Bár az idei év eddig sem szűkölködött nagylemezzel jelentkező legendákban (David Bowie, Paul Simon, Iggy Pop), aktuális világsztárokban (Beyoncé, Kanye West, Rihanna), sőt, még új Radiohead-albumban sem, ősszel újra felpörög a lemezpiac, és számos, sokak által várt megjelenés van kilátásban. Ezek a fontosabb lemezek várhatóak karácsonyig - az elején párat ki is emeltünk.

A kiemeltek

The Rolling Stones

Bár lemezcím és végleges dátum még nincs, biztosra vehető, hogy tizenegy év után új Stones-album jelenik meg az ősszel. Keith Richards azt ígéri, a lemezen a blues dominál majd, és pár számba beszáll Eric Clapton is. Új szerzemények ugyanúgy lesznek az albumon, mint feldolgozások olyan klasszikus bluesénekesektől, mint Howlin' Wolf és Little Walter. Ez lesz egyébként a huszonharmadik Rolling Stones-album - amikor az eddigi legutolsó (A Bigger Bang) megjelent, még azt se tudtuk, mi az a YouTube vagy az iPhone, és abba bele sem kezdünk, mekkorát változott a világ a legelső lemezük óta. A Stones nem akar lassítani, a zenekar idén is turnézott már, végre eljutott Kubába is, épp itt volt az ideje egy albumnak. (IB)

Metallica: Hardwired...To Self-Destruct (november 18.)

Nyolc év után jön ki új albummal a Metallica, és az ember már vagy húsz éve nem tudja, hogyan álljon egy ilyen hírhez: még mindenkinek megvan a sokk, amit a zenekar majdnem-feloszlása, csoportterápiája és egyéb cicaharcai utáni első lemeze, a St. Anger című, majdnem hallgathatatlan totális félreértés okozott 2003-ban. Öt évre rá a Death Magnetic ehhez képest egész kellemes csalódás volt, bár senkinek nem jutna eszébe a klasszikusokkal egy lapon emlegetni. Az elsőként kiadott új szám, a címadó alapján úgy tűnik, a Metallica felfogadott egy mérnökcsapatot, akik körzővel és vonalzóval kiszámolták, hogyan lehet pontosan fele-fele arányban vegyíteni a Black Album-korabeli és az új cuccokat. Még az is lehet, hogy bejön a kísérlet. (KB)

Green Day: Revolution Radio (október 7.)

A nagy visszatérés (American Idiot) óta eltelt bő évtizedben a Green Day elég komoly mélyrepülésben van, amit sikerült kimaxolni a legutóbbi az Uno! Dos! Tres! albumtrilógiával. Azon a három lemezen egyébként volt egy teljes albumnyi klassz dal, és még Billy Joe Armstrong is elismerte a közelmúltban, hogy az a három lemez abban a formában egy rakás szar. Ilyen hozzáállással lehet, hogy még vállalható is lesz az új album. (SD) 

Leonard Cohen: You Want It Darker

Minden klasszikus singer-songwriter keresztapja nemsokára betölti a 82. életévét, mi sem természetesebb annál, hogy az idén is jelentkezik egy nagylemezzel, a címe You Want It Darker lesz. Cohen új lemezén (ez a tizennegyedik) a fia, Adam Cohen lesz a producer, és a lemez címadó dalából egy részlet hallható volt már nyár elején a Peaky Blinders című brit sorozatban. Ez hat év alatt Cohennek immár a harmadik albuma lesz, ami ahhoz képest, hogy haldokló volt barátnőjének nemrég azt írta, nagyon közelinek érzi a véget, nem rossz. (IB)

Beck (október 21.)

Bár Beck két éve még egy befelé forduló, beérkezett hangulatú, folkos lemezzel aratott a Grammy-gálán, már akkor javában dolgozott a most még cím nélküli albumon, mely sokkal tempósabb, vidámabb lemeznek tűnik a két újabb single alapján. A Dreams már tavaly nyáron kijött, a kifejezetten mai hangzású Wow pedig most, mindkettő bátran nevezhető buliszámnak, és ha hozzávesszük, hogy az egyik legkeresettebb popzenei producerrel, Greg Kurstinnel dolgozik együtt, akkor könnyen lehet, hogy az évtized legsikeresebb Beck-albuma várható októberben.

Sting: 57th & 9th (november 11.)

Ugyan az egykori Police-basszgitáros viszonylag aktív volt az elmúlt években is, elég eklektikus zenei világban mozgott, és rocklemezt nem is csinált 2003 óta. Na, most fog: a novemberre ígért 57th & 9th ugyanis Sting bevallása szerint hosszú ideje az első rocklemeze lesz, ráadásul nemcsak a zenét, de a tematikát tekintve is, hiszen a szövegeket is a turnézás, utazás és “az ismeretlen vonzása” ihlették. Egy új szám már hallható is róla, az tényleg egész energikus. (IB)

Nick Cave & The Bad Seeds: Skeleton Tree (szeptember 9.)

Nick Cave kamasz fia nemrég meghalt, mert leesett egy szikláról, a Nick Cave & The Bad Seeds új lemezének elsőként kiadott dalának első szavai pedig ezek: „Leestél az égből és egy mezőbe csapódtál”. Na vajon milyen hangulatú lemezt várhatunk az eddig sem éppen a madárfogóan vidám dalocskáiról híres ausztráltól? Hát igen, feketét, mint a temető földje hat láb mélyen. A Skeleton Tree (Lecsupaszított fa) című albumot egy egész estés film, a One More Time With Feeling bemutatója is kíséri. „Let us sit together in the dark and wait until the moment comes”, énekli Cave a Jesus Alone-ban, és mi sem tudnánk mást javasolni. (KB)

Lady Gaga

Lady Gagának nagyon nem mindegy, mivel tér vissza a mainstream popzenéhez a Tony Bennett-tel közös, a jazz standardek világába kalandozó lemezétől, hiszen legutóbbi rendes albuma, a 2013-as ARTPOP közel sem volt akkora durranás, mint a korábbiak. Persze semmi sincs veszve, Gagának még mindig rengeteg rajongója van, és ha most nem nyúl mellé, bármi lehet. Egyelőre azt tudni, hogy többek között Mark Ronson és Kevin Parker (Tame Impala) is segédkezik a dalírásban, és az első single-t szeptember 9-én állítólag már hallani is lehet majd az új albumról. Addig is itt a tavalyi filmes dala. (IB)

Pink Floyd: The Early Years 1965-1972 (november 11.)

Bár ez nem új album, hanem egy dobozos válogatás lesz, elég különleges ahhoz, hogy beférjen ide. Nem feltétlenül azért, mert 27 (!) lemezből áll majd, hanem azért, mert eddig kiadatlan számok is előkerülnek a Pink Floyd legkorábbi, Syd Barrett fémjelezte korszakából, ami jobban meggondolva az egyik legjobb dolog, ami az idén várni lehet a zenében. (IB)

A többiek dátum szerint:

Szeptember 9.

Jack White: Jack White Acoustic Recordings 1998-2016

A White Stripes feloszlása óta Jack White csinált egy egész jó (Blunderbuss) és egy szó-szó (Lazaretto) szólóalbumot, de igazából egyiktől sem voltam elájulva. Talán jót is tehet, hogy most kiad egy rakás akusztikus dalt, amik között egészen korai számok is lesznek. Hátha megint bebizonyosodik, hogy Jack White csak csapatban jó igazán. (SD)

MIA: AIM

Azt mondja MIA, hogy az ősszel megjelenő lemeze az utolsó is lesz egyben. A tamil származású brit énekesnő ugyanis mostantól kicsit pihentetni akarja a zenei karrierjét, és bár zenét tervez még csinálni valamikor később, a nagylemez formátummal leszámolt. A lemez címe AIM lesz, és mivel búcsúzik, vidámnak szánja. A közreműködők alapján azért MIA utoljára bepróbálkozik a fiatalabb generációnál, hiszen Skrillex és Zayn Malik is feltűnik majd az albumon, melyen a hatásvadász menekültes klipje miatt tavaly botrányt okozó Borders is rajta lesz. (IB)

Wilco: Schmilco

Az amerikai alternatív rock egyik legegységesebb és legmegbízhatóbb életművel rendelkező zenekara tavaly egy kicsit szabadjára engedte az agyát a spontánabb, energikusabb Star Wars albummal, idén viszont a megszokott nyugisabb, letisztultabb, countrysabb hangzás tér vissza. És ez egyáltalán nem rossz dolog. (IB)

Szeptember 16.

Die Antwoord: Mount Ninji and Da Nice Time Kid

A nemrég a Sziget Nagyszínpadát is uralma alá hajtó Die Antwoord szeptember 16-án jelentkezik egy új albummal, melyet a szokásos bombasztikus jelzőikkel harangoztak be, de a Banana Brain alapján túl nagy változást ne várjunk - maximum még a megszokottnál is suttyóbb lesz a zene, ami nekik nagyon is jól áll. Ninja és Yolandi mellett ezúttal felbukkan egy-egy számban Jack Black és Dita Von Teese is. (IB)

Trentemøller: Fixion

Anders Trentemøller új lemeze állítólag a legbrutálisabb, -minimalistább és -elemibb albuma lesz a 42 éves dán zenésznek. Az első dal mindenesetre elég tempós és a megszokottnál direktebb szerzemény, ráadásul a Savages énekesnője, Jehnny Beth hallható benne, a szokottnál is Siouxsie-sabb énekhanggal. (IB)

Preoccupations: Preoccupations

A vancouveri zenekar tavaly ősszel még Viet Cong néven koncertezett az A38 Hajón, azóta viszont puhapöcsöknek bizonyultak, mert beadták a derekukat a hülyéknek, akik mindenben rasszizmust és kulturális kisajátítást látnak, és a sokkal bénább Preoccupations nevet vették fel. Fontosabb ennél, hogy mindkét új szám nagyon jó, és ugyanazt a klausztrofób posztpunkos dallamvilágot viszik tovább, mint amilyen a remek bemutatkozó lemez is volt. (IB)

Brujeria: Pocho Aztlan

Donald Trump fejébe machetét vágnak, miközben azt üvöltik róla, az a vágya, hogy egy nagyfaszú Hitler Wilson legyen – mi mást lehetne csinálni egy ilyen együttessel, mint lelkesen várni az új lemezüket? A Brujeria egy mexikói-amerikai, félig-meddig viccnek szánt death/grindcore szupergroup, amelyet a Fear Factory gitárosa alapított még huszonhét éve, és amelyben a Napalm Death, a Carcass, az Old Man's Child tagjai, meg korábban pár olyan zenész, mint Jello Biafra vagy Billy Gould pózolnak mexikói drognagyuraknak öltözve. Van még kérdés? (KB)

Szeptember 30.

Bon Iver: 22, A Million

Justin Vernon zenekara a legutóbbi lemeze, a 2011-es Bon Iver, Bon Iver albummal igazi indie szupersztárrá vált Amerikában, Grammy-díjakkal is megdobták, és kicsit sok is lett Vernonnak a jóból, mert három évre parkolópályára is helyezte az együttest. Most viszont a Bon Iver feltámadt, és augusztusban már be is mutatta a lemezt egy wisconsini fesztiválon, és az új számok alapján Vernon falzettja és az indie folk mellett az elektronikának is egyre komolyabb szerep jut majd. (IB)

Pixies: Head Carrier

A basszusgitárosát elveszítő Pixies nem aratott osztatlan sikert a két évvel ezelőtti Indie Cindy albummal (és akkor még finomak voltunk), de hátha a Head Carrier jobb ötlet lesz majd. Az eddig hallható új számokat mindenesetre reményt keltőnek is nevezhetjük, és ezekben már Paz Lenchantin (A Perfect Circle, Zwan) basszusozik és vokálozik. Azt senki nem várja tőlük, hogy ugyanolyan remekműveket alkossanak, mint egykor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján sorozatban, de a legutóbbi lemezzel alacsonyra került mércét azért jó lenne feljebb vinni. (IB)

Danny Brown: Atrocity Exhibition

Évek óta nem nagyon lehetett hallani Danny Brownról, az újhullámos rapperek egyik nagyjától, akitől az elmúlt években hátast dobott mindenki. Ennyi év kihagyással általában illik nagyot dobbantani, de az is érdekes lesz, ha kiderül, hogy valójában nem is akkora nagy szám, mint korábban gondolták. Az új lemez címét mindenesetre egy Joy Division-számból kölcsönözte, melyet a hasonló című J. G. Ballard-könyv inspirált. (SD)

S U R V I V E: RR7349 (szeptember 30.)

Ezt a texasi experimentális szintizenekar évekig a kutyát sem érdekelte a műfaj rajongóin kívül, aztán két tagjuk zenét írt az év egyik legnépszerűbb új sorozatához, a Stranger Thingshez, és hirtelen ezrek kattantak rá az instrumentális retro-szintizenéjükre. Ők most örülhetnek, mert szeptemberben jön a S U R V I V E új albuma, és a beharangozó single alapján véletlenül sem hangzik modernebbnek, mintha 1984-ben csinálták volna. (IB)

Október 7.

Meshuggah: The Violent Sleep of Reason

Négy éve nem adott ki lemezt a matekmetalként emlegetett műfaj legnagyobb neve, a Meshuggah (a név, vagyis a mesüge jiddisül hülyét jelent). Lehet, hogy az együttes fénykora már a múlté, de a megannyi magyar koncert alapján azért úgy tűnik, nagyot hibázni azért nem tudnak, és az elmúlt években kiadott lemezek sem adnak okot aggodalomra, ha különösebb vérnyomás-emelkedésre sem. Az új lemez első dala legalábbis eléggé a megszokottat hozza – de azt épp olyan élvezetesen, mint eddig. (KB)

NOFX: First Ditch Effort

Nyilván nem a NOFX fogja majd megcsinálni az univerzum legjobb zenéjét, de azért egyszer-egyszer mégis érdekes lecsekkolni, hogy mit hoznak ki magukból azok az arcok, akik lassan 40 évesen is ugyanolyan idióták, mint 20 évvel ezelőtt. (SD)

Október 14.

Kings of Leon: WALLS (október 14.)

We Are Like Love Songs. #KOL7 #WALLS pic.twitter.com/xvnwKkDI3i

— Kings Of Leon (@KingsOfLeon) 2016. augusztus 22.

A Kings of Leon olyan, mint egy nagyon csúnya fordulatot vett szerelmi kapcsolat. Az első kettő (és talán még a harmadik) album máig tökéletes rock and roll lemezek, de aztán elhitték, elhitették velük, hogy szükségük van a Sex on Fire-ra meg a stadionrockra. Nem is csináltak semmi emlékezeteset azóta sem, de én minden egyes új KoL-albumnál arra várok, hogy végre észhez térjenek, és visszatérjenek a dögös, régi déli rock hangzásukhoz. Hátha most tényleg így lesz. (SD)

Jagwar Ma: Every Now & Then

Az ausztrál pszich/dance-rock zenekar 2013-as bemutatkozása annak az évnek az egyik legkellemesebb meglepetése volt, nyárias hangulatú buliszámokkal, és milyen az élet, most is nyáron jelentkeztek két új dallal, melyeket ősszel egy album is követ majd. Nagyon nagy változás nincs: ezekben a számokban is keveredik az indie rock a house-os alapokkal, és tényleg mindennél jobban idézik a korai 90-es évek baggy/Madchester hangzását. Ahogy azt most már el is várjuk a Jagwar Mától. (IB)

Október 21:

Korn: The Serenity of Suffering

Van még olyan metalrajongó, aki nem hagyta a francba a Kornt a Skrillexszel és társaival felvett, gitárzeneként értelmezhetetlen, elektronikus lemezként pedig iszonyú gagyi The Path of Totality című albumuk után? Ha van ilyen, az most örülhet, mert az első kiadott új dalból úgy tűnik, a The Serenity of Sufferinggel Jonathan Davisék legalább megpróbálnak visszalavírozni az egyetlen tökös Korn-lemez, a Take a Look in the Mirror keményebb világa felé, mélyre hangolt gitárokkal, gyorsabb tempóval és kevesebb nyöszörgéssel. (KB)

Október 28.

Tove Lo: Lady Wood

A legújabb svéd popsztár eddig sem popslágerekhez passzoló témákról énekelt, az új albumát pedig még sötétebbnek írta le. A korábban elsősorban dalszerzőként aktív, 28 éves énekesnő két éve futott be az első lemezével, ez a mostani pedig tovább erősítheti Tove Lo pozícióját a népszerű új énekesnők között, még ha a zenéje a személyesség ellenére sem lóg ki igazán a mai mainstream elektropopból. (IB)

November 11.

Superjoint: Caught Up in the Gears of Application

A zenevilág egyik legnagyobb vesztesége a Beatles óta, hogy soha többé nem lesz már Pantera, mert mielőtt a legendás southern / groove / thrash metal együttes tagjai kibékülhettek volna egymással, a gitáros Dimebag Darrellt egy koncerten agyonlőtte egy őrült. Az utód- és side-projectek közül a Downt, Phil Anselmo első számú új zenekarát szokás a legnagyobbra tartani, de az eddig mindössze két lemezt kiadott Superjoint Ritual (mára jogi okokból elhagyták a második szót a névből) sokkal közelebb áll a Pantera mocskos, zajos, agresszívan feltüzelt világához. Tizenhárom év után talán már senki nem hitte, hogy lesz új lemez – soha jobb előkarácsonyi ajándékot! (KB)

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)