Néha óvónőnek érzi magát Harcsa Veronika, az egyik leghíresebb és legsokoldalúbb magyar jazzénekes, akivel arról beszélgettünk, kockás flanelinges, matek szakos lányként mikor és miért vett fel először szoknyát, miért költözött Londonba, és mi az, amit semmilyen egyetemen nem tanítanak meg az énekeseknek.

Egyszer volt egy kisebb csörtétek Ákossal, amikor azt kérte számon a sajtón, miért nem foglalkozik az ő állami támogatása helyett inkább a tiéddel, amire nyílt levélben válaszoltál. Olyan nőként, aki számára láthatóan nem az otthon maradás és a gyerekszülés jelenti a „női princípiumot”, mit gondolsz Ákos másik elhíresült eszmefuttatásáról? Mi a nő dolga a világban?

Ne gondold, hogy azóta cicaharcban lennénk Ákossal. Sőt, meg is üzente nekem, hogy sajnálja, és szerinte az újságírók félreértették, amit azon a sajtótájékoztatón mondott. A princípiumkérdésről, bár nem hiszem, hogy nekem kell állást foglalni, azt gondolom, hogy nem a nőnek vagy a férfinak, hanem az embernek van dolga a világban, amit mindenkinek saját magának kell felismerni. Az viszont baromi fontos, hogy az ember végiggondolja, mi a dolga, és mi a fontos számára.

Ha pedig arra jut, hogy ez számára a szülés, akkor szüljön és szüljön, és legyen boldog tőle.

És ha már szült, kérdezze meg magától, még mindig ez-e a dolga. Kérdezzen rá rendszeresen, hol van az ő helye a világban, mivel tud hozzájárulni a saját boldogságához, hiszen boldog emberként a társadalmat is gazdagítani fogja.

Nekem nagyon jólesett úgy leélni az első x évemet, hogy még nem foglalkoztam a gyerekáldással, és bejárhattam egy csodálatos utat, találkozhattam egy csomó fantasztikus emberrel, és elképesztően gazdag szociális életet élhettem. Miközben nyilván nem titok, hogy hamarosan majd a másik fajta princípium is elő fog kerülni számomra is, és ha majd odaérek, az lesz a legfontosabb.

Volt, hogy úgy érezted, a magánéleti boldogságod háttérbe szorul a karriered miatt?

Igen, de aztán kiderült, hogy az a párkapcsolat amúgy sem az örökkévalóságnak szólt. Nagyon támogató és rugalmas pár kell ahhoz, hogy az ember turnézó zenészként hosszú távú párkapcsolatban tudjon élni. Ez nem egy megszokott életvitel, ami nagyfokú megértést és elfogadást kíván. De hál' istennek van erre is példa.

A szakmán kívül is lehet ilyen párt találni?

Bizony lehet!

Nehezebb fiatal nőként érvényesülnöd most már az egész világ zenei piacán? Találkozol előítéletekkel?

Nem vészesen. Bár

azt nem szokták elhinni, hogy én írom a dalokat, a szövegeket és a zenét is.

Ez részben azért is van, mert színpadon nem játszom hangszeren, csak otthon, de azért van köze ahhoz is, hogy nő vagyok. És néha óvónőnek érzem magam, amikor a zenésztársakat kell koordinálni, de ezt boldogan vállalom. Ha a negatívumokat említettem, hozzá kell tennem, hogy ennek előnyei is vannak: könnyebb a hanggal hatni, embereket elérni. Ráadásul az énekléshez amúgy is sokan a nőiséget társítják, ezért könnyebb nőként énekesnek lenni, mint férfiként. A pozitívumok miatt elviselhetőek a negatívumok is.

Egyébként, mivel van egy erősen tudatos oldalam is, felveszem a kesztyűt a férfiakkal. Gyerekkoromtól kezdve férfiközegben mozgok: speciális matematika tagozatra jártam, utána pedig műszaki egyetemre, informatikus fiúk közé, és a zenészek, akikkel együtt dolgoztam, szintén jellemzően férfiak.

Egy interjúban azt mondtad, tudatos döntés eredménye volt, hogy a színpadon elkezdtél „nőiesebb” lenni.

Matekos lányként kockás flanelinget és farmert hordtam, kicsi koromtól fogva totál fiúsan öltözködtem – a szüleim fiút vártak, lehet, hogy ez is benne van a dologban. A színpad sokat nyitott rajtam, hogy némi kilengés után megtaláljam a természetes nőiségemet.

Egyszer, az egyik koncerten egy férfi zenésztársam szólt, hogy „Veronika, legalább egy szoknyát felvehetnél, ez mégiscsak egy színpad, ne ugyanazt hordd, amit mindennap”. Úgyhogy felvettem egy szebb ruhát, és rájöttem, ez egy eszköz arra, hogy fókuszáljam a figyelmet. Nem a kihívósággal, hanem egyszerűen azzal, hogy megadom a színpad rangját, amitől a közönség is máshogy áll hozzá a koncerthez. Ez egy kommunikációs forma: aki lezserül öltözködik, az azzal, aki extravagánsan, az pedig azzal hangsúlyoz valamit, amivel hozzá tud tenni az előadáshoz.

De miért kell egy nőnek szoknya ahhoz, hogy megadja a színpad rangját? Nem elég hozzá a tehetség és a jó hang?

Az öltözködés olyan eszköz, amit nem kötelező használni. Én kipróbáltam, néha túlzásba vittem, ma pedig az adott napomnak és az adott színpadnak megfelelően alkalmazom. A Müpában jólesik megadni a módját – de ott egy férfi is megadná. Egy férfi ugyanúgy kommunikál az öltözködésével, még ha szűkebb is a rendelkezésére álló skála. Láttam olyan férfiénekest, akiről azt mondtam, milyen jó lenne, ha szebben öltözne, mert nem méltó a széthordott gatya a színpadhoz, amin áll.

Tavaly óta Londonban élsz. Ez szakmai vagy magánéleti döntés volt a részedről?

Anglia magánéleti szál számomra, de egyébként is folyamatosan kétlaki életet éltem jó ideje: korábban Budapest és Brüsszel, aztán Budapest és Berlin között ingáztam, és ez elképesztően bejött. Sokat nyitottak rajtam ezek a városok, és alkotóként is hihetetlenül inspiráló élmény más kulturális közegekkel szembesülni – évekig tart mindent megismerni egy új helyen.

Amíg a családi helyzetem engedi, és nem kötnek túlságosan a princípiumok, szeretném is megtartani ezt az életet.

Egyrészt Magyarországon van a legfontosabb közönségem, másrészt viszont külföldön van a legtöbb új alkotótársam.

Szeretnéd, ha Angliában is lenne akkora bázisod, mint itthon?

Egyelőre nem erre fókuszálok. Gyémánt Bálinttal három éve kezdtünk el azon dolgozni, hogy a duónk megjelenjen a német nyelvterületen is, az új, közös lemezünket a novemberi, itthoni megjelenés után januárban Nyugat-Európában is megjelenteti egy berlini kiadó, és egy német koncertügynökség szervezi a kinti turnénkat. Ebben minden energiánkkal részt venni épp elég nagy feladat, ami a magyar turnékkal együtt teljes embert kíván. Ha az angol jelenlétemen akarnék dolgozni, ezt meg kéne szakítanom, pedig a német területen már elindultak jó dolgok. Egy berlini koncerten már jó eséllyel találkozom valakivel, akit ismerek, és itthon is most ősszel jön az eddigi legkomolyabb turnénk.

Te a Zeneakadémia jazz tanszékén diplomáztál, aztán a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban szereztél mesterdiplomát. Szerinted lehet komoly, hosszú távú sikert elérni ennél sokkal inkább instant módon, a semmiből kiadva egy lemezt vagy egy tehetségkutatós szereplés után?

Nem akarok ítélkezni, de a hirtelen jött sikerben sok a csapda. És lehet, hogy úgy tűnik, mintha magas lóról beszélnék, de a gyors sikert nem is annyira nagy ördöngösség elérni, annak megvannak a bejáratott útjai. De hogy utána mi jön, tud-e a második dal is érdekes lenni, tud-e még újat mondani fél év vagy akár csak egy fesztiválszezon után, mer-e mást csinálni, mint amivel ismert lett, és ha nem, az nem lesz-e unalmas, ha igen, annak megtalálja-e a közönségét?

Mindig dühös vagyok az olyan szerelmes sztorikra, amik ott végződnek, hogy összejött a pár, megcsókolják egymást, és onnantól mindenki boldog.

Pedig baromira nem, minden ott kezdődik, onnantól igazán nehéz, mert akkor kell kitalálni, hogyan fog működni az egész. Ez hasonlóan működik a zenében is: szuper, ha összejön az első sláger, de utána mi jön? Van egy csomó lépés, amit nem lehet kihagyni. Meg kell tanulni például élőben koncertezni, mert semmilyen mesterképzésen nem tanítják, hogyan fogsz tudni bármilyen helyzetből kikeveredni a színpadon, vagy megfogni és húzni magad után a közönséget másfél órán keresztül. Ez egy folyamat, amihez kellenek a sikerélmények, a kudarcok és baromi sok koncert.

Ha visszagondolsz a pályád kezdetére, látsz olyan helyzeteket, amikor majdnem elbuktál?

Amikor megérkeztek az első nagyobb sikereim, és országosan ismert lettem, volt olyan időszak, amikor elszálltam. Azért is örülök, hogy ez után az időszak után kimentem Brüsszelbe tanulni, mert ott a nulláról kellett bebizonyítanom, hogy ki vagyok, egy olyan közegben, ahol senki nem tudott rólam semmit, és csak egy diák voltam a sok közül. Ez helyretette az énképemet. Rájöttem, milyen technikai hiányosságaim vannak, amik fölött szemet hunytam, vagy hogy nem érdemes trükkökkel megkerülni a biztos elméleti bázist – előtte sem volt katasztrofális a helyzetem, de bőven volt mit fejlesztenem. A brüsszeli évek konkrétan és átvitt értelemben is sokat segítettek.

Akkor ezt tanácsolnád a pályakezdőknek: ne higgyék, hogy jobbak, mint amilyenek?

Nem, mert ugyanilyen nagy probléma tud lenni az önbizalomhiány is: fantasztikus előadókat látok magam körül, akiknek csak egy pici önbizalom-injekció kéne ahhoz, hogy előrébb jussanak. A fontos inkább az, hogy sose hagyják abba a munkát, mert akkor egy idő után elkerülhetetlen a fejlődés. És néha nem árt külső nézőpontból is ránézni arra, amit az ember csinál. Nekem ezért is segít, amikor olyan közegbe kerülök, ami nem tipikus, amikor elkezdek új zenészekkel vagy új stílusokban zenélni. Ez irtó kockázatos, de segít abban, hogy jobban rálássak arra, amit csinálok, és ne egy kő alatt éljek.

Most például egészen furcsa dolog történt velem: több, egymástól független helyről is egyszerre kaptam megkereséseket arra, hogy elinduljak a huszadik századi komolyzene és klasszikus dalirodalom felé is. Ez rendkívül inspirál, igaz, magamtól nem lett volna hozzá merszem, de nagyon örülök, hogy mégis bevonzottam. Meghívtak egy háromszereplős minioperába is egy bázeli fesztiválra, a rendező pedig Jiří Menzel lesz. Ez nyilván távolabb visz a mainstreamtől, és kockázatot jelent, de inkább arra gondolok, milyen jó lenne, ha abból a közönségből, amelyik onnan ismert meg, néhány embert bevonzhatnék ebbe a csodálatosan gazdag zenei világba is.

Hogy látod, vannak a mai magyar populáris, mainstream zenében igazán figyelemre méltó újdonságok?

Figyelemre méltó újítások mindig vannak, és biztosan van sok szuper új kezdeményezés is. De azért én örülök, hogy tíz éve kezdtem; nem tudom, megkapnám-e ma ugyanazokat a lehetőségeket, mint akkor. És lehet, hogy nagyobb lenne rajtam a nyomás a mainstream felé, mint most, tíz évnyi zenélés után, amikor már könnyen mondom, hogy nem érdekel, populáris-e, amit csinálok, hiszen van akkora ismertségem, aminek köszönhetően a saját számok mellett akár Kassák-versek megzenésítését, akár klasszikus dalok feldolgozásait is letehetem a közönség elé. Ma ezt nem biztos, hogy ilyen egyszerű lenne a nulláról felépíteni: már teljesen máshogy működik a média, és az emberek is gyorsabban ítélnek. Egy videóról tíz másodperc alatt eldöntik, hogy lájkolják-e vagy sem, aztán mennek is tovább. Ez rosszat tesz a kísérletezésnek, és a hatásvadászat felé tolja az embert.

Harmadik éve van saját helyszíned a Művészetek Völgyében. Hogy tettél szert rá?

A fesztivál szervezői kértek fel, nem az én ötletem volt, de nagyon testhezállónak érzem a szerepet, ahogy vendégül láthatom a közönséget az udvaromban. Kapolcson egy csomó helyszín kötődik valamilyen előadóhoz vagy intézményhez. Jazz-udvar korábban is volt, de nem volt gazdája. Azt gondolták, talán intenzívebben, gazdagabb programmal működhetne és a közönséget is jobban vonzaná, ha az is kötődne valakihez. Így én találom ki, kiket hívjunk meg, és én szerkesztem a napközbeni programokat. Az én ötletem volt a jóga, a zenés workshopok, a beszélgetések, amiken rengetegen részt is vesznek: mivel nem egy szabadtéri színpadról, hanem tényleg egy udvarról van szó, a hely sokkal inkább közösségi térként tud működni.

Miért olyan népszerű a jóga a művészek körében?

Talán azért, mert a zenészéletmód annyira hektikus és fárasztó, hogy nagyon fontos az ellenpontozás. A jóga a stabilitáson alapszik, és a külső-belső egyensúly megtalálására irányul, amire egy zenésznek nagyon nagy szüksége van.

Azt mondtad, részben azért kértek fel Kapolcson udvart vezetni, hogy sikeresebben tudják hirdetni a jazzprogramokat, és én is úgy látom, a műfajnak tényleg nincs őrjöngő sikere a nyári fesztiválokon, sőt, leginkább egyáltalán nincs is jelen. Mostohagyerek lett a jazz?

Igen is meg nem is. Nem akarok panaszkodni, de öt-tíz éve még sokkal inkább része volt a jazz a hazai popfesztiváloknak, a Szigeten is szuper nagykoncerteket lehetett tartani a központi helyen lévő jazzszínpadon, és a kvartettemmel is gyakran ott voltunk a nagy fesztiválokon. Ezekről érezhetően kiszorult a jazz, viszont egyre több az olyan, nem pop-tematikájú fesztivál – például az operafesztivál Miskolcon, a Bánkitó, Kapolcs vagy a borfesztiválok –, ahol viszont egyre több a jazz.

A jazz átkerült a trendi dolgok közül a vájt fülű értelmiségieknek szervezett programok közé?

A vájt fülű értelmiségiek sok popfesztiválon is ott vannak, nagy az átfedés a két kategória között. A trend, amit szerencsére én is ki tudtam használni, 2007–2008 környékén kezdődött: akkor rádióban is lehetett hallani egy-egy jazzszámot, nyíltak újabb klubok, csatlakoztak új előadók, akik azóta népszerűek. És ez az egyébként nem csak a vájt fülűeknek szóló, poppal is kevert hullám valamennyire még ma is létezik, ha nem is feltétlenül a popfesztiválokon.

Téged érdekel, hogy a zenéd mainstreamnek számít vagy sem, vagy hogy mennyire vagy populáris, mekkora a rajongótáborod?

Foglalkozni kell ezzel, már csak azért is, hogy tudatosítsam magamban, mi fontos és mi nem. De szerencsés vagyok, mert megtehetem, hogy az legyen számomra az elsődleges, mi jön ki belőlem, és elég utána megkeresem ennek a közegét, és nem fordítva, előbb kigondolva, milyen közegnek szeretnék zenét produkálni. Hasznos, ha egy énekes tud arra energiát szánni, hogy kitalálja, például egy akusztikus koncert milyen helyszíneken találhatja meg a közönséget.

Hogy érted, hogy így tudod tudatosítani, mi fontos és mi nem?

Minden előadónak meg kell találnia az arányt, hogy mennyire fontos a saját zenei érdeklődése, és mennyire a közönség szórakoztatása, hiszen a kettő koránt sincs mindig harmóniában. Ez egy egyensúlyjáték. Egyrészt a zene az elsődleges, és mindent azért csinálok, másrészt

becsapnám magam, ha azt mondanám, nem érdekel, hányan vannak, hiszen ebből élek.

Ráadásul mire való a zene, ha nem juttatom el az emberekhez, és a köldökömet nézve énekelek? A természetemnél fogva érdekelnek a mainstreamnél bonyolultabb, kísérletibb zenék, és bár hiszem, hogy művészileg ezekkel is lehet hatni széles körben, azzal is tisztában vagyok, hogy a közönség egy része ettől megijed. Ezért taktikáznom kell, esetenként beetetnem a közönséggel azokat a zenéket is, amiket magától nem hallgatnának meg, de egy jó tálalásban rá tudnak kapni az ízére.

Ez a gyakorlatban leginkább úgy néz ki, hogy gondolok a közönségre, amikor összerakom a műsoromat. Ha egy dal fontos számomra, nem fogom kihagyni a műsorból, csak mert az nehezebben befogadható, viszont tudom, hogy odáig el kell jutni, nem tehetem az elejére, mert előbb el kell vezetnem oda a hallgatókat. Rendkívül sokat segítenek a felvezető szövegek és a humor is. Gyémánt Bálint, állandó zenésztársam remek partner abban, hogy a színpadon egymást húzva fesztelen hangulatot teremtsünk, amitől mi is és a közönség is lelazulunk. Így sokkal könnyebben befogadják a dalok sztorijait, és könnyebben hat bármi.

Mindig sikerül megtalálni a megfelelő közeget? Akkor is, ha az eleve nehezen befogadható Kassák Lajos-megzenésítésed egyik száma egy black metalos dobszólóval kezdődik?

Amikor Kassák Lajos verseivel foglalkozunk, nyilván tudjuk, hogy az nem egy szupersikerprojekt lesz. De merni kell kockáztatni. Nekem sok erőt ad ehhez, hogy rengeteg pozitív csalódás ért már: volt olyan közönségünk, hogy ránézésre azt hittem, talán csak feldolgozásokat kéne játszanunk nekik – aztán a teljesen szabad improvizációkkal tudtuk a legnagyobb tapsot elérni. Rossz lenne, ha én magam dönteném el a közönség helyett, hogy mi jó nekik. Ha minket alkotóként inspirál valami, annak nekimegyünk, aztán lesz, ami lesz. Persze ennek van anyagi kockázata, mivel egy lemezt elkészíteni egy-kétmilliós befektetés.

Van még piaca a lemezkiadásnak? Meg tud térülni a befektetés?

Inkább a koncertekkel lehet pénzt keresni, de a koncertszervezők számára még mindig nagyon fontos a lemez, hogy konkrétan is a kezükbe tudjuk adni az új anyagot, és ne csak azt mondjuk, persze, majd játszunk új számokat is. Másrészt alkotóként is fontos: nem tudom, ki tud csak úgy a levegőbe zenélni. Szükségünk van projektekre, kitűzött célokra: a lemez jól kipróbált keretet biztosít ehhez, mert a 45-50 perces hossz tök jó időtartam arra, hogy zeneileg körüljárjunk egy témát. Lemezkészítésre szoktunk pályázni, és a támogatással együtt általában össze szokott jönni a nullszaldó. De azért ma már, ha egy lemezt ki tudunk hozni nullára, pezsgőt bontunk.

(Borítókép: Szigetváry Zsolt/MTI)