Kevés zenekart akartam annyi látni már élőben, mint a Foalst, ami jó 10 éve, egy atomrobbanásnak megfelelő impulzussal ismertem meg: a Skins Secret Partyja alatt, a Hummerrel. A 10 évvel ezelőtti énemnek tökéletes sorozat tökéletes jelenetében jött a tökéletes zene, onnantól hetekig tapéta lett a Hummerből, le sem lehetett vakarni a szobám falairól, mindenhonnan ez üvöltött.

Aztán jött 2008-ban az első, máig legjobb albumuk, az Antidotes, amit úgy vártam, mintha valaki a következő heti lottószámokat ígérte volna, majd szép sorban jött még három album, amikkel baj nincs, de a Foals valahol belül örökre az a őrült, nincsen holnap buli maradt, amit a Hummer és az Antidotes adott.

Sem a 2014-es voltos, sem a tavalyi szigetes koncertjükre nem jutottam ki, úgyhogy eléggé kihagyhatatlan ponttá vált a Szigeten kívüli Sziget-after koncertjük a Budapest Parkban, az olimpiai sportbeosztásomat is a koncert köré építettem fel, igen komoly áldozatokkal.

Foals @ Budapest Park 8,5/10

Nyilván irreális lett volna tíz év minden elvárását rávetíteni erre a koncertre, de a Slaves és a kicsit a programból kilógó Crystal Fighters remek bemelegítése sem segített, hogy leálljon az agyam. 

Szerencsére pont időben kapcsoltam, épp a My Number szintiritmusa kezdett beindulni, és vele az igazi buli is. Ahogy mentünk előre, a – már tavaly is agyondicsért – frontember, Yannis Philippakis egyre jobban rángatta bele a közönséget a partiörvénybe. A végére stagedivingolt, az első pár sor vállán énekelt, de mindezt olyan természetességgel, ahogy ezt eddig csak a The Subwaystől láttam egy olyan bulin, ami csak csodával határos módon nem olvasztotta meg az A38-at. 

És itt jön a de.

Mert van de. A koncert ugyanis amellett, hogy régi álmom teljesítette be – egyébként lényegében csalódás nélkül –, nem volt tökéletes. A Hummer kivételével nem maradt ki nagy sláger, sőt, az utolsó előttinek behúzott Cassius a turné legutóbbi pár koncertjét kivéve elég ritka darab. A nagyok, a Mountain at My Gates, a Spanish Sahara, a Red Socks Pugie (egymás után!!), de az Inhaler sem maradtak ki a sorból, utólag visszagondolva a nyitó Snake Oil is eléggé rendben volt.

Csakhogy például pont a Spanish Sahara úgy megtöri a koncert lendületét és energiáját, hogy az szinte fáj. Persze a Foals a lassabb dalai miatt is olyan király, mint amilyen, de a sorrend nem volt teljesen oké. Talán benne van, hogy a közönség 70-80 százaléka egy hét szigetelés után, teljesen kifacsarva érkezett, talán az volt a baj, hogy bármennyire utófesztivál érzése volt mindenkinek, a Nagyszínpadhoz képest a Budapest Parkban nyomott buli inkább csak egy nappaliba terelt kerti partinak hatott.

A Q Magazine 2015 végén a Foals fellépéseit választotta meg a világ legjobb élő műsorának: hibáztatni ezért nem lehet őket, tényleg látszik, hogy amikor zenekar mellett minden, a helyszín és a közönség is topon van, akkor nincs megállás. 

Csalódottság azért nincs bennem, hiszen egy gyerekkori kamaszkori vágyam vált valóra, mintha kilépett volna a csaj a poszterről, csak egy apró hiányérzet maradt: végre láttam ugyan a Foalst, de még egy – lehetőleg minél nagyobb –színpadon is el akarom kapni őket, hogy tényleg robbanjon az Inhaler.