Hatvankilenc éves korában meghalt David Bowie, jelentette a Sky News és más hírforrások. A BBC szerint a zenész fia megerősítette a hírt.

A Hollywood Reporter idézi a hivatalos közleményt:

David Bowie feladta a tizennyolc hónapos küzdelmet a rákkal. Családja körében hunyt el.

David Cameron brit miniszterelnök azt írta, Bowie zenéjén nőtt fel, az átalakulás nagymestere volt, halála óriási veszteség.

Ha Bowie életéről beszélünk, akkor az utóbbi ötven év popzenéjéről kell beszélnünk. A modern zene legnagyobb kaméleonja tökéletesen olvasztotta össze a kortárs kultúra hatásait az egyéni látásmódjával, miközben feltűnt filmekben, szerepelt videojátékokban. Fontos és értékes karriert hagyott maga után, az 1967-es David Bowie című albumtól kezdve 69. születésnapján megjelent, a sorban 29., Blackstar című nagylemezéig.

David Robert Jones 1947. január 8-án született Brixtonban. Már a hatvanas évektől kezdve adott ki lemezeket, először a saját nevén, majd 1967-es, David Bowie című albumától ezt a művésznevet használta. Első slágere az 1969-es, az akkori űrverseny hatására írt Space Oddity volt, ekkoriban találkozott későbbi állandó producerével, Tony Viscontival, de a művészete a következő években teljesedett ki igazán. A The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című lemezzel megteremtette a saját alteregóját, a földönkívüli Ziggyt, ami az első karaktere volt a popzenei karrierje folyamán. Ekkoriban Bowie már hatalmas sztárnak számított, az erről a lemezről származó Suffragette Cityvel az Egyesült Államokban is a toplisták első helyére került. 1970-ben filmszerepet is kapott Nicolas Roeg A Földre pottyant férfi című pszichedelikus sci-fijében.

Innentől elkezdődött az a folyamat, amiről Bowie-t legtöbben ismerik: azaz hogy szinte minden egyes lemezére más stílust, más kinézetet és más attitűdöt választott, a korai glamrock-hatások után a hetvenes évek végén teljesen önálló pályára állt. Ziggy utáni első perszónája a Thin White Duke (Vékony fehér herceg) volt, aminek a gúnyájában már a soul és a funk felé fordult. Ekkoriban komoly kokainproblémái voltak, ezt a BBC meg is örökítette a Cracked Actor című, a zenészről készült dokumentumfilmben.

A hírhedt Berlin-trilógiája (Heroes, Low, Lodger) Brian Eno szuperproducer segítségével készült a német fővárosban, ekkoriban Iggy Poppal élt egy közös albérletben (Iggy Pop karrierjének meghatározó lemeze, a The Idiot). A Heroes címadó dalával összehozta az egyik legtartósabb slágerét, a Low a német kísérleti zene, a krautrock és az ambient hatásait mutatta. A nyolcvanas években készült német dráma, a fiatalkorú junkie-król szóló Christiane F-ben személyesen is feltűnt egy koncerten.

Bowie a következő évtizedben is tudta tartani a lépést a popzenével: az 1983-as Let's Dance című album Nile Rodgers gitáros (a Chic frontembere később a Daft Punk 2013-as lemezén is dolgozott) segítségével készült, és Bowie karrierjének legnagyobb slágereit hozta. A hatalmas sikerek hatására az énekes kapós lett a filmekben is, szerepelt a főleg klipjeiről és dokumentumfilmjeiről ismert Julien Temple első játékfilmjében, a megbukott, de még mindig hatásos Abszolút kezdőkben, ő volt a főgonosz Manókirály a Fantasztikus labirintusban, illetve Poncius Pilátust játszotta Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértésében. Egyik legkarakteresebb szerepe Tony Scott bemutatkozó filmjében, Az éhségben volt, az örökléttel küzdő csábító vámpír szerepében.

A kilencvenes években ismét bizonyította, hogy rajta tartja a kezét az akkoriban aktuális zene pulzusán, néha több, néha kevesebb sikerrel. 1995-ben felkérte a Nine Inch Nailst az előzenekarának, az I'm Afraid Of Americansban közösen dolgozott a NIN agytrösztjével, Trent Reznorral. Bowie szinte élete végéig támogatott feltörekvő zenészeket, a kétezres évek elején sokat cikkeztek arról, hogy melyik új banda koncertjén tűnik fel: énekelt együtt az Arcade Fire-rel, sőt, a TV On The Radio második lemezén is szerepel vokalistaként. A kilencvenes években szintén több filmben feltűnt: ő volt Phillip Jeffries ügynök a Twin Peaks: Tűz, jöjj velem című, Twin Peaks-előzményfilmben, Andy Warholt játszotta A graffiti királyában. Érdekesség, hogy nem kizárólag a film, a zene és az irodalom érdekelte: 1999-ben zenéje és digitális mása a korát bőven megelőző Omikron: The Nomad Soul című videojátékban is feltűnt.

Sokáig úgy tűnt, hogy a 2003-as Reality című lemeze lesz az utolsó, egyszerűen azért, mert válogatásokon és élő felvételeken kívül nem adott ki semmit. Csendben éppenséggel nem volt, sőt, ekkoriban kapta meg az életmű-Grammyt is. Az albumtalanság korszakát a 2013-es The Next Day törte meg, ami nagyon is szándékos visszatekintés volt az addigi életművére, a borítója a Heroesét lopta le, egy négyzettel a közepén, amire az új címét írták. A The Next Day visszafogottabb, komolyabb volt, és nem egy populáris zenei vonalat követett, hanem azt a stílust mutatta, amivel Bowie ismertebb lett, a művészi hatásokat mutató, de még bőven fogyasztható rockzenéjét. Ennek a határait aztán szinte a lehető legjobban kitágította az utolsó, Blackstar című lemezével. A kísérleti, néha már jazzes számok önmagukban is hatásosak voltak, de tudva, hogy Bowie betegen, az életére visszatekintve írta őket, még nagyobb hatásúak.

Halálával nemcsak a popzene legnagyobb kaméleonja, de az egyik legnagyobb hatású művésze is elveszett. Valaki, akit képtelenség volt könnyen megfogni, aki a saját határait is döngette, aki végigélt több évtizednyi változást az életben, de mindig képes volt megújulni, és friss maradni. Sok követője volt Bowie-nak (csúcskorszakában például Jobriath, a mai indie világában például a Destroyer), de soha, senki nem lesz hozzá fogható.