Csaknem minden kortársát túléli a műfajban Chuck Berry, pedig a rock and roll összes egyéb nagy alakjánál idősebb volt, mellesleg nem is élt nyugodt, csendes életet. A sajtónyilvánosságot híresen kerülő Berryről pont harminc éve készült az a film, amelyből a legtöbbet lehet megtudni róla.

Hiába ő volt a legidősebb a rock and roll legnagyobb hatású úttörői közül, majdnem mindüket túlélte - rajta kívül már csak Little Richard és Jerry Lee Lewis van életben a hőskorszak nagyjai közül, de Chuck Berry évekkel idősebb náluk is, hiszen 1926. október 18-án született. Sőt, életben van még Fats Domino is, aki azonban szintén fiatalabb Berrynél.

Az pedig már csak a sors iróniája, hogy az összes rock and roll-pionír közül (a fentieken túl Carl Perkins, Eddie Cochran, Gene Vincent, Buddy Holly, Bill Haley és persze Elvis Presley) Lewis és Berry személyében pont a két legellentmondásosabb az, aki megérte a tisztes öregkort.

Fiam, azért nem vagy egy Chuck Berry

Azt nem is könnyű eldönteni, hogy a kiskorú unokahúgával házasodó, és a saját zenésztársát majdnem agyonlövő Lewis, vagy a többször is börtönbe csukott Berry a hírhedtebb kettőjük közül, az viszont elég valószínű, hogy utóbbi gyakorolt nagyobb hatást a rocktörténelemre.

Nemcsak azért, mert idejekorán ráérzett, mekkora lehetőség van a fehér fiatalok countryja és a feketék játszotta rhythm & blues keresztezésében, hanem azért is, mert gyakorlatilag valamennyi pályatársa elismerte Berry hatását: Presleytől kezdve Carl Perkinsen át Jerry Lee Lewisig mind tőle hallottak először rock and rollt. Sőt, Lewis a most harmincéves Berry-dokumentumfilmben be is vallotta, hogy a saját anyja hogyan rakta helyre: “Hát, te és Elvis is elég jók vagytok, de azért nem vagy egy Chuck Berry.”

Berry volt az első igazi rock and roll-gitárhős, akinek nemcsak saját stílusa volt, de tudatosan beépített a játékába showelemeket is, nem beszélve a kacsajárásról. A dalai közül a Johnny B. Goode riffje az egyik leghíresebb az egész műfajban, és majd mindjárt kitérünk azokra is, akik először az ő hatására fogtak gitárt a kezükbe.

Igaz, erre még lehet azt mondani, hogy Little Richard, Jerry Lee Lewis vagy Bo Diddley is ugyanilyen zseniális zenészek és előadók voltak, az viszont tény, hogy egyikük sem volt kiemelkedő dalszerzőként, míg Chuck Berry szerzőként és szövegíróként is egészen elsőrangú volt. Ő maga azt mondja, hogy a javítóintézetben, még tizenévesen tanulmányozott először verseket, és ezek később a dalszerzésre is hatással voltak.

A Berry 60. születésnapjára készült Hail! Hail! Rock 'n' Roll című dokumentumfilm egyik legemlékezetesebb jelenetében Robbie Robertson (The Band) arról faggatja Berryt, miért voltak az ő szövegei annyival intelligensebbek a többieknél? “Gyerekkoromban is feltűnt, hogy ez a fickó Beethovenről meg Csajkovszkijról énekel, míg a többiek csak annyit mondtak, hogy 'Be bop a lula' vagy 'A-wop-bom-a-loo-a'. Érződött, hogy nemcsak kitölteni akarja az időt” - mondja Robertson, és Berry rávágja, hogy ő bizony olvasott verseket.

Berry ráadásul tudatosan foglalkozott az ötvenes évek tinédzsereit is foglalkoztató témákkal, hiába volt már akkor túl a harmincon: lányok, autók, tánc, iskola, és minderről úgy tudott írni, hogy milliók érezték megszólítva magukat, nem véletlenül nevezte őt John Lennon a legnagyobb rock and roll költőnek.

És ha már Lennon, akkor nem lehet nem megemlíteni a Beatles népszerű Berry-feldolgozásait, vagy azt, hogy Bob Dylannek is Berry volt az első nagy kedvence, mielőtt felfedezte volna a folkot, és a Beach Boys is egy átírt Berry-számnak köszönhette az első sikerét. Vagy éppen azt, hogy amikor napra pontosan 55 éve, 1961. október 17-én újra összefutott a két régi osztálytárs, Mick Jagger és Keith Richards a dartfordi vasútállomáson, előbbi egy Chuck Berry-lemezt szorongatott a hóna alatt, utóbbi pedig egy gitárt, és itt indult a Rolling Stones története. “Egészen addig azt hittem, én vagyok az egyetlen Berry-rajongó a városban” - mondta később Richards.

Aki még Keith Richardsot is megalázhatta

A gitáros aztán később személyesen is megismerhette bálványát, és nagy szerepe volt abban is, hogy elkészülhetett a Hail! Hail! Rock 'n' Roll című film, amely a legkomolyabb betekintést adja Berry lelkivilágába, annál is inkább, mert a zenész csak szökőévente hajlandó szóba állni újságírókkal.

Taylor Hackford filmje viszont megmutatta Chuck Berryt, a zseniális zenészt, mint ahogy érzékletesen ábrázolta Berryt, a nehezen kezelhető, ellentmondásos embert is. Később derült ki például, hogy Berry hiába volt társproducere a saját magáról szóló filmnek, minden egyes nap egy zsák pénzt kért azért, hogy hajlandó legyen a kamera elé állni.

A film rendkívül sok bosszúság árán készülhetett csak el, de végül sikerült, többek között a személyes hőséhez végig nagy alázattal viszonyuló Richardsnak köszönhetően. A Stones gitárosa végig ritka nagy türelemmel viselte Berry rigolyáit, és végül csak sikerült összeállítani azt a koncertet, melyen Richards mellett olyan legendák ünnepelték Berry 60. születésnapját, mint Eric Clapton, Etta James, Linda Ronstadt és Robert Cray.

Ehhez viszont rá kellett venni Berryt, hogy olyat tegyen, amit már évtizedek óta nem csinált: próbáljon. Richards egyik fő motivációja a koncert megszervezésében ugyanis az volt, hogy Berryt általában pontatlan zenészek kísérték akkoriban, ezért a fentiek mellett még Berry egy-két régi zenésztársát is visszahozta.

Chuck Berry & Keith Richards - Oh Carol from Music Management USA on Vimeo.

És a film legtöbbször hivatkozott jelenetében aztán Berry és Richards próbálnak is, méghozzá az Oh, Carolt játsszák. Berry először beleegyezik, hogy Richards legyen a szólógitáros, de utóbbinak sosem sikerül úgy lejátszani a bevezető riffet, hogy az megfeleljen neki. Természetesen semmi baj Richards játékával, Berry az egók küzdelmének tekinti ezt, és talán még a máskor is hangoztatott sérelmeit is kivetíti erre, hogy szerinte a Stones, a Beatles és a többiek mind az ő életműve hátán lettek híresek, miközben ő csaknem kikopott a köztudatból.

Richards azonban nem csinál gondot abból, hogy Berry nyilvánosan szívatja, hanem beáll a sorba, és alázatosan vállalja a másodhegedűs (azaz gitáros) szerepét. Később derült ki, hogy a tisztelete Berry iránt egy komolyabb konfliktust is kibírt: egyszer ugyanis Berry pofán verte, miután engedély nélkül hozzányúlt a gitárjához.

Egy géniusznak miért kéne normálisnak lennie?

Berrynek persze lehet néhány oka rá, hogy sértettnek érezze magát az egész amerikai társadalommal szemben: első néhány évtizedét végigkísérte az intézményesült rasszizmus. A filmbeli koncertet is abban a St. Louis-i moziépületben tartották, ahová Berryt még fekete kisfiúként nem engedték be. Később évekig rendszeresen átverték a lemezkiadók és az impresszáriók, őt pedig indokolatlanul zaklatták a hatóságok, drogokat keresve (Berry a filmben azt mondja, még csak ki sem próbálta őket), és az egyik börtönbüntetését is koncepciós tárgyaláson hozott ítélet előzte meg Berry szerint. 

“Nagyon bonyolult és rendkívül összetett személyiség” - mondta róla utólag Taylor Hackford. “Senki nem tudja, mi van a fejében. És senki nem is fogja a teljes képet megmutatni róla, mert túl sokrétű és sötét.” A rendező azon kevesek egyike volt, akinek Berry valamelyest megnyílt a beszélgetéseik során, de így is azt gondolja róla, hogy zseniként és talányként fog rá emlékezni az utókor.

“Géniusz az, aki nem érzi ugyanazokat az emberi gyengeségeket, melyeket mi, többiek érzünk” - mondta egy újabb interjúban Hackford. “Éppen ezért komplikáltnak, nehéznek, néha irracionálisnak látjuk őket. Ha valaki egy géniusz, aki olyan dolgokat csinált, amit senki más, akkor miért kéne normálisnak lennie? Ők nem normálisak.”

A film következménye volt az is, hogy Berryt beperelte régi zenésztársa, a zongorista Johnnie Johnson, miután a próbákon Richardsnak feltűnt, hogy Johnson is kivehette a részét a régi dalok zeneszerzéséből, de csak Berry neve van feltüntetve szerzőként. Egy ügyvéd aztán rá is vette Johnsont, hogy perelje be Berryt, azonban a bíróság végül elutasította a keresetet, de Richards és Berry azóta már annyira nincsenek jóban.

Ami Hackford szerint azonban a legfurcsább Berryben - és erre van utalás a filmben is -, hogy a rendező szerint a zenész nincs is igazán tisztában a saját jelentőségével: “Szerintem nem is érti, hogy mennyire kiemelkedő volt, amit csinált. Amire büszke, az az, hogy jó üzletembernek tartja magát.”

Berry a róla szóló filmmel is legalább 650 ezer dollárt keresett Hackford szerint, és még hosszú ideig rendszeres koncertezéssel is gondoskodott róla, hogy ne szoruljon csak a jogdíjaira. Még nyolcvan fölött is turnézott, akár még külföldön is, de ma már ritkán mozdul ki az otthonából.

“Chuck nem volt nagy ivó és egyáltalán nem drogozott” - mondja róla Hackford. “Minden energiájával a pénzkeresésre koncentrált, meg hogy minél többet szexeljen és koncertezhessen. Egy nagyon is szexuális lény, aki egyben veszélyes is. Épp ezért ő a megtestesült rock and roll.”