Kvartettjével elsőként játszott a Szovjetunióban, mint független amerikai zenekar, a hidegháború idején. Hogyan emlékszik erre vissza? 

Valóban önerőnkből mentünk. Tudósok, fizikusok és művészek hívtak, hogy Tallinban találkozzunk egy koncertem keretén belül, ami után tovább mentem Leningrádba és Moszkvába. Hogy milyen érzés volt? Gyönyörű. Úgy tekintek magamra, mint egy trubadúrra, aki ott énekel, ahol az emberek úgy érzik, hogy szükség van az énekére. Politikusok mondták, hogy ne menjek, de nem érdekelt, mert nem a háborúzni mentem, hanem zenélni, ami minden háborún felülkerekedik. Egy magasabb rangú diplomataként voltam ott, mint amit a politikusok el tudnak képzelni. 

Budapestre viszont Jason Morannel érkezett. A duó inkább egy párbeszédes forma, mint egy komplett zenekari felállás. 

Nem nagyon közelítem meg máshogy, mint bármi mást, de a duó valóban inkább egy beszélgetés egy baráttal. Kialakul egy erős szimpátia, és onnantól annak a hullámán lovagolunk együtt. Így különböző erdőkre, vízesésekre, óceánokra találunk, és ez segít megváltoztatni a molekuláris szerkezeteket körülöttünk, hogy belül egy jobb világot teremtsünk. Egy egyén egy egész univerzum. 

Mennyivel más Jason Morannel játszani, mint mondjuk Billy Higginsszel, aki dobosként inkább dallamhangszerként használta a dobot? 

Higginst senkihez nem lehet hasonlítani. Teljesen mindegy, hogy kivel játszik, Billy olyan, mint egy rád szabott öltöny. Egy mesterszabó. Amikor meghalt, Max Roach eljött velem a temetésre, ahol megbeszéltük, hogy Billyt szorosan a szívünkben fogjuk hordani. Jason Moranre visszatérve, tíz éve a dobosom, Eric mondta, hogy Jason szeretne velem játszani. Én erre semmit nem mondtam, de Eric mondta, hogy ő érti amit csinálok, úgyhogy mit tehet ilyenkor az ember, mint hogy szeretettel fogadtam a zenekaromban. Nem keresnek meg sokan, de akik megkeresnek van okuk rá. 

Higginsszel három hónappal a halála előtt vett fel egy remek duó lemezt, a Which Way Is East címűt. Hogyan emlékszik vissza a felvételekre? 

A szívemben él az emléke tisztán a mai napig. Amikor utoljára láttam, még azt mondta, hogy dolgoznunk kell több zenén. A betegágyában feküdt 40 kilósan és megkérdezte, hogy: "Visszajössz még játszani?" Erre azt mondtam, hogy fizikailag nem, de lélekben mindig vele leszek. 

Mi a legfontosabb hagyatéka? 

Az embersége. Határtalan szeretet sugárzott belőle minden és mindenki iránt. Egy nagyon nyugodt ember volt, aki mindig formában volt és mindig a teremtőnek játszott, hogy segítsen neki felemelkedni és tovább fejlődni. Soha nem volt a zene útjában, hanem ő volt a zene útja, amin az kijött közénk. Mindig azt mondta, hogy szolgálatban vagyunk. Az egyik legnagyobb mester, aki mindig tudta, hogy mit miért csinál, hogy az embereknek a szívéig hatoljon. 

Hogyan viszonyul ön a teremtőhöz? 

Ugyanúgy mint Billy. Az ő szolgálatában vagyunk itt és ez egy áldás, hogy a világra azért jöttünk, hogy zenéljünk, és ezt tegyük hozzá az emberiséghez. Ez a zene valahonnan jön. A végtelen fogalma a zene. Van egy mondás erre vonatkozóan, hogy egy teremtő van, de a bölcsek más és más neveken nevezik őket. Ebben az egységben és ebben az igazságban hiszek. 

A spiritualitást hogy éli meg? a legtöbb ember ezt is mint jelzőt dobálja nagyjából mindenre, ami Pharoah Sanders Karma lemezére hasonlít. 

Az emberek mindenféle hülye cimkéket kitalálnak, meg hasonlítgatnak. Annak idején mindenki Coltrane-hez hasonlított. Engem ez nem érdekel. Csak megyek előre. Annyi szépség és igazság van abban a zenében ami életemben hallottam Sidney Bechet, Lester Young, Coltrane, Charlie Parker, Sonny Rollins, Ornette Coleman, vagy a zseniális blues zenészek, akikkel Memphisben felnőttem. Ezeknek a nagyságára nem lehet címkéket akasztgatni. A spiritualitás nagyon fontos, fontosabb mint hogy címkeként használják. Amikor fiatal voltam vonzottak a drogok, de ezekre már nincs szükségem. Se külső, se belső orvosságra. Annak idején persze erre szükségem volt, mert annyi minden történt körülöttem. Most csak sétálok és inkább azt szívom magamba, amit látok a környezetből. 

Sok népi elemet használ a zenéjében és kifejezetten sokat merít a magyar népi kultúrából. 

Igen. Szabó Gábor játszott a zenekaromban és Bartók is óriási hatással volt rám. Régóta járok ide. Annyira, hogy a feleségem nemrég elővett egy köteg pénzt, ami egy régi utamról maradt, hogy vegyen belőle ajándékokat és azt mondta az eladó, hogy az a pénz már nincs is érvényben. 

Azt tudta, hogy Bartók volt régen az egyik papírpénzünkön? 

Nem, de ha tud, szerezzen nekem belőle. A bluesban erednek a gyökreim, de egy spirituális úton járok, és látok kátyukat az úton, amiket meg akarok javítani. Van aki ebben partner. Bartókban azt imádom, ahogy a népzenéket érzéssel hozzáadja, egyfajta fűszerként használja. Keveset rak bele, de érezhető és teljesen felforgatja az ízeket. Ahogy Duke Ellington is. Mindenki hozza magával azt, ami születésétől fogva kíséri. Játszok Zakir Hussainnel, aki a világ legjobb tablása, de nem választanám le a kvartettemről. Ugyanazok vagyunk, ugyanazt keressük és nem csinálunk mást, mint felfedezünk. Van egy ősi afrikai képlet, amiről Bartók is tudott és ezeket a formulákat részévé tette a zenéjének a népzenéken keresztül. Egyik nap elmentem a házába, a Bartók Múzeumba, ami zárva volt, de a takarítónő meglátott az ablakon keresztül és behívott minket. Hatalmas élmény volt. A népzene pedig azon a szinten vonzó, ahogy álmokban megjelenik útmutatásként. 

A tárogatót hogy kezdte el használni? 

Dresch Mihály feljött egyszer a hotelszobámba. Elővette, elkezdett játszani és teljesen lepadlóztam tőle. Rögtön megkérdeztem, hogy mi ez és mondta, hogy ez egy népi hangszer, ami nem eladó és ami nem hagyhatja el az ország határait. Egy év múlva megjelent nálam a stúdióban valaki és mondta, hogy vár kint két magyar ember. Kimentem és volt náluk egy kis doboz a magyar zászlóval és benne volt egy olyan tárogató, mint amit Dresch is játszott. Azóta használom és egyszer amikor itt jártam volt egy mester aki készített nekem egy saját hangszert az igényeim szerint. Amit szeretek benne, az a hangszín. Olyan mint egy oboa meg egy szoprán szaxofon, de mégis sokkal melegebb hangja van. Nagyon szíven ütött.

Hozta most is magával? 

Erre a turnéra csak az alt és a tenor jött velem, mert alton kezdtem, de igazából ezek a hangszerek olyanok, mint a madárhangok, mintha a természet hangjaival játszanék. A tárogató egy speciális hangszer. Kölnben volt egy koncert amin végig azon játszottam. 

Ha már természet és természet hangjai szóba kerültek, amikor Jack DeJohnettel és Wayne Shorterrel interjúztam, mindketten nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy mennyire aggasztja őket ahogy az ember a környezetéhez viszonyul és amerre a világ tart. Mit gondol erről? 

Nagyon nehéz időket élünk. Az egész életem arról szólt, hogy várjam a reggelt, amikor minden ébred és annak tudatában éljem a napot, hogy ez egy kis bolygó az univerzum nagyságához képest és kedvesebbnek kell egymáshoz lennünk. Ahogy mondtam, a világ olyan mint egy kutyának a kunkorodó farka, amit a mohóság ki akarna egyenesíteni, de az úgyis visszaugrik az eredeti állapotába majd, mert ez egy ősrégi farok. Hogy erről mit gondolok? Azt hogy minél több szörnyüséget látok, annál keményebben kell dolgoznom, hogy egyensúlyt teremtsek és a molekuláris struktúrákat megváltoztassam, hogy az emberek fellélegezhessenek. Nem vagyok már kritikus ezzel szemben, hanem egyfajta egyéni forradalmat viszek végbe, mert nem tudsz házat építeni egy hídra, bármennyire is szeretnél. Belül kell megtisztulni, mert ha békét akarsz, akkor neked kell elsősorban békésnek lenned és azzal megérinteni másokat. 

Több mint tíz éven át Big Sur volt a lakhelye, ahol Henry Miller, Ferlinghetti és sok zenész is elvonultan élt. Milyen változásokon ment ott keresztül? 

Egyszerűbben éltem, mint előtte. Megváltoztak az igényeim. Minimalizáltam őket, hogy egy spirituálisabb életet éljek. Nem is zenéltem. De aztán rájöttem, hogy a zene az otthonom és a vallásom és ehhez a mai napig tartom magam. De ennek a felsimeréséhez kellett az elvonulás. Újrastruktúráltam az idegrendszeremet, hogy előkészüljek arra a világra, ami most van, és hogy ebben a világban tudjak alkotni. Higginsnek mondtam, hogy visszamegyek az erdőbe élni és nem fogok többet játszani. Ez 2001 körül lehetett. Mondtam neki, hogy senkit nem érdekel már a zenénk. Erre azt mondta, hogy basszák meg akkor, mert minket viszont érdekel. Ez felnyitotta a szememet és azóta semmi más nem visz előre, csak a zene. Legyen az egy duó vagy egy nagyzenekari koncert. Én is egy riporter vagyok mint ön. Rajtam keresztül is utat tör magának egy üzenet. 

Van egy tudatos és direkt üzenete? 

Igen. Legyél jó, és tegyél jót. Ne árts a bolygónak, mert a szabad akarat nem erről szól. Hanem hogy a saját útadon találd meg az igazságot. Ha pedig megtalálod, akkor nem teszel rosszat a bolygónak és az embertársaidnak. Amiről kérdezett az előbb, azért aggasztóbb a helyzet, mert nincs ember, aki magasabb pozícióban a  kapzsiságot le tudná győzni és ezzel megváltoztatni a világot és hogy példát mutasson és mindenki számára jót tegyen. És itt nem az illúzióra gondolok, mint egy piacon, ahol megveszed a friss zöldséget, ami közben mérgezett talajból jön. Az emberek felébresztése az üzenetem, de úgy mint ahogy Dresch felébresztett a tárogatóval.