Arra ébredek, hogy valaki bököd. Ales az, Lukács roadja, a szeme csíkban, az arca püffedt, és csak azt ismételgeti, hogy ne horkolj már, baszd meg. Azt sem tudom, hogy hol vagyok, aztán beugrik, hogy Szegeden, valami panzióban, tegnap Tankcsapda-koncert volt, aztán volt egy üveg Unicum, a többit meg hagyjuk, homály. Visszaájulok az ágyba.

Egy zenekarról szóló dokumentumfilm általában egy ponton óhatatlanul is átmegy rajongói filmbe, és elkezd olyan lenni, amilyennek a tárgya iránt az egészségesnél jobban érdeklődők akarják látni. Ez így van jól, nem sok értelme lenne például velem forgattatni Justin Bieber-dokumentumfilmet, mert a zenéjét nem nézem túl sokba, annak alapján pedig, amit a sajtóból tudok a kölyökről, érdektelen a számomra. Arról nem is beszélve, hogy seggfejekről eleve nem forgatnék semmit.

Lévai Balázs, a zenéhez a legjobban értő hazai filmes (vagy a filmhez legjobban értő zenei szakember, kinek hogy), sem Bieberről forgatott dokumentumfilmet a nagy sikerű Quimby-film után Három rohadék rockcsempész címmel, hanem a Tankcsapdáról.

Érti és szereti a zenéjüket, ismeri őket, közelebb tudott kerülni hozzájuk az átlagfilmesnél, így olyan helyekre is bejutott, ahová más nem feltétlenül szokott vagy tud. Írom ezt úgy – és akkor ez most a disclaimer helye –, hogy a zenekart és tagjait szó szerint a Tankcsapa alakulása óta közelről ismerem, így fel tudom mérni, hogy amit Lévai a filmben láttat, az mikor kamu és gagyi, és mikor nem az. 

Reggel 9 óra, a fejemben mókusok törnek mogyorót a delhi vasútállomás közepén. Valahogy kivergődöm a folyosóra, a szobához nincs zuhanyzó, de az most életet menthet. Kis híján átesek Alesen, ott fekszik a folyosón, és horkol. Kis elégtételt érzek. A zuhanyzóba belépve Janikát látom meg először, a zenekar egyik biztonsági emberét. Józan, de kialvatlan a feje. Mögötte a zuhanyfülkében a földön Lukács ül, beszédképtelen állapotban. Vigyorog.

A doku apropója egy év, a zenekar megalakulásának 25. évfordulója, azaz 2014. Ami érdekessé tette a melót, és szerintem meg is nehezítette (erről bővebben keretes írásunkban a rendező mesél), hogy pont ekkor forgott egy másik dokumentumfilm is, szintén Lévaival, szintén a zenekarról, igaz, az nem egy évet krónikált, hanem 25-öt. Azt a filmet, az Örökké Tank című 2x52 perces, átfogó pályaképet más szempontok mentén forgatták, mégis van egy olyan érzésem, hogy aki a teljes sztorit akarja látni, az bátran üljön neki, és a május 13-án megjelenő Három rohadék rockcsempésszel együtt nézze meg, mert a kép úgy lesz sokkal tisztább.

Ez a film kimondva-kimondatlanul nem azoknak szólt, akik most találkoznak a zenekarral először. Mondjuk őket miért érdekelné, hogy milyen Lukács feje másnaposan? Vagy hogy Sidi mivel tartja magát karban? Ezek azok a dolgok, amiket egy rajongó tud értékelni, aki a kulisszák mögötti világot akarja látni, azt, ahogy készül a kolbász. A rockzene viszont egy ponton túl korántsem annyira érdekes, mint amilyenek gondoljuk. Mert ha egy év, akkor abban van turné, jó esetben lemezfelvétel, fesztiválozás és sajtózás, és ha jobban belegondolunk, ezek közül a laikusnak max. az lehet érdekes, hogy mivel ütik magukat koncert előtt és után, és hogy vannak-e groupie-k a magyar rockkoncertek backstage-jében. (Nincsenek.)

Amikor szállok be a buszba hátra, a második üléssorhoz, valaki fekszik a padlón. Piros Converse, Lukács az. Ales már bent ül, a lába Lukács derekán, int, hogy üljek le, mert megyünk. Jó, nekem mindegy. Egy óra múlva megállunk egy benzinkútnál, hugyozás, cigi, kávé. Hozzatok egy Nemzeti Sportot, mondja Lukács lentről. Mire visszaérek, már ott ül a helyén, és a fülét tekergeti. Mi volt tegnap, kérdezi.

Turnézni unalmas. Ülsz a buszban hatod-nyolcadmagaddal, megérkezel a helyszínre, bepakolsz, beállsz, felhívod a csajodat, lezuhanyzol, felmégy a színpadra zúzni két órát, lejössz, zuhany, szállás, pia, ájulás, kezded elölről. A film gerincét ez adja, a 2014 elején elinduló kelet-európai turné, majd a hazai helyszínek, a nyugat-európaiak, a fesztiválok, és az évzáró, nagy, debreceni buli. Ezt a monotonitást, az állandóan ismétlődő elemeket nehéz izgalmasan láttatni (mondom, ha nem rajongónak készül a film, hanem egy mezei nézőnek), és Lévai meg is küszködik a témával. Ami sokat segít rajta, az érdekes módon a pénzhiány.

Mivel tízmilliók erre a filmre nem voltak, a 960 órányi forgatott anyag, amiből le kellett válogatni 90 perc hasznosat, úgy készült, ahogy tudott. Hol egy kamerával, hol többel, hol GoPróval , hol mobiltelefonnal. A képek nyersessége, változatossága azonban jót tett a filmnek (a hangrögzítés egyenetlensége viszont nem), néha olyan érzésem volt, mintha tényleg ott ülnék az öltözőben, és a kamera nem az operatőr, hanem Fejesék kezében lenne. Az egyébként elég tanulságos, hogy egy-egy koncert után a zenekar tagjai olyan szintén elkészülnek az erejükkel, hogy kis híján összehányják magukat, mert mondjon bárki bármit is a Tankcsapda zenéjére, de azt nem lehet rájuk sütni, hogy lusta haknizenekar. Aki 25 évesen képes picsányi helyeken fellépni Dániában, és ezért szétfagyva kompon utazni órákat, az minden, csak nem lusta.

Reggel. A szám száraz, alig látok. Azt sem tudom, hol vagyok, Kecskemét talán, de lehet, hogy Hódmezővásárhely. Az Unicumra emlékszem. A szobában Ales és Őri Feri, a turnémenedzser. Nyolc óra körül lehet, átmegyek a másik szobába gyógyszerért, hátha Fejesnek van. Van. A vendégház alsó szintjén, a recepció mellett egy kanapén összeesek. Mire magamhoz térek, Fejes és Lukács már ott kávézik mellettem, láthatóan semmi bajuk. Hogy a faszomba bírják ezt?

A filmben persze megvannak azok a dolgok, amiktől egy rockerekről szóló film az, ami, vagy legalábbis az évtizedes tradíciók kialakította ökölszabályoknak így felel meg: vannak út mentén hugyozó rockerek, másnapos rockerek, faszokról beszélgető rockerek, trágár rockerek, pálinkázó rockerek, kanszagú rockerek és így tovább. Van egyfajta bája ennek is, de az igazán érdekesebb momentumok azok, melyekben kvázi rajtakapjuk a zenekar tagjait, amikor Lukács megsimogatja a csaja fejét, amikor Sidi otthon játszik a gyerekivel, vagy amikor Fejes tetováltat, és a csajával azt beszéli meg, hogy neki mi lesz a következő varrása.

Ha ezekből több lenne, akkor az talán a macsóság, a keménység rovására menne, nem tudom, én elbírtam volna még párat. A filmben látható házibuli, amin a haverokkal piálnak és főznek, az sokkal emberibb és érdekesebb volt, mint a hatvanadik snitt egy koncertről, bár Lévai becsületére legyen mondva, hogy azokat is igyekezett változatossá tenni.

Ahhoz, hogy a film elkészülhessen, kellettek szponzorok is, az ő megjelenésük a filmben óhatatlan, Opel, Mol, mit tudom én, viszont az a Tankcsapda tökösségét jelzi, hogy Lévai kamráját beeresztették egy tárgyalásra is, ahol ugyan pénzről nem esett szó, de arról, hogy a Mol-születésnapon hol lesz a VIP-szektor, igen. Jó volt látni, hogy egyenlő felek tárgyaltak, és a bőrdzsekis rockereket pont olyan tisztelettel kezelték a marketingesek, mint egy öltönyös partnert.

Egy valami viszont nincs a filmben: konfliktus. Az kizárt dolog, hogy egy év alatt az egymás mellé zárt három ember nem üvölt egymással, csak lehet, hogy képesek voltak annyira uralkodni magukon, hogy amikor a kamera forgott, akkor nem volt kurvaanyázás. Ez, a feszültség, pedig nagyon hiányzik a filmből, ami így egy kicsit túl steril, túl szép, túl kedves lett. Rohadékságnak nyoma sincs benne.

A Három rohadék rockcsempész című filmet moziban csak kétszer lehet látni, a díszbemutató kedd este volt az Urániában, a másik a debreceni Apolló moziban lesz. A DVD-t május 13-tól lehet kapni a MOL-kutakon.