Valami olyat mutatunk A hét lemezeként, amivel nem találkozik túl gyakran még a képzett zenehallgató sem. Annyit mondunk előre, hogy Sophie Product c. albuma még Ferenc pápa nagylemezét is megelőzte. Bizony, a katolikus egyház feje is popsztárnak állt, nem is mentünk el mellette szó nélkül. Ahogy a Flaming Lips monumentális elborulása, Chris Brown és Tyga celebrapperek kollaborációja, Ty Segall T. Rex-tisztelgése és a THe pUnch lemeze mellett sem.

Franc se tudja mióta hallgatok zenét aktívan, szóval nemcsak azt, amit az Alternative Nation meg a Viva Zwei ad, de még mindig el tud kápráztatni valami, ami olyan, amit soha a büdös életben nem hallottam, és hasonlítani sem tudom semmihez. Jó, az utóbbi kicsit túlzás, mert mindent mindenhez lehet hasonlítani (egy közeli rokonom szerint például a Killers When You Were Young című száma pont olyan, mint Meat Loaf, indokolni nem tudja), de nagyon ritkán van olyan, amivel szemben teljesen tanácstalanul állok. A Oneohtrix Point Never legutóbbi lemeze, az általunk sajnos nem megírt Garden Of Delete is egy kicsit olyan, de még azt is tudom hasonlítani egy betárcsázós modem és egy rossz sebességen játszott Final Fantasy-soundtrackhez.

Viszont a PC Music-kal teljesen tanácstalan voltam.

A PC Music egy angol, eleinte csak online működő lemezkiadó, ami olyan, nagyrészt egy brancsból érkező előadók cuccait adja ki, mint Hannah Diamond, QT, A.G. Cook, vagy a Dux Content. Igen, tudom, hogy ezek nem mondanak senkinek semmit, és őszintén szólva mindegy is, hogy ki mit ad ki pontosan: az egész kiadó esztétikája a fontos. A kilencvenes évek elképzelt jövőképét, szemét popzenéjét, nem-HD számítógépes animációit egyesítő, furcsa, értelmezhetetlen esztétikáját. Hiába írtam azt az első bekezdést, hasonlítgatni fogok. A PC Music olyan, mintha valaki fogta volna a kilencvenes évek túlságosan műanyag zenéit, és itt most tényleg a másod-, és harmadvonalas popzenére gondolok (S Club 7, B*Witched), berakná egy centrifugába, aztán a centrifuga zárlatos lenne, és pont úgy járna, mint a túlhajtott mosógép ebben a videóban. Más újságírók ahhoz szokták hasonlítani, mint amikor túlcukrozza magát az ember. Én maradnék az önpusztító mosógépnél.

A PC Music megosztó: vannak, akik szerint blöff az egész, csak egy béndzsa stílus, amire ráugrott az internet, aztán csócsálhatja. Vannak olyanok, mint például Little Boots, aki imádja, pont azért, mert nehéz meghatározni. És vannak olyanok, mint a Columbia Records, ami fantáziát látott benne, és a kis internetes hülyeségből hirtelen egy nagyvállalati termék lett.

Ami annyira nem is kiábrándító dolog, mint elsőre hallatszik, mert a PC Music előadóinak nagy része pont abból építkezik, hogy mennyire mű és felszínes az egész. A QT egyetlen száma (címe: Hey QT) teljesen nonszensz szövegeket használ felgyorsított mókusvokálokkal, eurodance-szintikkel, ráadásul az egész egy képzeletbeli energiaital reklámja is. QT fel szokott lépni, sőt, klipje is van, ezekben az esetekben persze nem a szám mögötti entitás, hanem egy direkt lehetetlenül műanyagra sminkelt modellány szokott megjelenni.

És hogy ki a Hey QT mögötti entitás: Samuel Long, egy genderfluid brit srác, aki Sophie néven adja ki már 2013 óta a saját számait. Azóta már besegített produceri munkákkal Charlie XCX-nek és a popzene legnagyobb tehetségvámpírjának, Madonnának is. Sophie most összegyűjtötte az eddig megjelent kislemezeit a nagyon passzoló Product címmel, amit meg lehet fizikai formában is vásárolni – kívánság szerint egy kicsi HR Giger-szerű dildóval is.

Habár Sophie nem szigorúan véve a PC Music-brancs tagja (egy kiadványa sem jelent meg ott), elég jól meghatározza a műfajt. Legismertebb száma, a 2013-as Bipp két év alatt viszonylag veszített az éléből (azért is lehet, mert egyszerűen szarrá hallgattam), én már simán el tudom képzelni reklámok, szalagavatók, meg a régóta ígérgetett Álom.net 2 aláfestő zenéjének. Annak ellenére, hogy a dallama az egy agresszívre változtatott szintihang és még basszus sincs benne. A Lemonade nincs kétperces – figyeld a QT-kapcsolatot: buborékolással kezdődik –, de benne van a hangokban Timbalandtól kezdve Max Martinig mindenki, aki valaha is számított a Now That's What I Call Pop Music válogatások utóbbi húsz évében. Aztán ott van a Love, aminek az alapja olyan, mint egy leeresztő lufi fülsiketítő, fejfájást előidéző (tapasztalatból mondom), marha idegesítő sivítása, ami kicsit olyan, ahogy a popzene jövőjét elképzelték a nyolcvanas években. Amikor majd csak puttyogásokat, nevetséges zörejeket, és értelmetlen halandzsákat fogunk hallgatni.

Még négy hasonló szám, és ennyi a Product, ami harminc perc sincsen. Viszont simán el lehet kezdeni megint hallgatni, csak ne csodálkozzon senki, ha szuvasodni kezd a végén a foga. Meg megfájdul a feje. (klág)

Ezeket hallgattuk még a héten

Ferenc pápa: Wake Up! (???/10)

Mit lehet írni egy pápa lemezéről? Egyáltalán mitől lesz jó a pápa lemeze? Annyira ritkán születik ilyen lemez, hogy elég nehéz összehasonlítani mással, annak ellenére, hogy a lemez művészeti vezetője, Don Giulio Neroni már a harmadik hasonló albumot készítette el. De hát azok más pápák lemezei voltak. Olyan, mintha Adele-t hasonlítanánk a Slipknothoz csak azért, mert mindketten dolgoztak Rick Rubinnal. Annyit azért el lehet mondani, hogy II. János Pál pápa és XVI. Benedek pápa lemezeihez képest a mostani album nagyon popos lett. Míg azokat jó esetben is csak egyházi ambientnek lehet nevezni, addig Ferenc pápa lemezén már-már popszámokat hallunk. Ferenc pápa első poplemeze önmagában vizsgálva elsőre egy kicsit zavarbaejtő, de egyáltalán nem patetikusabb például mint egy Andrea Bocelli-lemez, sőt. A számok felépítése eltér a popzenei sémáktól, Ferenc pápa beszédei alá kevertek a lemezen közreműködő zenészek valamilyen zenét, a pop-rock vonal különböző stílusaiban csapongva.

Még pápai szemmel nézve igazi partisláger is van az albumon, a Wake Up! Go! Go! Forward!, ami egy dél-koreai beszédéből készült. Ha lenne alatta egy kis autotune, akkor könnyedén lehetne ez az új Nobody Canna Cross It. A lazaság sajnos, és egyben az előadó iránti tiszteletből teljesen érthető módon, nagyon hiányzik erről a lemezről, hogy igazi poplemezként lehessen értékelni, pláne, hogy a készítők nem liturgikus, hanem keresztény rocknak szánták az egészet. A lemez erősségei közé tartozik, hogy a pápát számos nyelven hallhatjuk előadni, és hogy igazi élő hangulata van az egésznek amiatt, hogy nem elég, hogy a pápa nyilvánosan elhangzott beszédeit halljuk megzenésítve, de még a tapsokat és ujjongásokat is rákeverték a zenére a közreműködők. Ha valami vallási kisközösség tagja lennék, akkor egyáltalán nem zavarna, ha a klubházban a pápa lemeze szólna, miközben próbáljuk megtéríteni az érdeklődőket. Más esetet viszont nem nagyon tudok elképzelni, hogy őszintén hallgassam ezt az albumot, igazi liftzene keresztényeknek. A legörgülőben a lemez legnagyobb slágere van, ez kicsit félrevezető, mert a többi szám ennél jóval visszafogottabb. (marczisovszky)

The Flaming Lips: Heady Nuggs 20 Years After Clouds Taste Metallic (8,5/10)

Ifjúságom hajnalán egyszer együtt pisiltem Wayne Coyne-nal, a Flaming Lips akkor épp 49 éves frontemberével az egyik külföldi fesztivál vip-budujában. (Nem, nagyon sokan kérdezték, de nem csekkoltam le a micsodáját.) Coyne néhány perccel később már egy gyönyörű fiatal nőt átkarolva – aki nem a csaja volt – bandukolt a színpad felé, ahol aztán zenekarával egy óriási csiklóból kimászva jelentek meg a színpadon, és ez még csak az őrült show kezdete volt! A Flaming Lips több mint harminc éves fennállása alatt tényleg mindent bevállalt, újraértelemezték a Beatles Bors őrmesterét, együttműködtek Miley Cyrusszal, és még egy rakat művészi szándékú idiótaságot elkövettek. Ezúttal az éppen húszéves Clouds Taste Metallic című albumukat porolták le, és feldúsították egy csomó B-oldalas számmal, élő felvételekkel, és sok-sok ritkasággal a kilencvenes évek közepéről. Ami a legjobb, hogy az így kapott három cédés, több mint három órás anyag sosem ül le, vagy válik unalmassá, sőt, csak azt igazolja, hogy mennyire remekül működnek a Clouds Taste Metallic dalai még két évtized távlatából is. Hajrá a többi pszichedelikus zenekarnak is, de előre szólunk: ilyenfokú időtállóságot nehéz lesz produkálni! (kovács d.)

Chris Brown, Tyga: Fan of a Fan The Album (3/10)

Ha van ellenszenvesebb figura a popzenében a nőverő Chris Brownnál, az a különböző Kardashianok körül legyeskedő Tyga. Mindketten sztároknak számítanak, de már jó ideje kizárólag a magánéletük, nem pedig a zenéjük miatt. Jó, Chris Brown valaha még ígéretes arcnak tűnt, de Tyga soha az életében nem volt több egy ezredik rappernél, aki a pinán kívül csak saját magát imádja jobban. Két ilyen arc nem is tudna másról énekelni/rappelni, mint a nőkről, szexről, nőkről, szexről és a kettő között egy lazítós jointról. Zeneileg is pont ennyire még a lemez, ha van is rajta 2-3 egész vállalható dal, a nagy része gyárszalagról lehullott maradéka a kétezres évek elejének, némileg aktualizálva a csomagolást. A Remember Me-ben mintha Tyga egy pillanatig megerőltetné magát, a D.G.I.F.U.-ban pedig Pusha T beugrását érdemes dicsérni, de ezen kívül minden dal felejthető, unalmas és bántóan ötlettelen. Talán még a kicsit seapunkos Bunkin'-ról érdemes megemlíteni, hogy remekül lehet rá NBA 2k-zni, de tényleg ez az összes pozitívum, amit erről a nagy darab nulláról el lehet mondani.

Ty Segall: Ty Rex (7/10)

Aki egy kicsit is képben van Ty Segall munkásságával, az pontosan tudja róla, hogy lehet őt garázspunk pápának, fuzz vizionáriusnak, vagy az utolsó audiofil gitárhősnek is hívni, alapvetően csak egy remek dalszerzőről van szó, aki a jó popdalokat még mindig elektromos gitáron szereti eljátszani. Az elmúlt pár évben vált teljesen nyilvánvalóvá (Twins, Sleeper, Manipulator), hogy Segall inkább egy kertvárosi garázsban ragadt rocktrubadúr, mintsem egy zenebuzi utcagyerek. A legutóbbi, rengeteg akusztikus gitárt és glam rock hatást használó Manipulator után szinte mindenki egyszerre csapott a homlokára, hogy hát persze, T. Rex, hogy is felejthetttük el Marc Bolanéket? A T. Rex rendre előkerül inspirációként Segallnál, de ez annyira nyilvánvaló még sohasem volt, mint a mostani Ty Rex lemeznél. Ez egy amolyan Frankenstein kiadvány, amin szerepelnek korábban limitált példányszámban kiadott EP-k, kislemez és egy eddig kiadatlan szám is, mind a T. Rex életmű által inspirálva. Szó se róla, Segallnak még mindig remekül áll ez a zaj és gitárnyúzás mögé rejtett glam, és az alig félórás lemez alig a kétharmadánál kezd csak elfáradni. Akkor is csak annál a pontnál, ahol Segall végleg elengedi magát, és már nem is hangokat vagy dallamokat játszik, hanem csak egy hatalmas zúgássá válik minden a hetedik szám végén. Ezen kívül minden Segall kezdeti felfutásának idejét eleveníti fel, a borzalmasan rosszul, túlvezérelten szóló, mégis meglepően kapós témákkal teletűzdelt Melted és Lemons albumokat. Hangzásában a Ty Rex inkább ehhez a korhoz igazodik, miközben zeneileg az elmúlt három év Bolan-mániájához, vagyis Segallnak sikerült két saját időszakát egyesítenie egy nagy kvázi tribute albumon belül. Ez már leírva is bravúros, de elég meghallgatni. (sajó)

THe pUnch: Will Way (6/10)

Lassan három éve, hogy belefutottam a zenekar Fragments c. EP-jébe, ami csak úgy tocsogott az Arctic Monkeysben, mégsem volt egyértelműen unalmas, gyárszalagról lehullott másolat. Azóta nem nagyon követtem a zenekart, de a mostani Will Way alapján úgy néz ki sikerült túlnyomó részt megszabadulni a brit indie maradványaitól. Már korábban is úgy tűnt, hogy a zenekarral képzettségileg semmi gond nincs, csak a saját hangjukat kellett volna azóta megtalálni. Sajnos ez a mostani lemezzel sem sikerült, ami tele van ugyan jó ötletekkel, de még mindig inkább a mai kortárs gitárzenei trendek lenyomata, mintsem egy koherens egész. Van benne egy kis poszt-Arctic Monkeys (High Horse, Firedog Clouds), nem kevés szörf (Transmission) és némi stonerrel kevert Black Rebel Motorcycle Club (Truth Is, I Don't Know Yet, Depravity), illetve jutott a modern Black Keysből is (Mountain Spring). Erre szokták nem túl sok képzelőerővel mondani, hogy tisztességes iparosmunka, de ha én zenész lennék biztos jobban örülnék ha szimplán csak leszaroznák a munkámat. Erről itt szó nincs, de nagyon érezhető, hogy el kéne egy okos producer, aki segít dalokat is írni rengeteg ötlet és inspiráció mellé, mert azoknak a Will Way semmi újat nem mutat, akik kicsit is figyelték mi történt rockzeneileg az elmúlt 15 évben. Ja, és felejtsük már el a kisbetű-nagybetű típusú zenekarneveket, mert nem csak indokolatlan, bugyuta, hanem valamiért azt az érzetet kelti, hogy csak valami hobbizenekarról van szó. (sajó)

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!