Guido és Maurizio De Angelis a a nagy olasz filmzeneszerzők közül az a páros, amelynek a leghíresebb Bud Spencer-filmek zenéjét köszönhetjük. De ők foglalták dalba Sandokant, és még sok-sok filmhez írtak zenét, a lehető legváltozatosabb stílusokban. 

A rendkívül gazdag zeneszerzői életművel rendelkező két testvér először jön Magyarországra november 29-én, amikor is a Budapest Sportarénában adják elő a legismertebb dalaikat és filmzenéiket: a Dune Buggy című betétdalt a Különben dühbe jövünkből, a Piedone-filmek zenéit ugyanúgy, mint a Keoma főcímzenéjét, a Sandokant (melynek most találkoztak először a magyar nyelvű verziójával) és a Nyolcvan nap alatt a Föld körül Willy Foggal című rajzfilm zenéjét is (egy teljesebb lista jobbra látható a keretesben).

Az Indexnek a római stúdiójukban nyilatkozó De Angelis fivérek koncertjén egyszerre játszik majd pop- és szimfonikus zenekar is, és nem véletlenül hirdetik Oliver Onionsként, hiszen külföldön ezen a néven népszerűsítették a zenéiket: "Ez csak egy vicc volt eredetileg, amikor kerestünk egy angolos hangzású nevet. Vicces volt, könnyű is kiejteni, és aztán a végén ennél is maradtunk" - mondták most erről. 

Mikor léptek fel utoljára együtt, Oliver Onionsként?

Maurizio: 2008-ban talán. Én azóta is fel szoktam lépni, Guido viszont már inkább filmproducerként dolgozik egy ideje. Nekem mindenem a zene, úgyhogy nélküle is koncertezem, de ez a budapesti koncert most egy jó alkalom, hogy újra együtt léphessünk fel.

Bud Spencer emlékének ajánlják a koncertjüket. Mennyire volt szoros a kapcsolatuk vele és Terence Hillel?

Guido: Jó barátságban voltunk, hosszú éveken át, ami akkor is megmaradt, amikor már nem mi írtuk a filmjeik zenéjét. És amikor pár éve volt egy ötletünk, megkerestük vele Terence-t, és csináltunk vele egy filmet, a Doc Westet Amerikában. Szóval ez egy teljes életre szóló kapcsolat. Nagyon le is sújtott bennünket a halálhír.

Maurizio: Bud Spencer egyébként nagyon jól énekelt! Nápolyi volt, ami általában egyet jelent azzal, hogy jó érzéke van a zenéhez.

Guido hogyan lett zeneszerzőből valódi filmes?

Guido: Ez valahol logikusan következett abból, hogy rengeteg film zenéjén dolgoztunk, ezért alaposan meg is ismerhettük ezt a filmes közeget, és egy nap felötlött bennünk: miért nem csinálunk mi is filmeket? Úgyhogy belevágtunk, és én benne is ragadtam.

Milyen filmeket csinált eddig?

Guido: A Dance Academy volt az első, ami nagy siker volt Németországban is. Azóta sok filmben és tévés produkcióban is dolgoztam, mint például a Titanic: Vér és acél című sorozat. A következő pedig a Callas című életrajzi film lesz Maria Callasról, Noomi Rapace főszereplésével, ezt jövőre mutatják majd be.

De a zeneszerzéstől sem szakadt el végleg, ugye?

Guido: Nem, amikor lehet, ezeknek a filmeknek mi szerezzük a zenéjét, kivéve mondjuk a Callast, hiszen ő klasszikus operákat énekelt.

Hogy kerültek be annak idején a filmiparba?

Maurizio: Az első zenekarunkat fiatalon, a hatvanas években alapítottuk, Olaszország-szerte koncerteztünk, és az RCA kiadónál volt szerződésünk, ahol igyekeztünk mindent elvállalni. A nagy lehetőségünk akkor jött el, amikor a kiadó házi zenekara sztrájkba lépett valamiért, nekik viszont nagyon kellettek zenészek, mi pedig amúgy is kéznél voltunk Guidóval, ráadásul jól is játszottunk. Úgyhogy gyakorlatilag beköltöztünk az RCA stúdiójába, az összes akkori nagy olasz sztár felvételein mi játszottunk, és így lett belőlünk stúdiózenész.

Igaz, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat filmzenéjén is játszott?

Maurizio: Igen, méghozzá bendzsón. Az RCA-nél ugyanis filmzenéket is felvettek, olyan befutott zeneszerzőkkel, mint Ennio Morricone, Nino Rota vagy Riz Ortolani. Egy idő után mi is hangszerelhettük a számokat, amikben dolgoztunk, majd a filmsztár Nino Manfredi számára is hangszereltünk egy híres régi dalt, a Tanto pe' cantát, és ez annyira népszerű lett Olaszországban, hogy a következő filmjénél Manfredi már bennünket kért fel zeneszerzőnek is. A film nagy siker lett, és ezzel el is indult a filmzeneszerzői pályánk, jól tudtunk élni azzal, hogy a körülmények számunkra szerencsésen alakultak.

Hollywood sosem vonzotta önöket?

Guido: Emlékszem, hogy a Sandokan idején, amikor talán a csúcson voltunk, millió eladott lemezzel, megkeresett az amerikai RCA, hogy költözzünk ki hozzájuk két-három évre, és csupa nagy filmzenés megbízást ígértek. Egymásra néztünk Maurizióval, hogy akkor most mi legyen, de végül úgy döntöttünk, hogy inkább maradnánk itthon a családunkkal. Azóta se bántuk meg: biztos rengeteg sikerfilmben dolgozhattunk volna Amerikában, és még több pénzt keresünk, ha igent mondunk, de így se panaszkodhatunk, sőt.

Újra megnézve a Különben dühbe jövünk híres kórusjelenetét, a legmeglepőbb az, hogy milyen hosszú: több mint hét percen át szól ugyanaz a dallam, ez mai filmben elképzelhetetlen. Hogy érzik magukat ebben a mostani, türelmetlenebb korszakban?

Guido: Ma már egész más a filmek tempója. Sokkal gyorsabbak a filmek, rövidebbek az egyes jelenetek - vágás, vágás, vágás, ilyen pergőtűzszerűen egymás után. Gyakran előfordul, hogy a rendező egy panoráma felvételt forgat - mondjuk egy hegyről, amiről tudja, hogy jó lesz a filmben zenével. A filmgyártó cég képviselője azonban ahogy látja, már előre szól, hogy ez túl hosszú lesz, úgyhogy vágjuk meg, ne kockáztassunk.

Mi változott mára a filmzeneszerzésben?

Maurizio: Nehezebb lett, mert hiába írsz zenét egy jelenethez, általában csak egy részét használják fel, és emiatt sok kompromisszumra kényszerülsz. Több különböző verziót kell készítened, amik sokszor durván bele is vágnak a zenébe. Már nem is nevezném zeneszerzésnek ezt, hanem hangtervezésnek (sound design). Semmi baj a sound designnal, de ez egy másfajta munka. Lehet egy teljes soundtracket is megtölteni ezzel, de utána egy hangra sem emlékszel, miután kijöttél a filmről.

Guido: Ma már nincs idő arra, hogy valódi, megjegyezhető dallamokat tegyél a filmzenébe.

Az önök fiatalkora, az 50-es és a 60-as évek az olasz könnyűzene egyik aranykora volt, de az az időszak hozta el a rock and rollt, a Beatlest, és még számos egyebet. Ezek közül mik voltak a legfontosabb hatások?

Guido: Minden hatással volt ránk akkoriban. A Beatles, a Rolling Stones, a Simon & Garfunkel, Neil Diamond, Rod Stewart - sok amerikai és angol zenét hallgattunk.

Maurizio: És countryt is. Kenny Rogers, Emmylou Harris például, akik a műfaj legnagyobb sztárjai voltak akkoriban, és fantasztikus előadók. Nagyon szerettük az ő hangzásukat, és gyakorlatilag mi ismertettük meg ezt a hangzást az olasz közönséggel, amikor beépítettük a saját zenénkbe.

Mi volt, amiben különböztek a már említett nagy olasz filmzeneszerzőktől, mint Morricone vagy Rota?

Maurizio: Mi voltunk a legfiatalabbak a filmzeneszerzők közül, és a többiek csak gyerekekként emlegettek bennünket, és ez még húsz évvel később is így volt, örökre gyerekek maradhattunk.

Guido: Mi mindig is jókedvű, vidám hangulatú zenéket csináltunk, ilyen az alap hozzáállásunk is az élethez és a munkához is. Ez abból is adódik, hogy nem tekintettük igazán munkának a zeneszerzést, hiszen ha valamit szeretsz csinálni, akkor valójában nem dolgozol.

Maurizio: Szerencsés esetben pedig valaki még fizet is neked ezért.

Guido: Igen. Ezért valamennyi dalunkban érezhető ez a boldogság. Persze ha a megrendelő úgy kívánta, írtunk szomorúbb hangulatú zenéket is, de nem véletlen, hogy az igazán nagy slágerek sosem teljesen depresszívek. Az, hogy sokan még évtizedek múltán is éneklik a dalainkat, és rendszeresen megállítanak az utcán, hogy a mi zenéinken nőttek fel, még boldogabbá tesz bennünket.

A fiatalságuk abban is előny lehetett, hogy a többieknél bátrabban nyúltak az épp friss technológiai vívmányokhoz?

Maurizio: Igen, még az is lehet, hogy mi használtunk olasz filmzenében először Moog szintetizátort, de az is lehet, hogy Claudio Simonetti volt az, aki olyan horrorfilmekhez szerzett zenét, mint a Profondo Rosso (Mélyvörös) - ezt nem tudom, melyikünk volt előbb. Mindenfajta technológiai újítást előszeretettel használtunk, például a számítógépeket is az elsők között használtuk a zeneszerzésben. Ez nagy segítség volt, mert lehetővé tette, hogy mi magunk ellássuk egy teljes zenekar feladatát, amikor még kevesen használták ezt. Azóta is kombináljuk a komputer-technológiát az élő nagyzenekari hangzással.

Guido: Az RCA stúdióban eleinte csak kétsávos felvételekre volt lehetőségünk. El tudja képzelni, hogyan szóltak azok a felvételek, ahol az összes hangszert két sávba kellett belepakolni, mi pedig éjszakákat töltöttünk azzal, hogyan tudjuk ezekből a legjobbat kihozni, tényleg a stúdióban aludtunk. Aztán megjelentek a négysávos felvételek, majd jött a nyolc, 16 és 24 sáv, végezetül pedig a digitális felvevők terjedtek el, és mi az összes ilyen váltást végigcsináltuk. Mivel egy idő után saját stúdiónk lett, mi is kipróbálhattuk az összes, éppen új technikai vívmányt, és ezeket előszeretettel használtuk is. Ma már ezeket sokkal könnyebben meg lehet csinálni, nekünk még mindent élőben fel kellett játszanunk, és ha valamit elrontottunk, elölről kellett kezdeni az egészet, most sokkal kényelmesebb. Viszont a hangzás sokkal rosszabb, túl tiszta lett mára.

Volt önök között munkamegosztás?

Maurizio: Nem nagyon. Mindegy, hogy melyikünké az ötlet, mindketten csinálunk mindent. Ez igazi csapatmunka, az a lényeg, hogy a dal a lehető legjobb legyen, akkor is, ha nem ugyanaz a véleményünk valamiről.

Igaz, hogy külföldi rendezők is tisztelői a munkásságuknak?

Guido: Quentin Tarantino nagy rajongója a spagetti westernnek, és gyakran fel is használ olasz zenéket a filmjeihez, a mienkét is. Két éve találkoztunk is egyszer Velencében.

Maurizio: Sőt, Wes Anderson is használta az egyik zenénket.

Guido: Ezt nem is tudtam, de örülök neki!

Sok stílusban dolgoztak: hagyományos filmzene, pop, diszkó, funk, melyiket érezték a legjobban?

Guido: A stílus általában a megrendelőtől függött, és attól, hogy épp milyen hangulatú zene kellett az adott filmhez vagy jelenethez.

Maurizio: Az minden zenénkben közös volt, függetlenül attól, hogy pop, rock vagy szimfonikus zenéről volt szó, hogy legyen benne egy megjegyezhető dallam. Ez stílustól függetlenül a célunk volt mindig. Sose csináltunk olyat, amiben csak a ritmus vagy csak egy hang dominált volna, a fülbemászó dallam mindig fontos volt, ami megragadja a közönséget. Ez volt a mi védjegyünk.

Mondhatjuk, hogy önök valójában dalszerzők, akik filmzenét is írtak?

Maurizio: Igen, továbbra is megmaradtunk dalszerzőnek, annak ellenére, hogy filmzenéket írtunk. Akkoriban volt hely daloknak is a filmekben, manapság ilyen csak akkor van, ha a főszereplő mondjuk feltesz egy lemezt, vagy bevágnak egy létező popdalt. Esetleg a vége főcím alatt még lehet hallani rendes filmzenét, de már ez is ritka.

Olaszországon kívül hol szerették önöket a leginkább?

Maurizio: Rengeteget léptünk fel a hetvenes-nyolcvanas években Németországban, főleg tévéshowk-ban, olyan nevekkel együtt, mint az ABBA, a Boney M vagy Gloria Gaynor. A Flying Through the Air (a Mindent bele, fiúk! című Bud Spencer-Terence Hill-filmből) egy időben a Lufthansa szignálja volt, ha jól emlékszem, szpotot csináltak belőle, amit a repüléskor bejátszottak. Ezenkívül Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban és Spanyolországban voltunk a legnépszerűbbek, illetve Kelet-Európában is.