Hosszú út vezet az ismeretlenségtől a popkultúráig, és az elektronikus zenének ezt az utat nagyrészt Jean-Michel Jarre taposta ki. A nevéhez fűződő kiadványok száma a százat is meghaladja, a koncertjei milliós tömegeket mozgatnak meg. Több mint nyolcvanmillió eladott lemezén megfér egymás mellett a filmzene, a kísérleti elektronika, a techno, az ambient és a pop, de a modern tánczenékre gyakorolt hatása is elvitathatatlan. Lassan hetvenéves, de ez sem a külsején, sem a zenéjén nem érződik; még mindig új hangzásokat és új tehetségeket keres. Jarre november 10-én lép fel az Arénában; ennek apropóján beszélgettünk vele.

A legutóbbi albumainak (Electronica 1: The Time Machine, Electronica 2: The Heart of Noise) lényege, hogy különböző közreműködőkkel dolgozik együtt. Feltételezem, hogy nem volt nehéz rábeszélni őket a közös munkára, de volt olyan, aki visszautasította?

Az Electronica-lemezeket olyan nagyszerű közreműködőket akartam, akár ismertem őket, akár nem, akiket személyesen is becsülök a különleges és egyedi hangzásukért. Ez elég messze van a végtelen „featuring”-ek világától. Személyesen utaztam el minden egyes közreműködőhöz, az Electronica-project egy személyes kaland volt, és megtisztelve éreztem magam, amikor minden meghívásomat elfogadták.

Feltételezem, hogy mivel személyesen kereste meg ezeket az alkotókat, ön is annyira inspirálta őket, mint fordítva.

Az egészen biztos, hogy inspirációt jelentettek nekem, ez volt a legfőbb szabály magamnak abban, ahogy kiválasztottam őket. Ha elfogadták a felhívást a közös munkára, akkor lehet, hogy visszafele is működhet ez.

Meglehetősen szokatlan ötlet volt az amerikai titkosszolgálat szivárogtatóját, Edward Snowdent is megkeresni ehhez az albumhoz. Hogyan jött a gondolat?

Nagyon megérintett Edward Snowden története. Édesanyámra emlékeztetett, aki hasonló korban volt a francia ellenállás egyik kulcsfigurája. Ő is egy olyan ember volt, aki hitt az emberi jogokban, az elnyomó hatalommal szemben. Snowden egy modern hős lett, de nem azzal, hogy azt mondta, „állj!”, hanem, hogy „tudj” a technológiával való visszaélésről, és arról, hogy az alapvető jogainkat sértik meg. Az emberiség jövőjében több ilyen szivárogtatóra lenne szükség.

Az Electronica 1 és 2 albumaimnak az egyik visszatérő témája a kettős viszonyunk a modern technológiával. Egyrészről a világot vagyunk képesek a zsebünkben hordani az okostelefonunkkal, másrészről viszont a világ folyamatosan megfigyel minket. Azt akartam, hogy Edward Snowden üzenete jelentőséget kapjon. A szereplése nagyon fontos pillanat a koncerteken.

Nehéz volt vele felvenni a kapcsolatot?

Nem az, ha az embernek jók a közvetítői.

Megmaradt a korábbi lemezeinek futurisztikus hangulata, de a legutóbbi munkái – mint az Exit vagy a Swipe to Right Cyndi Lauper közreműködésével – azt sejtetik, mintha jobban érdekelné a jelen a jövőnél. Ezek a számok inkább modernek, mint időtlenek.

Az Electronica-albumok kompozícióit úgy írtam meg, hogy illeszkedjen minden közreműködőhöz. Abban biztos vagyok, hogy Cyndi értékelné, ha nem időtlennek, hanem modernnek neveznék!

Az utóbbi évtizedekben a zenéje maga mögött hagyta a klasszikus ambient zenék szinte tudományos megközelítését, és sokkal inkább a popzene felé indult el. Ez szándékos vagy ösztönös váltás volt?

Az ösztöneimet követem mindig.

Önnek hatalmas gyűjteménye van analóg szintetizátorokból. Mi a véleménye a modern zenekészítési eszközökről, a számítógép-alapú stúdiókról, és az olcsó szintetizátorokról?

A felszerelésemet két részre szoktam osztani: vannak az analóg állatok és a digitális szörnyek. Annyi szoftver és készülék létezik már a világon, hogy az embernek meg kell találnia azt, ami a leginkább illik ahhoz, amit csinál, de anélkül, hogy túlzásokba essen. A lényeg az, hogy miután megvan a választás, teljesen meg kell ismerni azt, a mesterévé kell válni, és ki kell használni minden porcikáját.

Ön szerint számít még az analóg hangzás 2016-ban? Az eredeti gépek mindig jobban szólnak, mint a számítógépes helyettesítések, de egy átlag hallgató nem biztos, hogy érzi a különbséget egy olcsó mp3-lejátszón.

Számomra még mindig a vinyl az egyetlen igazi hangzás!

Most jelentette be, hogy készül az Oxygene folytatása, az Oxygene III. Amikor az első részét vette fel 1976-ban, sejtette előre, hogy milyen sikeres lesz?

Akkoriban az Oxygene-t túl elvontnak tartották. Abban a korszakban a diszkó ment, a kemény rockzene, meg a korai punk. Az Oxygene nemhogy instrumentális volt, de én még francia is hozzá, úgyhogy az összes lemezkiadó visszautasított! Csodával határos volt, hogy egy független francia kiadó meglátta benne egy minimális siker lehetőségét, és kiadta. Mindenkit meglepett, hogy mennyire népszerű lett.

Az Oxygene volt a meteorit, ami beindította a karrierem. És idén lesz 40 éve, hogy megjelent. Nem vagyok annyira rajongója az évfordulóknak, de amikor két éve az Electronic-lemezeket vettem fel, komponáltam valamit, aminek végül az Oxygene 19 címet adtam. Akkor elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne az Oxygene, ha ma születne meg. Úgyhogy fogtam a 40. évforduló napját, kitűztem határidőnek, és nekifogtam megvalósítani a gondolatot. Hat hetet szabtam ki, akárcsak az első album idején. Próbáltam elkerülni, hogy sokat gondolkozzam azon, jó ötlet, vagy sem. Egyhuzamban vettem fel. Nem akartam az első lemezt másolni, inkább rá akartam vezetni a hallgatókat arra, hogy jöjjenek velem egy utazásra különböző fejezeteken át, az elejétől a végéig.

Ön volt az egyik első elektronikus zenész, aki látványos vizuális elemeket – lézereket, tűzijátékokat - is bevetett a koncerten. Ön szerint lehetséges még fokozni a látványt?

Hatalmas rajongója vagyok a térhatásnak, hangban ugyanannyira, mint látványban. Imádom a különböző hangok térbeli elhelyezését, amivel a hangsávok még teltebbek lesznek. A látványban is a 3D-vel kísérletezek, főleg az új turnén, olyan effektekkel, amiket ehhez való szemüveg nélkül is látni. Szerintem ez a jövő. Remélem, hogy a rajongóknak is tetszeni fog.