Másodszor lépett fel Magyarországon az Imagine Dragons, de ez volt az első alkalom, hogy nem egy fesztiválon. A Las Vegas-i zenekar története klasszikus sikersztori, hiszen alig két nagylemezzel a hátuk mögött már arénákban lépnek fel, és sokan már az olyan stadionrock-zenekarok közé sorolják őket, mint a Coldplay vagy a U2. Mi is elmentünk megnézni a koncertet, de nem sikerült elájulni.

1. Az énekes full úgy néz ki, mint Pixa

2. George Ezra Budapest c. száma lesz minden nálunk koncertező zenekar kötelező jófejkedése

Általában a magukat jó arcnak gondoló zenekarok mindig megpróbálnak az adott városnak vagy országnak valami sajátos dologgal bókolni, az Imagine Dragons esetében ez George Ezra Budapest c. számának eldúdolása volt. Eszembe is jutott, hogy ez annyira kézenfekvő húzás, hogy remélhetőleg a Prodigytől a Parov Stelarig mindenki ezt fogja csinálni nyáron.  Az énekes a koncert végén magára vett egy magyar zászlót, és még azt is tudta, hogy felül van a piros és alul a zöld, ami természetesen hatalmas pluszpont.

3. Lombikban érlelt stadionrock

Van valami Las Vegasban, aminek köszönhetően az onnan származó ismertebb rockzenekarok mind hajlamosak teátrális túlzásokba esni. Ilyen a The Killers, a Panic at the Disco és igazából az Imagine Dragons is. Egy stadionrock-zenekarnak általában kell 5-10-15 év, mire megszokja és képes rendes kihasználni egy hatalmas arénát vagy stadiont több ezer emberrel, de az Imagine Dragons már a kezdetektől olyan volt, mint akik világ életükben tömegek előtt játszottak volna. Szinte minden számukra fel-felpattant a közönség a székekből és egész ügyesen bánnak a hangulatkeltéssel is. Tényleg nagyon ritka, hogy valakik relatíve újoncként ennyire tökéletesen nagyszínpad-kompatibilisek. A Forever Young előadása azonban még Las Vegasban is iszonyatosan kínos lett volna, ahogy a Bataclanban történt tragédia felemlegetése is inkább olcsó húzás, mint szükséges showelem. Ha már showelem, azért hadd tegyük hozzá, hogy az Aréna adottságai ennél sokkal többre adnak lehetőséget, itt egy kis konfetti volt a végén és semmi más. 

4. Egy kis playback, egy kis szólózás

Minden rossz stadionrock-zenekar valamiért nagyon erőlteti a szólózást még akkor is, amikor ezt semmi sem indokolja. Itt is volt dobszóló, hard rock meg akusztikus gitárszóló, de azon a nagyon rockolós számon kívül funkcionálisan semmi értelme nem volt egyiknek sem. De ez még mindig inkább megbocsátható, mint a nyilvánvaló (fél)playback a háttérben. A második számnál konkrétan úgy szólt a dob, ahogyan nem is tudott volna, ráadásul a dobos láthatóan nem mindig oda ütött, amit mi hallottunk, de a szuperslágernek számító Radioactive-ben is annyi volt az élő hangszer, mint Avicii-koncerten az őszinte pillanat. Az Imagine Dragons különlegessége, hogy szokatlanul sok ütőhangszert használnak, ezért nem is értem, hogy miért nem lehetett egy-egy ilyen dalhoz felrángatni valami zenélni tudó roadot a nyilvánvaló háttérlejátszásos segítség nélkül.

5. Tinilányok ezrei kerültek ájulás szélére

Azt viszont nem lehet elvitatni tőlük, hogy ez a lombikban érlelt stadionrock tényleg elképesztően jól működik. Minden hang, minden ritmusváltás pont arra a helyre került, ami szinte rákényszeríti az ülve nézelődő tömegeket is, hogy azonnal pattanjanak fel a helyükről és adják át magukat a mindent átfogó (ál)pozitivizmusnak. Mintha csak a Vidám vasárnap különkiadását néztem volna, olyan csillogó szemekkel, teljes extázisban ugráltak az emberek az I Bet My Life-ra, ami egyszerre kicsit gospeles és emlékeztet az afrikai törzsi zenékre. Kétségtelenül nagyon jó érzék kell ahhoz, hogy valakik ilyen reakciót váltsanak ki a közönségből és bevallom, ennél a számnál még én is kicsit libabőrös lettem a már-már könnyezve, önfeledten, egymás átölelve táncoló tinilányok ezreinek látványától.

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!