Állt a leginkább egy nagyon fáradt kisnyugdíjasra hajazó bácsi a színpad közepéhez passzított kifutó közepén a zöld bársony rövidgatyájában, a nyakkendőjével situlta a gitár húrjait. és mosolygott. Előtte még hatvanezer ember üvöltött a gyönyörűségtől. AC/DC-koncert volt Bécsben.

Amikor először mondták, hogy Axl Rose lesz az AC/DC énekese, azt hittem, hogy valaki szórakozik velem. Mint amikor a YouTube-on látható, számomra érthetetlen okból népszerű videókban a gonosz fater, aki kötött sapkát csomagol a gyereknek karácsonyra az X-Box-dobozba. Axl a világ egyik legkarizmatikusabb előadója, az világos, de legalább annyira kezelhetetlen hírű, mint amennyire tehetséges. Órákat késik a koncertekről, a zenesztársaival gyökér, a közönségnek rendszeresen beszól – volt a bűnlajstromán bőven. Egy olyan, hibátlanul, takkra működő gépezetben, mint amilyen az AC/DC, az ilyen kilengések elképzelhetetlenek, nem azért melózza ki a belét Angus Young minden este, hogy az énekese egyszer csak beugorjon a jónép közé verekedni.

Persze a másik oldalon meg ott van az a nagy alapigazság, miszerint két erős brand csak erősíteni fogja egymást, ha összerakják őket, lásd David Beckham és Victoria Adams, Kanye West és Kim Kardashian vagy a Van Halen és Sammy Hagar, hogy valami egészségesebb frigyet is említsünk. Angus ráadásul úgy lehetett ezzel a turnéval, hogy már minden mindegy, csak folytassák már: Malcolm bátyja, a zenekar ritmusgitárosa, Alzheimer-kórja miatt szállt ki a mókuskerékből, Phil Rudd dobosnak úgy az agyára ment a töménytelen mennyiségben elszívott metamfetamin, hogy állítólag bérgyilkost fogadott két ember megölésére, Brian Johnson énekes meg az év elején jelentette be, hogy szinte teljesen süket, és az orvosai eltiltották az ordibálástól. 

Ebben a helyzetben egy átlagember feltenné a kezét, oké, értem, nem lesz turné. Angus Young és a zenekar menedzsmentje ennél sokkal makacsabb. Inkább elővették azt a Stevie Young nevű rokont, aki amellett, hogy kiválóan tűri a monotonitást, a színpadon pont úgy mozog, mint Malcolm, és még gitározni is tud (korábban már helyettesítette az unokabátyját), szóltak Chris Slade dobosnak, akivel a kilencvenes években már dolgoztak együtt, és leigazolták énekesnek azt az Axlt, aki éppen a Guns N' Roses (részben) klasszikus felállásával turnézva törte össze az egyik lábujját. Az átok, az.

Aki ott volt a tegnap esti bécsi bulin – és jó sok magyar rendszámot láttunk a helyi Városligetnek tekinthető Práter körüli utcákban, mire parkolóhelyet találtunk – azt láthatta, hogy 

• az AC/DC-ben tulajdonképpen tök mindegy kik tolják a ritmusszekciót, ha pontosak;
• Angus Young egyszer úgyis a színpadon kap infarktust;
• Axl Rose a legalázatosabb énekes, akit mostanában láttunk.

Az, hogy gyerekkori ikonjaival egy színpadon játszhat, úgy stenkeli ezt a palit, hogy az valami elképesztő. Igaz, 54 évesen már van kis pocakja meg tokája is, de ki nem szarja le, ha úgy énekel, mint 25 évesen, amikor azt rikácsolta bele arcunkba, hogy Welcome to the Jungle? Iszonyú energiával énekelte végig a 2 óra 15 perces bulit, egy számban sem lazsált, nem volt lehaknizott negyedórája, kis leeresztése, olyan lelkesen birkózott még a neki kevésbé fekvő Johnson-nótákkal is (és ezekből is volt 11 a 23 számos programban), mintha az élete múlna rajta. Hogy kinek akart bizonyítani Axl ezzel a beugrással, azt nem tudom, vajon saját magának, a sajtónak vagy Slashnek, mindenesetre sikerült, a komfortzónájából duplán is kirángatva is tud érvényesülni, és csapatjátékosként viselkedni, ami azért eddig nem volt igazán jellemző rá.

Mivel a lábujjtörése még nem gyógyult meg teljesen, ezen a koncerten is ott volt az ördögszarvas széke a színpadon, bár mostanra már javult annyit az állapota, hogy a koncert 70 százalékát talpon töltötte, és csak akkor ült le, ha Angus éppen szólózott, vagy ha elfáradt egy kicsit. „Ez az én harcom a trónokkal. Na jó, eggyel” – utalt a székre, és a járógipszre, ami nagyon menőn nézett ki a lábán, ilyen műanyag csatos csizmaszerűség volt, felette leszaggatott szárú fekete farmer, bőrdzseki, fejkendő, kalap, néha napszemüveg és giccses kereszt a nyakban, a derekán hol semmi, hol kockás ing, és még a legendás fehér bőrdzseki is előkerült – ennyit igazán megengedhettek neki a melóért cserében.

Az AC/DC-re ugye soha nem az volt jellemző, hogy lett volna egy vagy több olyan tagja, aki tolja magát előre, és azzal kerül a címlapokra, hogy megdugta a felesége fodrásznőjét. Csendesen tették a dolgukat, a bulvárlapok akkor foglalkoztak velük, amikor Bon Scott meghalt, vagy Phil Rudd esze elment. Ez a koncerteken is jellemző volt a zenekarra, Angus elugrált elöl, Brian Johnson végszavazott neki, Cliff Williams és Malcolm Young meg a bulik 90 százalékát ott töltötte kisterpeszben a Marshall ládák előtt, és csak a refréneknél kerültek közelebb a közönséghez. Ezen a recepten a mai napig nem változtatott a zenekar. Axl pont úgy, sőt sokkal kevésbé volt másodrangú frontember, mint Johnson, az egóját szépen maga alá gyűrte, és tette a dolgát, miközben a 61 éves Angus Young 135 percen át kacsázott a színpadon.

A zenészek között szinte semmilyen interakció nem volt, Angus úgy rohangált el Axl előtt, mintha ott sem lett volna, de ez sem érdekelt senkit, mert közben olyan hangerővel szóltak a korszakos AC/DC-nóták, hogy a küzdőtér hátsó harmadában is majd’ leszakadt a fejem. Jó, egy kicsivel több mély nekem jól jött volna, de így sem lehetett panasz a megszólalásra, talán csak annyi, hogy a nézőtér hátsó harmadában felállított, tornyokra szerelt ládák egy nagy placcon (pl. Sziget) nagyon jól jönnek, mert így hátul is jól hallja az ember a műsort, mintha közel állna a zenészekhez, egy stadionban viszont, ahol van nézőtér, nem igazán tekinthető jó ötletnek, mert az ülőhelyekről visszaverődő hang elég idegesítő tud lenni. A látványra sem lehetett semmi panasz, volt harang a Hells Bellsben, bazi nagy, felfújt guminő a Whole Lotta Rosie-ban, ágyú a For Those About to Rockban, a fények káprázatosak voltak, és minden számhoz gondosan megtervezték a látványvilágot – a Back in Black esetében a szám első harmadában csak fehér fényeket használtak, a hátsó kivetítőn fekete alapon fehér AC/DC feliratot mutattak, a két, hatalmas, oldalsó LED-falon meg direkt fekete-fehérben ment a koncert képe. Libabőrös lett tőle az ember menten.

A műsort úgy állították össze, hogy a Bon Scott-éra számai kis fölényben legyenek a Brian Johnson-korszakéval szemben. A 23 nótából 11-et énekelt eredetileg Johnson, és 12-t Scott, amikor még Johnsonnal turnéztak februárban, ez az arány természetesen más volt. Előkerültek olyan, rég vagy csak ritkán játszott klasszikusok, mint a Rock n’ Roll Damnation, az If You Want Blood (2003-ban volt utoljára műsoron), vagy a Riff Raff, amit például koncerten 1979 óta nem hallhatott senki. Vicces, de ezt a számot a Guns N’ Roses többször játszotta élőben, feldolgozásként, mint az AC/DC. A nagy sarokkövek  mind megvoltak, nagyon jó volt Shoot to Thrill, a Back in Black, a Hells Bells, a Whole Lotta Rosie, vagy a Shot Down in Flames, a közönség megvadult a Dirty Deeds és a Thunderstruck alatt, Axl meg a Sin City középső, lassú részét pont úgy énekelte, mint Bon Scott. Természetesen a Let There Be Rock, Highway to Hell,For Those About to Rock trió sem maradt ki, ezek nélkül nincs és nem is lesz AC/DC-koncert, még akkor sem, ha én például nem bánnám, ha az első kettő helyett Walk All Over You-t vagy Touch Too Muchot hallhatnék.

Ami a beugrókat, mármint a másik kettőt illeti, Stevie Young Malcolm egyik gitárjával a kezében pontosan úgy játszott, mint az unokabátyja, a ritmusgitározás úgy látszik, örökletes a családban. Cliff Williams basszusjátéka soha nem volt olyan, amiről ódákat zengene bárki is, de ha kivennénk a zenéből, összedőlne az egész, mint egy kártyavár, szóval inkább ne tegyünk ilyet, ha lehet. Chris Slade nem olyan atompontos dobos, mint Phil Rudd, jóval szellősebben játszik, pár számot gyorsabban is, mint a kolléga, de ez sem zavart szerintem az égvilágon senkit, sőt, a For Those About to Rockot én speciel az ő játékával szeretem leginkább. A közönség nagyon jó volt, végig üvöltötték a szövegeket, és a magyar koncerteken megszokott teli söröspohár előrehajítása nevű taplóságból nem vették ki a részüket, jó hogy, AC/DC-logós, visszaváltható poharat nem hajigál az ember csak úgy, hanem hazaviszi, emlékbe.

Akik azért aggódtak, hogy Axl majd ellopja a show-t, és róla fog szólni az egész, nyugodjanak meg: ez AC/DC a mai napig, csak egy másik, nem feltétlenül rosszabb vagy jobb énekessel, mint az előző, akit csak azért nem fogadott az internet dühe 1980-ban, mert akkor még nem létezett ilyesmi. Akik visszaváltották a jegyüket, szerintem marhaságot csináltak, én a helyükben igyekeznék valamelyik európai bulin még elcsípni a zenekart, mert ilyen élményben egyhamar nem nagyon lesz részük.