Annyi minden történt már a Red Hot Chili Peppers Budapestre érkezése óta, hogy az ember el is felejtette: ezek a jótét lelkek alapvetően zenélni jöttek. Ráadásul Budapest az első nem fesztiválos helyszíne az albumbemutató turnéjuknak, vagyis ez valamilyen szinten nekik is főpróba volt.

Miután az összes turnéhelyszín dallistáját átböngésztem, egy dolgot kívántam csak:

kérlek, Istenem, add, hogy az utolsó két lemezről alig játsszanak valamit.

Minden tiszteletem Josh Klinghoffer gitárosé, de őszintén szólva meg lennék lepődve, ha valaki miatta jött volna a koncertre. Csúnya, nosztalgiafetisiszta, kissé korlátolt hozzáállás ugyan, de én itt tényleg azt azt a tíz-húsz évet akartam pótolni élőben, amire eddig nem igazán volt lehetőség itthon. A Hillel Slovak-időszak, Blood Sugar Sex Magik, a későbbi mainstream csúcspont '99 és 2006 között. Talán nem lövök annyira mellé, ha azt mondom, a közönség 85 százaléka is pontosan ezért jött.

Nyilván egy rendes zenekar ezzel nem foglalkozik, de hiába jó fejek, kedvesek, viccesek a színpadon (bár egy alkalommal még Flea sem értette Anthony Kiedis poénját), láthatóan semmi hakni vagy alibi nincs a produkcióban, de meg sem közelíti egyik új (értsd: 2011 és 2016 között) szám azt a hangulatot, amit valami korai dal váltott ki a közönségből a helyszínen. És itt nem az Under the Bridge-re meg az Otherside-ra gondolok (utóbbi ráadásul nem is volt, ha jól vettem észre), hanem mondjuk a Me & My Friendsre, ami nem az az együtt éneklős dal, mégis ettől őrül meg a közönség, nem pedig az új dalokra.

Ezt csak azért írom, mert hiába volt elképesztően jó a koncert, egyszerűen elsúlyozták az arányokat. A közepére konkrétan annyira leült az egész, hogy ugyanazokat az embereket lehetett látni a söröspultnál, akik a Scar Tissue után is inkább a sorban állást választották, amikor megjött az első új zenés blokk. Ez nem a zenekar hibája, egyszerűen egy ennyi idős együttesnél lehetetlen elkerülni, hogy egy kiéheztetett kelet-európai közönség ne a kedvenceit akarja hallani. Pedig a zenekar láthatóan mindent megtett, Flea és Kiedis jókat trécselt a számok között, Klinghoffer már alapból izzadtan jött fel a színpadra, Chad Smith pedig sorra dobálta maga mögé vagy a közönségbe a dobverőit. Különösen Flea volt elemében, aki egy idő után félmeztelenre vetkőzött (majd Kiedis is követte a példáját), és láthatóan elképesztően élvezte az egészet. Persze illendőségből mondta, de még így is tök hihetőnek hangzott, amikor azzal zárta a maga a részét, hogy

örülök, hogy magyar lehetek.

Flea lelkesedése átragadt Kiedisre is, aki valahol az ötödik szám környékén kezdett el csak hamiskás lenni, de végig meglepően szépen, egyenletesen hozta azt, amit általában inkább stúdióban hallani tőle.

Inkább a dobos, Chad Smith volt furcsa, hogy az elején többször is belebakizott a számokba, de aztán ezt kompenzálta a nagy közös jammeléseknél. Ezzel kapcsolatban azért érdemes megjegyezni, hogy baromi szar lehet Frusciante után gitárosnak lenni a RHCP-ben, mert hiába rak össze az ember két nagylemezt is új tagként, úgyse lehetsz sohasem te az első. Hiába próbálták rengetegszer bevonni a kommunikációba szegény Klinghoffert, és adtak neki teret improvizálással meg egygitáros balladával, kicsit olyannak tűnt, mint amikor az ember egy friss szakítás után napokon belül összejön valaki mással, és mindenképpen be akarja bizonyítani a haveroknak, hogy ez a kapcsolat most az igazi, majd meglátjátok. Nem az, de ez még úgy sem Klinghoffer hibája, hogy az összes ismert szólót teljesen átírta, amivel sajnos kicsit rontott az ismertebb számok élvezhetőségen. Baromi jó gitáros, efelől nincs kétség, de azt akarom a Scar Tissue végén, hogy zokogjon, sírjon, pityeregjen, a sarokban embriópózban, önsajnáltatva vinnyogjon az a kurva gitár, nem pedig valami teljesen más hangnemben húzza ki a dal csúcspontját.

De ez tényleg csak szőrözés, mert a kissé szerencsétlenül összerakott dallista ellenére több mint tisztességes volt a produkció. Ehhez kellett az is, hogy soha eddig nem látott díszlettel, egy hatalmas, kb. 20-szor 20-as lámpasorral lépjen fel a zenekar, ami a plafonról leengedve nemcsak a színekkel játszott, hanem a térrel is, hogy a különböző, már-már hipnotizáló ábrák után a sok kis lámpa kiadja a RHCP logóját a koncert lezárása után, afféle stílusos kilépésként. Lehet, hogy Flea tényleg odatette magát, de bármilyen hülyén is hangzik, a show nagy részét ez a szenzációs vizuál vitte el.

A Give It Away után, mindenféle rájátszás nélkül annyival vált el a zenekar, hogy jöjjünk holnap is. Valószínűleg lesz olyan, aki mindkét bulit bevállalja, és őszintén szólva én is szívesen megnézném, hogy a nagy főpróba után mit művelnek majd másnap. Ahhoz még nem elég öregek, hogy pusztán a nosztalgiára építsenek, viszont már annyira nem is fiatalok, hogy ennyire elszakadjanak a múltjuktól. Ha van eszük, akkor több dalt vesznek elő a Blood Sugar Sex Magikről, de ez már tényleg csak a saját véleményem.

Ettől még állati jó volt látni az elmúlt harminc év egyik legfontosabb rockzenekarát úgy, hogy láthatóan saját maguk is élvezték a helyzetet. Aztán majd maximum meghallgatom otthon a Fight Like a Brave-et, inkább nem rontom el senki szórakozását.