben verbuválódott és a helyi rendőrség által többször vegzált Sarabi zenekar.

Az expó résztvevői között "no one is illegal" feliratú matricák terjedtek, a Womex kiadói díját elnyerő a német Glitterbeat egyik tulajdonosa, Peter Weber "Refugees welcome" üzenettel ellátott pólót mutogatott az elismerés átvétele után, társa, Chris Eckman pedig arról is beszélt, hogy kiadójuk művészei közül ketten is menekülttáborban éltek korábban. Sőt, egy fickó végig olyan biztonsági mellényt viselve kóricált a Womexen, amin az állt: "I like Budapest but not Orban" –azért vannak még így ezzel egy páran a világon.

Akkor jövőre ugyanitt?

Nem-nem, azért ez nem ilyen egyszerű, már az is baromi nagy szám, hogy a kelet-közép-európai régióból épp nálunk rendeztek először Womexet – az állam így is több mint egymillió eurót tett bele a buliba. Jövőre az expó visszaköltözik a tavalyi helyszínre, Santiago de Compostelába, a magyar kormány és főváros nevében Rétvári Bencéék szombaton ünnepélyesen át is adták a stafétát Galícia és a város küldöttjeinek a Bálnában.

A szakma tehát jövőre visszatér Spanyolországba, márpedig a Womex elsősorban róluk szól, a helyieknek mindig csak egy jó alkalom, hogy izgalmas koncerteket lássanak. Például egy tál vízzel és reszelővel is zenélni képes lengyel lánytriót (Sutari), hatalmas bulit csapó ghánaiakat (Pat Thomas & Kwashibu Area Band), indiai feministát (Tritha Electric) vagy akár latin-amerikai női MC-t (Ana Tijoux).

A tapasztaltak alapján nagyon úgy tűnik, hogy a zeneipari arcok számára a Womex elsősorban egy fesztiválnak álcázott céges buli (még épp a kritikus karácsonyi szezon előtt), vagy egymáshoz lazán kapcsolódó kollégák többnapos csapatépítő tréningje, ahol ugyanúgy megy a smúzolás, vagy akár a csajozás is, mint bárhol máshol. Amikor az egyik negyvenes éveiben járó, francia promótertől megkérdeztem, hogy mégis miért követi már egy teljes évtizede az expó állomásait, azt mondta,

amivel elsősorban arra célzott, hogy innen évről évre remek kilátás a világzenei szakmára, és bár az ő kapcsolati tőkéje már elég erős, mégis mindig sikerül új ismertségeket kötnie, ami miatt ki nem hagyná soha. De a Womexen tényleg nem ám csak a szakmára és a kordbársony zakós iparági figurákra nyílik szép panoráma, hanem a világunkra és a különböző kultúrákra is – bár ezt már csak én teszem hozzá, nem az egyébként cigit tarháló francia mondja.