“Ahogy a többi kislány sztyuárdesz akart lenni, én úgy szerettem volna egyszer művésszé válni, bármit is jelentsen ez. Olvasgattam, festettem és gondolkodtam” – mondta egyszer Janis Joplin, akinek az életéről Amy Berg forgatott dokumentumfilmet. A blues királynőjéről, aki 45 évvel ezelőtt halt meg, nem először készült doku, és talán nem is utoljára, bár a még életben lévő kortársak száma vészesen fogy.

A 45 éves amerikai rendezőnő korábban olyan dokukat készített, mint a Deliver Us From Evil (Szabadíts meg a gonosztól, nem összekeverendő Scott Derrickson 2014-es horrorjával), ami egy római katolikus pap gaztetteiről szól, aki hosszú éveken át molesztált és zaklatott szexuálisan gyerekeket (ezért aztán Oscarra jelölték, és a Los Angeles-i filmfesztiválon díjazták is, már a rendezőt persze, nem a papot), illetve a West of Memphis, ami hasonlóan kemény témát érint, egy 1993-as gyilkosságot, amely során három tinédzser három nyolcéves kisfiút ölt meg Arkansasban.

Berg legutóbbi filmjéhez Joplin nyújtott inspirációt, aki a férfiak által uralt szórakoztatóiparban próbált meg nemcsak hogy helytállni, hanem egyúttal megvalósítani önmagát és terveit. A hatvanas évek Amerikájában (meg persze a Föld legtöbb pontján) a nőktől többnyire azt várták, hogy gyermekeket szülő és nevelő gépezetek, esetleg titkárnők legyenek. Ám Janis ennél jóval többre vágyott, az álmaiért pedig a saját halálával kellett fizetnie.

A Janis: A Janis Joplin-sztori című film talán legnagyobb erénye, hogy egy nő készítette, így nem kopaszodó, szemüveges szakértők okoskodását kell benne hallgatni az egyik legnagyobb hatású énekesnő életéről, pályájáról, hatásáról, stb., hanem gyerekkori barátok, testvérek, hozzátartozók és szerelmek személyes történeteit. Ez a filmes attitűd még akkor is rendkívül szimpatikus, ha ezek a visszaemlékezések sokszor csak súlytalan adomázgatásnak tűnnek. Berg Joplin-filmjében nincsenek őrületes vagy botrányos sztorik, csak kedves és emberi emlékek. (Az énekesnő biszexualitása is nagyon udvariasan és távolságtartóan van kezelve. Az igazság ezzel kapcsolatban az, hogy Janis elsősorban a férfiakhoz vonzódott, de bárkihez közel tudott kerülni, annyira éhezte a szeretetet.)

A sztorizgatásokból kiderül, hogy már gyerekként sem szerette az utasítgatást, hogyan rúgták ki már kislányként az iskolai kórusból (itt a képek is nagyon jópofák), hogyan tűnt ki az iskolatársai közül, és hogyan lett már tinédzserként igazi bajkeverő – így kapta meg azt a figyelmet, amire szüksége volt, márpedig nyilván szüksége volt, nem véletlenül lett belőle hihetetlen hangú énekesnő. Kamaszként persze rá is nagy hatással voltak a magazinok oldalain látható lányok, ő is arra vágyott, hogy olyan lehessen, mint ők, de túl csúnyának találta magát hozzájuk képest. El lehet képzelni ezek után hogyan esett neki (teljesen összetört), amikor az egyetemi lapban megválasztották a kampusz legrondább férfijának.

Berg filmjének azonban még csak nem is ezek a legerősebb pillanatai, hanem Janis levelei. Levelek a nagyon szerelmes Janistől, a hátrahagyott családja miatt óriási bűntudatot érző Janistől, és attól a Janistől, aki mindent feláldozott annak érdekében, hogy azt tehesse, ami éltette. Joplin gondolatait ráadásul a Cat Power néven híressé váló Chan Marshall olvassa fel, nagyon bájos és szerethető hangon. A rendezőnőt is pontosan ezzel vette le a lábáról: épp egy vele készült interjút hallgatott, amikor bevillant neki, hogy pontosan erre lenne szüksége a filmjéhez.

Annyira édes és sebezhető személyiség, és pontosan tudja, min ment keresztül Janis is

– mondta Berg a Rolling Stone-nak a leveleket felolvasó énekesnőről, aki azt is elárulta, hogy neki még a kilencvenes években is elképesztően nehéz dolga volt a turnék alatt a rengeteg férfi között, aki körbevette, Joplinnak a hatvanas években pedig bizonyára még ennél is sokkal, de sokkal nehezebb volt érvényesülnie. Marshall aztán óriási átéléssel mondta fel Janis sorait, az utolsó levelét pedig csak sokadjára tudták felvenni, mert az első felolvasásokkor rendszeresen elbőgte magát a leírtaktól.

Bizonyára sokan bele sem gondoltak abba, hogy milyen nehéz lehetett Joplin számára, amikor a fellépései után a zenekarának tagjai szinte egytől egyig lányokkal távoztak, ő magányosan üldögélt a backstage-ben. Rendszeresen azt hangoztatta, hogy a koncertek számára olyanok, mint a szeretkezések, ám ahogy a nézők elmentek, ő újra rettenetesen egyedül érezte magát. Ezt a magányt pedig már nem lehetett csak alkohollal tompítani, ennek csillapítására kellett a heroin.

El sem tudod képzelni, milyen nehéz nekem lenni

– mondta például egy alkalommal.

A film egyik legerősebb része David Niehaus nevéhez köthető, aki nem sokkal Joplin halála előtt találkozott és esett szerelembe az énekesnővel. Berg másfél év nyomozás után találta meg a férfit, akinek a levele talán megmenthette volna Janist, de az az énekesnő halálának éjjelén a hotel recepcióján várt arra, hogy átvegyék. Janis Joplin soha nem olvasta a férfi sorait.

Nem Janis az első a Huszonhetesek Klubjából, akinek az életéről dokumentumfilm (vagy egyáltalán film) készült, a közelmúltban is készültek erős darabok, amelyekkel szemben a Janis Joplin-sztori egy kicsivel azért alulmarad. Ez nem feltétlenül Berg hibája, hanem az éráé: nincs annyi személyes/családi felvétel, mint a Kurt Cobainról szóló filmben, és nincsenek mocsárrészeg szelfik sem, mint az Amy Winehouse-ról szóló dokuban, amelyek közelebb hozhatnák Joplin karakterét. Berg filmje azonban így is működik, egy finom, a női érzékenységétől erős alkotás, ami talán a nőket szólítja meg leginkább, és közülük is főleg azokat, akik olyan pályán próbálnak meg helytállni, amelyeknek főleg férfihagyományai vannak. De ami a legfontosabb, hogy Janis azt az arcát mutatja meg, amit valószínűleg csak akkor ismernénk, ha mi is a barátai lettünk volna, vagy a barátnői, teljesen mindegy.