Új albumot jelentetett meg nemrég a Pannonia Allstars, ezért arra gondoltunk, hogy átmegyünk a frontember KRSA-hoz, és jól áttúrjuk a telefonján található zenéket, ahogy azt a DJ Shuffle sorozatunkban szoktuk. Szóba kerültek a szkinhedek, a sokadik reggae és ska revival hullámok, valamint az is, hogy miért féltik annyira a jamaicaiak a saját kultúrájukat. Bónuszként még kaptunk egy rakás archív képet is KRSA-tól, ezeket egy külön galériában mutatjuk meg. 

KRSA a magyar könnyűzenei színtér egyik jól ismert alakja, nemcsak reggae és ska vonalon, hanem közreműködőként feltűnik más előadók mellett is. Aki járt fesztiválon az elmúlt években, az nagyon jól ismerheti, ahogyan talpig fehérben, fehér kalapban fel-le fut a színpadon, de azt biztosan kevesebben tudják, hogy mielőtt a PASO-ba került, alapvetően dobosként zenélt különböző zenekarokban. Aztán egyszer csak a mikrofon előtt találta magát, és ma már ő az egyik legismertebb hazai frontember. Az interjú során megszólaló dalokat a közcímekre linkeltük. 

Shy FX & T-Power feat. Top Cat: Everyday (2005)

Te is a patois nyelvkultúrából építkezel énekesként. Találkoztál már Top Cattel, aki egyébként dolgozott már magyar együttessel, a Brainsszel. 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mostanra már az összes nagyobb dzsungel MC-vel találkoztam, mert vagy jártak Magyarországon, vagy külföldi fellépéseken találkoztunk. Top Cat egyébként az elsők között volt, aki ragga MC-ként eljött fellépni Budapestre. Engem tinédzser koromtól fogva végigkísért, nagyon meghatározó számomra a munkássága. De a találkozásnál sokkal többet jelent egy jót beszélgetni, kicsit együtt lógni az ismertebb előadókkal, hogy aztán jó kapcsolatban maradhassunk. Nemrég például Tippa Irie volt itt Budapesten, nyaralni jött, nem is fellépni, őt vittem jobbra-balra, sétáltunk a várban, szuper volt. Mondjuk az említett Top Cattel pont nem beszélgettünk ennyit, de ha megnézed, még most is tele van dzsungellel a telefonom. Mai napig azok a zenék meghatározók számomra, amiket még tizenévesen szerettem meg.

Nagy jungle-fanatikus voltál a 2000-es években?

Igen, de már 1995–96-ban ismertem és szerettem a műfajt, amikor először megjelent a drum and bass Magyarországon, és elkezdtem bulikra járni. Ratpack, Nicky Blackmarket meg hasonló zenék mentek nálam, a reggae és a ragga iránti szeretetem kicsit ennek a korszaknak is köszönhető.

Akkor téged inkább a raggázás fogott meg, mintsem az amen breakek?

Mindkettő, mert akkoriban doboltam is. Ez volt a két irány, amiért akkor rajongtam. Király tört ütemek érdekes ritmusjátékkal, amire valamit dumálnak baromi jó orgánummal. Totálisan beleszerettem. Egyszer nagyon túlpörögtem a dolgokat, úgyhogy leálltam minden elektronikus zenével, inkább lelassítottam, és az akusztikus zenék felé fordultam. Ekkor jött be igazán az életembe a roots reggae. Addig inkább a dub, meg a jungle érdekelt.

Roots Manuva: Witness (2001)

Nem unod még ezt a számot?

Nem! Van egy csomó klasszikus, amit ráraktam a telefonomra, mert bizonyos helyzetekben tök jól jöhetnek. 

Jó, de már tíz éve a bulikban is húzták rá a szájukat az emberek, hogy jaj, már megint a Witness the Fitness.

Lehet, de ha shuffle-re állítom a telefonomat, akkor talán pont olyan pillanatban kap el, hogy még mindig meg akarjam hallgatni. Szeretek albumokat is hallgatni, bár egyre kevesebbet teszem, mert sokszor a véletlenszerű dallejátszás felel meg inkább a hangulatomnak.

Túl sok hiphopot nem hallgatsz.

Lehetne a telómon KRS-One vagy Cypress Hill, esetleg némi grime, szóval nem feltétlenül reprezentatív ez a lista, de az biztos, hogy kevesebb hiphopot hallgatok, mert valahogy az attitűddel kevésbé tudok azonosulni.

Life of Agony: Through And Through (1993)

Főleg az első két albumukat hallgattam szét, de egyébként még a Keith Caputo szóló dolgai is megvoltak.

Mina Caputo.

Ja, igen. Szerintem pont miatta lógtak ki annyira a színtérből, olyan színt és érzelmeket vitt ebbe a műfajba, amit más bandák akkor nem tudtak. Fura kontrasztban áll a személyisége és a zene. Egyébként a hardcore vonalról talán a Sick Of It All volt a kedvencem, de bírtam a Madballt, Agnostic Frontot és a Gorilla Biscuitset is. A magyarok közül pedig a United Side-ot, Social Free Face-t, Burning Inside-ot, Newbornt és a Dawncore-t pörgettem vissza a tollamon kazettán a matekóra közben.

Flux Pavilion: International Anthem feat. Doctor (2015)

Visítós dubstepre azért nem számítottam.

Van egy-két reggae-s száma, ezt a dalt is egy hasonlón keresztül találtam meg. Flux Pavilion egy Major Lazer-számban, a Jah No Partialban működött közre, az egyébként ennek a Johnny Osbourne-dalnak a feldolgozása, és csinált néhány hasonló dalt, mint például ez. Ezt a vonalat bírom tőle, de nem véletlen, hogy csak ez az egy szám van tőle a telefonomon. Amúgy a Jah No Partial elég meghatározó, a haverokkal nemrég csináltunk egy snowboardos kis videót, és annak az volt a zenéje. Az egészet erre vágtuk, úgyhogy ha nem hallottam három-négyszáz alkalommal a dalt, akkor egyszer sem.

A Major Lazerről és úgy alapvetően Diplo hatásáról mit gondolsz? Elég fontos szerepe volt abban, hogy az EDM-től nehezített kortárs popzene felfedezte magának ismét Jamaicát.

Egy teljesen véletlen, de szerencsés időzítés révén pont ott voltunk az első jamaicai Major Lazer-koncerten. Egy egyetemen tartották, és csak kevés helyi arc, inkább diákok és külföldiek jöttek rá. Később, amikor kijött a Bumaye Busy Signal közreműködésével, hirtelen minden jamaicai fiatal Diplóval akart dolgozni. Azon a bulin a Major Lazer előtt fellépett Chronixx is, akivel az új lemezén van is egy közös szám. Ő egyébként az egyik legismertebb képviselője a revivalra keresztelt mozgalomnak, ami egy tudatos felfogású, modern roots reggae irány.

Ez nagyon megy most ott a szigeten. Fura ez a revival elnevezés, mert ez mindig is jelen volt a Jamaicán, sosem halt ki, tehát nem kellett újraéleszteni. De eddig az idősebb reggae zenészek vitték a roots zászlót, most viszont egy csomó fiatal az egyre durvuló dancehallt leváltotta. Hangzásban azért van némi különbség a korábbi rootshoz képest, Protoje, Kabaka Pyramid vagy Chronixx jó példák arra, hogy egy elég régóta létező műfajba még mindig lehet újdonságokat hozni. Persze, a Diplónak, és a már kicsit alább hagyó kattogós dancehallnak is vannak nyomai a szigeten, de a jamaicai zene népszerűsítéséért vitán felül a Major Lazer teszi most a legtöbbet.

Eek-A-Mouse: Ganja Smuggling (1981)

Ez egy elég nagy klasszikus.

Olyan 2005 és 2007 között lehettem valamikor Bécsben Eek-A-Mouse-on, még interjút is csináltam vele. Ő itthon még nem lépett fel. Tök érdekes, mert pont nemrég futottam bele egy ilyen allstar videóba, amiben szerepel Burro Bantonon keresztül Peter Metrón át több mindenki a szcénából, itt láttam meg, hogy szegény mennyire rosszul néz ki. Mindig is magas volt, de a bécsi koncerten még iszonyatosan ki is volt gyúrva, most viszont borzalmas formában van szegény. Az volt az első gondolatom, hogy remélem, nem beteg.

Patois angolt használó magyar előadóként mennyire tudsz szót érteni a jamaicaiakkal?

Egész jól elbeszélgettem velük, amikor kint voltam. Persze ha nagyon belemelegednek egymás között, akkor fokozzák a tempót, meg a szleng mennyiségét is. Azt már nekem is gondot okoz lekagylózni.

Ilyenkor is patois nyelvjárást használsz?

Csak nagyon ritkán, de általában értékelik. Eléggé protekcionisták, és féltik a kultúrájukat, mert Jamaicában nincs túl sok karrierlehetőség. Kis túlzással választhatsz a bauxitbányászat, a turizmus, a sport és a zene között. Szóval nem annyira szimpatikus, ha egy kívülálló patois nyelvjárásban próbál ott előadóként érvényesülni, de a mi helyzetünk annyiban volt speciális, hogy zenei alapokkal érkeztünk ki, amikre felkértünk helyieket, így rendben voltunk, mert foglalkoztattuk őket. Ez az ő szemükben is király, mert nem lerabolni akarjuk a kultúrájukat, hanem kenyeret, illetve lehetőséget adunk a helyi énekeseknek. Mondjuk mi amolyan reggae-turistaként mentünk oda, jártuk a stúdiókat, a gettóban laktunk, meg beálltunk dominózni az öregek közé. Ott totál természetes, hogy egész nap a stúdióban lógnak, és arra várnak, hogy feltűnjön valaki, aki felvételt akar készíteni. 

Azon a környéken bárki felbukkanhat: Gyptiannel találkoztunk az utcán, Mr. Lexxszel a stúdióban, de tényleg úgy megy, hogy beesik valaki, és konkrétan bármilyen alapra ráénekli a saját verzióját. A mi belső emberünk és körbe vezetőnk egy Trinity nevű régebbi legendás előadó volt, mi a PASO-val vele és Kojakkel csináltunk egy dalt (ebből a videóból jól lejön ez a jamaicai stúdióudvar hangulat). Megjelent Leeroy Smart, egy másik old school forma, akitől megkérdezte, hogy lenne-e kedve velünk dolgozni egy kicsit. Gondolt egyet, lemondta a taxiját, ami éppen vitte volna tovább, és inkább bejött velünk a stúdióba. Húsz perc múlva már úgy ment el, hogy felénekelte az egészet. 

Az egész protekcionista hangulatot jól jellemzi az a jelenet, amit a Rebel Salute fesztiválon tapasztaltunk – ami egyébként Tony Rebel szülinapjából nőtte ki magát. A sok jamaicai között fellépett az Aswad, ami ugye egy angol zenekar. Hiába rendelkeznek a tagok karibi gyökerekkel, érezhetően feszengtek a színpadon, mert az addig a helyi fellépőkkel szemben befogadó közönség hirtelen elkezdett elég hidegen viselkedni. A végére viszonylag jól feloldódott mindenki, de tök érdekes volt, hogy a zeneileg sokkal jobban kilógó, rockos helyi hipszter No-Maddzot csont nélkül bevették. A legnagyobb őrület mondjuk reggel volt, amikor Sizzla ilyen helyi Vidám vasárnapot celebrált a színpadon, két tucat emberrel, zászlókkal, meg öreg rasztákkal. A negyven-ötven éves háziasszonyok is konkrétan megőrültek.

Dick Dale: Banzai Washout (1964)

Az esetek 90 százalékában a Ponyvaregény zenéjét hallgatja mindenki Dick Dale-től.

A szörfzene iránti szeretetem abból a korszakból származik, amikor még aktívan doboltam. Volt is egy szörfzenekarom CowaBunga Go-Go! néven, ami akkori tudomásunk szerint az első ilyen zenekar volt itthon. Egy háromszámos demót vettünk fel, de a PASO és más dolgok miatt nem jutott rá idő. Most pont felvetődött, hogy csináljunk egy búcsúkoncertet, mert az elmaradt. 

Egyébként a legjobb közelmúltbeli koncertélményemet is egy szörfzenekarnak köszönhetem. Van egy Daikaiju nevű amerikai banda, akik japán maszkokban játszanak. Elég őrült show-t nyomtak: az egy dolog, hogy lepakoltak koncert közben mindent a közönség közé, elforgatták jobbra-balra a szerkót, a dobos a levegőben játszott, úgy, hogy a közönség tartotta, de még a cintányérokat is felgyújtották.

Deftones: 7 Words (1995)

Úgy vettem észre, hogy van itthon egy zenész korosztály, amelynek műfaji kötődéstől függetlenül alapvetésnek számít a Deftones.

Szerettem a Kornt is, meg pár másodvonalbeli nu metal cuccot is, de pont azt szerettem a Deftonesban, hogy sokkal nagyobb volumenű a zenéjük, nem csak egy-egy dalig tart a hangulata. Wiesenben láttam őket élőben először, brutálisan jó volt. A 7 Words az én igazi tinédzserhimnuszom. A másik, aki ebből a körből tovább velem maradt, az a System of a Down, az ő komplexitásukat nagyon bírtam, a néha már-már Mr. Bungle-i csapongás valahogy mindig szuper egységgé állt össze.

Metálzenekarod is volt?

Nem, de volt középiskolás punkzenekarom, volt egy olyan, amiben repetitív zenét csináltunk billentyűvel, porszívócsővel és dobokkal, de aztán már főleg skával próbálkoztam, a végén lett egy egy poppunk crossover bandánk Deadbeats néven, onnan kerültem át a PASO-ba.

Ezekben már énekeltél is?

Nem, ezekben mind doboltam.

Akkor honnan jött ez az egész?

A Deadbeatsben doboltam, de baromira tetszett a ragga meg a jungle, úgyhogy az egyik számhoz kitaláltuk, hogy kijövök a dobok mögül, és raggázni kezdek. Még egy lemezt is felvettünk, ami végül soha nem jelent meg, talán még megvan a Myspace-oldalunk. Az egyik koncertünk után odajött hozzám Schleki, aki számtalan punkzenekarban dobolt, és szervezte az összes koncertet akkoriban (most a Yellow Spotsban és több egyéb zenekarban dobol), hogy alapítsunk már erre egy zenekart, majd ő dobol, én pedig raggázzak. Végül az egészből nem lett semmi, de amikor hívták a Schlekit az éppen alakuló PASO-ba dobolni, akkor engem ajánlott be MC-nek. Ő végül csak az első próbán volt ott, én a másodikra mentem le. Schleki valamiért nem jött többet próbálni, én viszont ott ragadtam a PASO-ban.

Akkor végre elárulhatnád, hogy a fenébe tanul meg valaki patois angol nyelven raggázni a '90-es évek Magyarországán. Ma egy 16 éves gyerek begépeli, hogy „how to speak patois”, és elolvassa a dalszövegeket, aztán kis gyakorlással ő lesz Kelet-Magyarország Tenor Flyja.

Minden létező ragga jungle-t meghallgattam, eljártam bulikba, válogatásokat gyűjtöttem, és gyakorlatilag autodidakta módon, hallás alapján kezdtem el megtanulni. Rengeteget olvastam a kultúráról és az országról, a 2000-es évek elején találtam egy könyvet Understanding Jamaican címmel is, de addigra már nagyjából mindegy volt, megtanultam az alapokat. Mondjuk ahhoz, hogy valaki tényleg folyékonyan beszéljen, szerintem ki kell költözni Jamaicára vagy egy jamaicai közösségbe valahol Európában.

PASO & Riger János: Részeg (2015)

Sokan meglepődtek, hogy ennyi év után is mennyire klassz párost alkottok Riger Janival, aminek végül egy Klipszemle-nagydíj lett az eredménye.

Örülök, ha külső szemmel is így tűnik, mi belülről nagyon élveztük. A Böiler miatt most Janinak volt más dolga is, de azt beszéltük, hogy ha olyan helyre megyünk, ahol elférünk a színpadon, akkor ő is velünk tart a most megjelent lemezünk, a Ghost Train turné állomásaira. Mi elég sokan vagyunk, így is sokszor egymás szájában állunk. 

Most nem mindegy, hogy kilencen vagy tízen vagytok?

Egyáltalán nem mindegy, hogy csak attól félsz, hogy beléd áll a mikrofonállvány, vagy attól, hogy közben még a trombitás is tarkón ver hátulról. De visszatérve Janira, most folyamatos az együttműködés.

Állítólag a Részeg klipje miatt a szkinhedek is betaláltak titeket.

A boneheadek, de nincs komoly dologról szó. Régen, a kilencvenes években, amikor még a Fishbone „Fuck Racism“ pólója volt a menő, még mindenki, de legalábbis a legtöbb alternatív szubkultúra anarchista és antirasszista volt, most már az is bátor dolognak számít, ha a Sziget megcsinálja az antirasszista napot a fesztiválon. Most ott tartunk, hogy kiáll egy rakás ember egészen vállalhatatlan dolgokat mondani, és a nép azt hiszi, hogy ez a norma.

Van még egyáltalán értelme itthon a szkinhed kontra bonehead vitának?

A PASO-val az elején volt egy olyan vállalás, hogy rendbe tegyük ezt az egész témát, hogy minél több helyen meséljünk a szkinhed kultúra eredeti gyökereiről, a skinhead reggae-ről és arról, hogy a ska egy jamaicai műfaj. Akkor alakult a MARSH (Magyar Antirasszista Szkinhedek), volt egy működő oldaluk, voltak fanzinek, és volt egy rövid felfutása a dolognak. Aztán elhalt az egész és azon kaptuk magunkat, hogy az összes meghatározó figura külföldre költözött. Akik a Részeg-klipben szerepelnek, illetve Jani maga, ikonikus figurái ennek a szcénának, nem véletlenül irritál ez sokakat.

Rancid: Time Bomb (1995)

Ismét menő lesz ska punk?

Hát, ezt nem látom túl valószínűnek. Volt egy idő, amikor minden kalipunkot játszó punkzenekar bevett egy-két fúvóst, ez volt a Macskanadrággal, az Alvin és a Mókusokkal is például, de végül mindenki visszatért a korábbi dolgaihoz. A ska elment a tradicionálisabb, reggae-sebb irányba, ami itthon nagyban köszönhető a PASO-nak is. A ska punk zsánernek egyébként voltak szerintem jó zenekarai, például az Operation Ivyt, a Rancid elődzenekarát eléggé bírtam, de ez a műfaj elég hamar elhasználódott. Kicsit olyan, mint amikor a Korn kiadott egy jó lemezt, és hirtelen mindenki nu metált játszott, és az egész baromi unalmas lett.

Sokan ezt mondják a skáról is, hogy már régóta nincs benne semmi innováció.

Ez egy közel hat évtizedes múltra visszatekintő műfaj, nem egy hirtelen jött divatirányzat, a ska esetében ezért inkább hullámokról érdemes beszélni. Az eredeti ’50-60-as évek jamaicai hullámát követte a ’80-as évek angol hulláma, aztán a ’90-es évek említett amerikai ska punkja. De akkor már jöttek vissza az általam neotradicionálisnak nevezett bandák is. Nagyon rá voltam kattanva a Slackersre és a Hepcatre, akik ezt a tradicionálisabb vonalat képviselik. Utánuk a 2000-es években jött az early reggae vagy skinhead reggae revival, amit az Aggrolites indított el, ők ezt dirty reggae-nek hívták. Ez az a műfaj, aminek annak idején a szkinhedek voltak a legnagyobb befogadói, ezért is látsz sok szkinhedet 69-es feliratú felsőben. Ennél újabb hullám nagyon nincs, talán Angliában érzek mozgolódást. Ott nagyon megindult az általunk is nagyon szeretett Skints – mi még Svájcban játszottunk velük 2010-ben, akkor spontán vendégszerepeltem a koncertjükön. 

Protoje: Who Knows ft. Chronixx (2014)

Ez az abszolút kedvencem most, néha még kelni is erre szoktam.

Kicsit hasonlít a 2005-ös Damian Marley-albumra.

Igen, lehet, hogy nem véletlen, ő a kedvencem a Marley gyerekek közül.

A budapesti koncerten ott leszel?

Mindenképpen megpróbálok.