Miközben a hazai zeneipar éppen arra próbál egy intézményt felhúzni, hogy megtolja a magyar zenét külföldön, hogy legyenek a régióban fellépések, külföldi sajtómegjelenések, cikkek, hivatkozások, interjúk, addig egy budapesti kiadónál sikerült ezt elérni az állam totális kizárásával. Ez a pár éve alakult Farbwechsel.

A Farbwechsel előadói borongós, monoton technót játszanak, mintha egy analóg szintetizátor ugrálna egy dobgépen, és az egészet egy régi gramofonon hallgatnánk. Vokálok nincsenek. Napfény sem sok. A lemezkiadó különböző előadói olyanok, mintha variációk lennének egy témára, és az az egy téma kifejezetten szürke, monoton, de ellenállhatatlan lenne. A Farbwechselről rendszeresen ír az egyik legkomolyabb elektronikus zenei portál, a Resident Advisor. Innen indult a mostanában rendszeresen külföldön fellépő Route 8, a Nicolas Jaar kiadójához szerződő 12z. Itt tűnt fel Imre Kiss, akinek egyik trackjét mi is megválasztottuk 2014 egyik legjobb számának. Mielőtt lebeszéltük volna az interjút, a kiadót alapító Mikolai Martint, azaz S Olbrichtot a Guardian kereste meg kérdésekkel.

Feltételezem, hogy a Guardiannel nem beszélt hosszú perceket arról, hogyan termesztett káposztát és szárzellert a belvárosi albérletében. A budapesti születésű Mikolai magas, hosszúak a végtagjai, és a szeméből nem mindig lehet eldönteni, hogy nagyon fáradt, vagy nagyon szúrni próbál velük. A lakásában nincsen sok dísztárgy, de a pultokkal, mindenféle kütyükkel és egy analóg mágnesszalagos magnóval felszerelt asztala mögött Michael Jackson Bad című lemezének két példánya is ott van a falnak támasztva a földön.

S Olbricht saját bevallása szerint a zenéjével valahol a tánczene és a „kortárs majomkodás” között lavíroz, aminek egyetlen baja van, hogy egyik közönsége sem fogadja be teljesen. A Pécsi Tudományegyetem művészeti karára, elektronikus zene és média szakára jelentkezett az egyik korai lemezével. El is végzett minden tanegységet, de a szak előírta, hogy a vizsgakoncertjét a városban kell szerveznie. Budapesten pillanatok alatt talált volna magának, de a pécsi kavarás addig tartott, hogy az egyik vizsgáztató tanárának nem volt jó az időpont, az új időpont meg egy pénzes fellépés miatt neki nem volt alkalmas, és addig tologatta, hogy végül otthagyta az egész szakot.

De a legkorábbi zenei élménye mégsem az, hanem az, amikor édesapjától kapott egy Playstationt karácsonyra, arra pedig megkapta egy csomó másik játékkal a Music nevű szoftvert, amiben már lehetett előre bekészített hangokkal szöszmötölni. Tízévesen már tudta, hogy mi az a BPM (beats per minutes, azaz percenkénti ütem, az elektronikus zene egyik alapvető mértékegysége), meg hogy milyen ritmusokat lehet kicsiholni. Aztán jött a Music 2000. Aztán jött a gördeszkás korszak, meg a drum & bass, az új szoftverek, aztán a hardverek is, a breakcore, és a rétegzenék rétegzenéi.

Először azért kezdett el technót összerakni, hogy az akkori barátnője megértse, hogy milyen zenét csinál. Az első számának a címe az volt, hogy

Az iskolai feladatok mellett kiadott egy „borzasztó technoalbumot”, ami egy argentin kiadónál jelent meg. Csak digitálisan, ráadásul rossz lemezborítóval. A kiadót a Myspace-en találta meg. Magyar kiadókat is keresett, de velük nem találta meg a közös hangot. Három másik barátjával minden szerdán elment egy Tompa utcai kocsmába, hogy kibeszéljék, mennyire kiábrándító és széthúzó a magyar elektronikus zenei szcéna. Először blogot akartak írni, az pár poszt után befulladt, de a következő ötletük az lett, hogy legyen egy csináld magad lemezkiadó a Bandcampen. Megígérték maguknak, hogy ők nem fogják szívatni a művészeket, nem lesz széthúzás. A kazetta akkor menő volt, olcsó is,

mindenki beleadott 15 ezer forintot, kivéve engem, mert nekem annyi pénzem sem volt.

Az első kiadványnak Mikolai The Last Act Of Dorothy Stratten című anyagát választották, azon majd letesztelik, hogy mennyi fog elmenni belőle. 2012 szeptemberében megszületett a Farbwechsel. Egy haver kanapéján várták, hogy élesedjen az oldaluk, azt látták, hogy az első Facebook-posztot elkezdik osztani. Majd csetelt az Electronic Beats, hogy szeretnének interjút.

A külföldi sajtó aztán kitalálta, hogy létezik olyan, hogy a „Budapest sound”, egy magyar hangzás, amit megszültek a kiadónál, és amikor rákérdeznek egy-egy interjúban, akkor csak szétteszi a kezét.

Arra próbálnak célozni, hogy mi a Szovjetunióból kikászálódó barmok vagyunk,

de konkrétan senki sem teszi fel a kérdést. Meg aztán minek is: Mikolai '88-ban született.

A Farbwechsel első megjelenése, a The Last Act Of Dorothy Stratten a kiadás évében az Opal Tapes kiadó atyjának, Stephen Bishopnak a kedvenc lemeze lett, ezt büszkén hirdette is mindenhol. Prieger Zsolt, az Anima Sound System feje személyesen írt neki egy hosszú levelet arról, hogy ennyire menő és újszerű dolgot még nem hallott. Akkor érezték, hogy a Farbwechsel beindult, amikor elkezdtek külföldi demókat kapni úgy, ahogy ő küldözgette még másoknak pár évvel ezelőtt.

Úgy gondolkoznak, hogy ha látnak egy magyar tehetséget, aki képes lenne egy rendes anyagot összerakni a zenéiből, akkor segítik kiadni, és megvan a kapcsolati hálójuk arra, hogy nagyobb körben is fusson, vagy esetleg külföldi kiadókhoz is eljusson.

Milliárdosok nem leszünk belőle.

Egyébként az sem volt mindig úgy, hogy ő lenne a kiadó feje, egyszerűen csak elkezdtek úgy cikkezni róla, hogy „a Farbwechsel főnöke”, és a többiek beálltak mögé, pedig sosem volt megbeszélve.

Megpróbálom én megfogalmazni, hogy mi a budapesti technohangzás:

• torzítás
• recsegő hangok
• középtempós ütemek
• analóg szintetizátorok
• mérhetetlen komorság

Mikolai bevallja, hogy a saját cuccaiba tényleg beleölte minden depresszióját, de már próbál elszakadni ettől, az új lemeze szerinte kifejezetten vidám. Most egy olyan albumon dolgozik, amin már női vokál is lesz, azokat Dányi Krisztina, a Morningdeer énekese fogja szállítani.