A Black Sabbath karrierjét két nagy szakaszra szokás bontani: az első, klasszikus érára, amiben Ozzy Osbourne énekelt (egészen 1979-es kirúgásáig), illetve arra a tulajdonképpen a mai (klasszikus) felállásig tartó másodikra, amiben Ronnie James Dio, Ian Gillan, Tony Martin, Glenn Hughes és Ray Gillen is mikrofon elé került a heavy metalt megteremtő zenekarban. Az igazi hardcore rajongók persze csak az ozzys éveket tekintik legitimnek, a Sabbath akkor Sabbath, ha a valamelyik idióta újságíró által Sötétség hercegének elnevezett Osbourne énekel benne.

Pedig a második, időben hosszabb, lemezek számát tekintve termékenyebb korszak is produkált jó dolgokat, Dio tehetsége megkérdőjelezhetetlen volt, a Heaven and Hell vagy éppen a Mob Rules pedig semmivel sem volt rosszabb, mint a Vol 4 vagy a Technical Ecstasy. Tony Martin Headless Crossja is óriási anyag volt, és mögötte Cozy Powell dobolt, az azóta elhunyt rockisten, aki a turné budapesti állomásán olyat játszott a BS-ben, hogy felnőtt férfiak zokogtak a nézőtéren, hiszen dobolásról szövögetett álmaimat olyan módszeres könyörtelenséggel verte rommá, mint a cájgot a Die Young alatt. Gillan és Gillen sokkal felejthetőbb volt, és alig eladható, a Sabbath pedig 1995-ben megszűnt lemezeket kiadó zenekarnak lenni.

Néha turnéztak persze, Geezer Butler basszusgitáros és Tony Iommi gitáros Dio társaságában összerántotta a Heaven and Hell nevű formációt is, amivel csak a Dio-korszak nótáit játszották, és kiadtak egy pompás lemezt is. Nálunk is felléptek – a Pecsa szabadtéri színpadán, majdnem telt ház előtt. Pedig az is Black Sabbath volt, csak Iommi volt olyan jó fej, és mivel Ozzyval is turnéztak párszor (1998-ban a Kisstadionban is felléptek), nem akarta, hogy konfúzió legyen a fejekben, és inkább a zenekar történetének egyik legjobb albumáról nevezte el a formációt. Közben Ozzy vígan adta ki a lemezeket, turnézott, és saját magáról elnevezett rockfesztivált gründolt, szóval nem állt rosszul, és mivel ismertsége az MTV reality műsorának is köszönhetően sokkal nagyobb, mint a zenekar többi tagjáé, neki nem is hiányzott az, hogy megint legyen „rendes” Sabbath. A menedzsmentnek azonban nagyon is.

A 13 című, 2013-ban kiadott búcsúalbumon tulajdonképpen 2001-ben kezdtek el melózni, de Ozzy szólókarrierje előnyt élvezett az ilyen mellékprojektekkel szemben, így komolyabban a 2011-es hivatalos, újjáalakulási bejelentésig nem foglalkoztak vele. Aztán persze felvették, és indult a monstre turnézás, aminek tulajdonképpeni katarzisa a tegnap Budapestet is elérő The End, azaz A Vég című turné, ami után soha többé nem lesz Black Sabbath. A turné, és esküszöm, mindjárt beszélünk a koncertről is, 71 állomásos, azaz átlagosan ötnaponta zenélnek egy alaposat, a többiben meg utaznak, és azon tanakodnak, miért nem inkább otthon, az unokákkal üldögélnek.

Az ilyen búcsúturnéktól egyébként a hideg ráz, mert egy szavát nem hiszem el a zenekaroknak, és pontosan tudom, hogy van az a pénz, amiért összeállnak, és legalább egy koncertet letolnak. Még az újjáalakulás ellen beoltott Pink Floyd és Led Zeppelin életben levő tagjai is zenélgettek alkalomadtán közös színpadon, igaz, hiába kapott mindkettő elképesztő ajánlatokat, nem vállaltak új turnét. A Sabbath úgy volt vele, hogy ha a közönséget érdekli a dolog, akkor miért ne, és a nagy, régi rockzenekarok iránt az utóbbi pár évben mutatkozó nosztalgiahullámot meglovagolva elindultak. És telt házas bulikat csinálnak úgy, hogy a setlist nem feltétlenül közönségbarát.

Jó, jó, de milyen volt a koncert?

Az Arénában tegnap rendezett bulira már elővételben elment az összes jegy, ha jól tudom, és pár, foghíjasabb szektortól eltekintve (a puszijegyes részeken voltak üres sorok, tipikus) telt ház volt, aminek először a Rival Sons nevű amerikai blues-rock zenekar örült, de nagyon, én meg annak, hogy ez a Badlands–Whitesnake vonalon mozgó hard blues még nem halt ki, és a mai napig vannak olyan zenekarok, ahol húzós alapokra kurva jó énekesek tolnak középtempós rocknótákat. Mondom, Rival Sons, tessék beszerezni, amit lehet, megéri.

A Sabbath-koncertekre az átszerelés csak indokolt esetben (természeti katasztrófa) tarthat fél óránál hosszabb ideig, ez a zenekar nem a parasztvakító színpadi kellékekről híres, ha korábban volt olyan turné, amin négy bazi nagy keresztnél több volt a színpad hátterében felállítva, az már a ló másik oldala volt, mert általában a színpadképük az annyi, hogy erősítők és ládák két sorban, köztük emelvény, rajta dob, mögötte vászon a kivetítőnek, oszt jónapot.

A buli Semjén Zsolt legvadabb rémálmának kivetítésével kezdődött, egy bazi nagy veres tojásból kikelt az ördög, patás volt és fekete, majd lépett kettőt felénk, és vászon le, Black Sabbath. Mármint a nóta, hiszen ezzel a klasszikussal kezdték a másfél órás, 14 számos koncertet. Mondjuk, ha valaki az mondja, soroljam fel azokat a számokat, amikkel NE kezdjünk koncertet, valószínűleg ez lenne a lista élén, hiszen ennyire lassú doommal a közönséget izgalomba hozni lehetetlen. Gondoltam én, de olyan üvöltés fogadta a harangszóval kezdődő dalt, a Black Sabbath című első lemez nyitódarabját, mint a koncertet záró Paranoidot. A közönség annyira akarta ezt a koncertet, annyira szerette volna már látni Ozzyt klasszikus, műfajteremtő dalokat énekelni, hogy mindennek örültek, és végigüvöltötték a koncertet. Nekünk nem kellett mondani, hogy menjen el az eszünk, de ettől Ozzy szokásos konfjai most sem maradtak el, volt let’s go fucking crazy bőven.

Ha látványban nem is volt nagy truváj a koncert, mert nem volt az, a fények mondjuk rendben voltak, de itt sem erőltette meg magát a technikus, hol lila volt minden, hol zöld, máskor meg fehér, és néha ezeket keverte. Lehet, ugyanazzal a palivak dolgoznak, akivel annak idején, három villanykörtével kezdték, nem tudom. Hangban viszont, hogy is mondjam, reveláció volt a koncert, mert kiderült végre, hogy lehet az Arénában is jól hangosítani, csak megfelelő cájg és fül kell hozzá (meg zenekar). Úgy szólt a koncert, ahogy nem sok Budapesten, minden hangszert lehetett hallani – igaz, Iommi gitárja az első négy-öt számban kicsit halk volt, de a bőgő és a dob leszakította a fejemet. Elképesztően csattogott Geezer Butler basszusgitárja, úgy vitte a hátán a nótákat, hogy biztos vagyok abban, a közönségben volt olyan ember aki tegnap értette meg végre, minek ez a hangszer a zenébe. 

Mivel az eredeti vagy inkább klasszikus felállás dobosa, Bill Ward még 2011-ben összerúgta a port a többi taggal, így nem ő játszott a bulin, hanem az a Tommy Clufetos, aki Ozzy szólózenekarában is dobol, és akit direkt úgy fazoníroztak meg, hogy a fiatal, fejkendős, szakállas Wardra emlékeztessen. A játéka is azt az iskolát követi, hiszen úgy veri a dobokat, mint az állat, és ez, amellett, hogy iszonyú dinamikát ad az egésznek, rém látványos is. A hangszer ráadásul káprázatosan jól szólt, egy átlag  magyar zenekar a két kezét összeteszi, ha a lábdobja úgy szól, ahogy itt egy felső tam. Clufetos ráadásul pont olyan profi, mint a nála lassan kétszer olyan idős zenésztársak (ő 36, Geezer 66, Ozzy 67, Iommi 68), és hiba nélkül ledobolta a bulit.

Jó, jó, de Ozzy hogy bírta a bulit?

A setlist a Black Sabbath, Paranoid, Master of Reality trióra épült, a Technical Ecstasy és a Vol. 4 egy-egy nótával képviseltette magát, de a többi régi lemezről semmi nem hangzott el, ez a turné az 1970–72 közötti korszakról, a heavy metal és minden abból kinövő zenei stílus megszületéséről szólt. Doomos volt, borongós, de olyan riffekkel, hogy leszakad a fejed, igaz, ehhez kell a mai hangtechnika – annak idején azért az N.I.B. nemigen ütött akkorát, bár ki tudja. A nagy kérdés persze soha nem az egy Sabbath-bulin, hogy vajon Geezer ezredjére el tudja-e nyomni hiba nélkül a Paranoidot, hanem az, hogy Ozzy, aki az összes zenekari tagnál többet élt, és igen, itt a tudatmódosítást eufemizáltam, milyen állapotban van éppen. Fizikálisan nem tűnt sokkal rozzantabbnak, mint az elmúlt években, és ugye ő soha nem a színpadi kunsztokról volt ismert, nem spárgázott a levegőben a Fairies Wear Boots alatt még az ún. fénykorában sem, csak énekelt, meg néha vigyorogva, összegörnyedve tapsolt négyet, és kalap.

A hangja sajnos olyan volt, amilyennek tippeltem és vártam. Az első négy-öt dalban még elment, utána elfáradt, és csak néha találta a hangnemet, hamis volt, és legtöbbször inkább csak elmondta a szöveget, esetleg kántálta, de amit csinált, azt éneklésnek nem feltétlenül nevezném. Még mielőtt kitaposná a belem a lelkes rajongótábor: pontosan ezt vártam, nem csalódtam, csak a tényeket írtam le. Ozzy már akkor sem énekelt jól, amikor saját zenekarával járt itt vagy hat éve, azóta meg nem lett fiatalabb. A koncert ettől még nagyon jó volt, egy zenei időutazás oda, ahonnan a kedvenc zenekaraim és zenéim megszülettek, egy soha többé meg nem ismétlődő élmény. Nem baj, ezt így most elrakom magamnak a bécsi AC/DC mellé, jó helyre.

(Borítókép: Mohai Balázs/MTI)