Nem kell dühösnek lenni a rock and rollhoz

További Stenk cikkek

Jó tíz év késéssel fellépett Magyarországon az ausztrál Wolfmother, a 2000-es évek egyik kifejezetten népszerű rockzenekara, aminek minden esélye megvolt, hogy hosszútávon igazi stadionkompatibilis produkcióvá nője ki magát. Ez végül annyira nem jött össze, Andrew Stockdale frontember olyan ütemben cserélgette a tagokat, mint férfiember az alsógatyáját, és közben a rockzene népszerűsége is csúnya hanyatlásnak indult. Megnéztük a budapesti fellépésüket és még beszélni is tudtunk a frontemberrel.

Az ezredforduló zenei szempontból arról is szólt, hogy rövid időre sokadvirágzását élték a The valami nevű zenekarok, a vintage hangzás, a garázsrock, elég mondjuk a White Stripesra, a Hivesra vagy éppen az ausztrál Vinesra gondolni. Ennek a hullámnak a legvégén érkezett meg a Wolfmother az első nagylemezével 2005-ben, ami egy nagyon erős visszanyúlás volt a '60-as, '70-es évek rock and rolljához a Led Zeppelintől a Doorsig. Aztán a folytatás kicsit félrement, Andrew Stockdale frontember minden nagylemez előtt lecserélte a teljes bandát, és közben a nagy garázsrock/vintage rock reneszánsz is szép lassan leáldozott. Stockdale-t nem véletlenül tartják kifejezetten nehéz személyiségnek, de nekünk kicsit szerencsénk volt, mert a koncert előtt nagyon jó kedvűen beszélgethettünk vele, és még zenéket is mutogatott a saját playlistjéről.

Az amerikai választás másnapján nem igazán lehet kikerülni azt a kérdést, hogy mit gondolsz az eredményről.

Kifejezetten örülök neki, ez egy remek hír!

Na, de most komolyan.

Iszonyatosan jó érzékkel lovagolta meg a gazdasági válság okozta frusztrációt, ráadásul sikeres üzletemberként nagyjából tudja is, hogy miről beszél, ha a pénzügyekről van szó. A gond viszont az, hogy egy ilyen üzletember nem tudja a problémákat az emberi oldalról megközelíteni.

Rengeteg ember ilyenkor azt reagálja, hogy legalább megint izgalmas lesz punkot vagy rock and rollt játszani. Lesz mi ellen lázadni.

Azért sok múlik azon, hogy egy zenész honnan merít inspirációt. Szerintem

nem kell ahhoz dühösnek lenni, hogy rock and rollt játsszál.

Milyen volt a koncert?

A Wolfmothernek megvan az az előnye, hogy annyira vintage, régi hangzású rock and roll, hogy igazából nem is tud nagyon megöregedni, hiszen már öregen jött a világra. Pont ezért egyébként állati szórakoztató egy hatalmas hajú, visongó, tipikus régi vágású rock and roll arcot látni, ahogy két bármikor helyettesíthető session zenész mellett megidézi egy már letűnt kor zenéjét.

A Wolfmother legutóbbi albuma nagyon sok mindenben megidézte a 2005-ös debütálást, és talán pont ezért rengeteg olyan pillanat volt a koncerten, amikor nem tudtam eldönteni, hogy vajon itt most egy új számot játszanak, vagy csak én nem emlékszem erre a régiek közül.

Nyilván lementek a legnagyobb slágerek, mint a Woman, a Joker and the Thief vagy a White Unicorn, utóbbihoz ráadásul Stockdale még egy kétnyakú gitárt is előrántott. Mondom, tényleg totális nosztalgia volt az egész.

Azt azért hozzá kell tenni, hogy nagyon akartak a másik két tag is a zenekarban, főleg a billentyűs nyomta nagyon a szólót, de az azért kicsit rontott az élményen, hogy az egyébként teltházas koncerten, nagyon hátul állva olyan hangja volt a doboknak, mintha egy cipősdobozba zárták volna a ritmikus csimpifont. Amit még nem értettem, hogy miért kell legalább másfél tempóval lassabban játszani a kicsit punkos Apple Tree-t, ha négy-öt számmal később simán ledaráltak egy ennél sokkal gyorsabb dalt is.

A befejezés viszont különösen szépre sikerült, Stockdale leugrott a közönség közé, mire kihúzódott vagy elromlott (nem igazán láttam olyan messziről) a gitárja, ezért a cseréig kénytelen volt kicsit improvizálni, és tapsoltatni a közönséget, ami egy elég stílusos lezárása volt egy nem kifejezetten elementáris, de abszolút szórakoztató koncertnek.

Ott van az a rengeteg metál vagy hardcore zenekar, akik rohadt dühösek, folyamatosan ordibálnak, és olyan, mintha mindig aggódnának valami miatt. Ez egyszerűen nem buli, a rock and roll pont ezért nem szórakoztató manapság. Olyanokkal jönnek, hogy lázadás. Most komolyan, a Green Day egy lázadó zenekar? Milyen forradalomról (a Green Day nemrég jelentette meg a Revolution Radio című albumukat, amiről mi is írtunk) beszélnek? Nincs semmilyen forradalom a rockzenében, csak egy rakás csávó, akik leszerződtek a Live Nationnel, és megpróbálnak annyit pénzt keresni, amennyit csak lehet.

Te miből inspirálódsz?

Materializmus, társadalmi egyenlőtlenség. kapzsiság, szerelem, kikapcsolódás, nosztalgia, felsőbbrendűségi gondolatok, és ilyenek. Nincs egy fő irányvonal, mert az igazán jó zene, az igazán jó művészet mindig sokoldalú. Elmész egy koncertre, és találkozol olyan emberekkel, akik a zene miatt jöttek, akik a dalszövegeket kedvelik, vagy inkább csak szimplán imádják az énekest. Persze más kérdés, ha éppen imádod az AC/DC-t, mert akkor mindig ugyanazt akarod, és ugyanazt is kapod. De persze ez az egész relatív. Nézd meg a Mona Lisát például. Ott áll egy rakás ember a Louvre-ban, és tolakodnak egy prostituált szimpla portréképe előtt. Zseniális, mert nem tudod konkrétan megmondani, hogy miért annyira jó, egyszerűen csak működik.

Az elmúlt években egyre több izgalmas ausztrál zenekar kap kifejezetten nagy nemzetközi figyelmet. Courtney Barnettet Grammyre jelölték, a Tame Impala Lady Gagának ír számot, és van még egy sor kifejezetten izgalmas új együttes. Szerinted van kifejezetten ausztrál sajátosság az ottani rockzenében?

Órákig tudnám sorolni azokat az ausztrál bandákat a '90-es években, amik ezerszer jobbak, mint akiket most felsoroltál. A Tumbleweedről például hallottál már? Na, ők például baromi jók, és inkább őket hallgatom, mint bármilyen mai együttest.

Akkor jobb volt a '90-es évek ausztrál rockzenéje, mint most?

Abszolút. Legalábbis én csak ilyeneket hallgatok.

Akkor nem is hallgatsz semmi mai zenét?

Hát, azt hiszem lehet kicsit túl nosztalgikus vagyok, mert tényleg nem. Egyszerűen jobbak voltak a dalszövegek, sokkal felszabadultabb, mókásabb dolgokkal találkozhattál abból az időszakból. A mostani zenekarok túlságosan karrierorientáltak. Előbb írnak meg egy sajtóközleményt, mint egy kislemezt. Na, jó, lehet kicsit túlzok.

Nem unalmas kicsit mindig nosztalgiázni?

Ismered George Bensontól a Give Me the Night-ot? Hogy lenne már unalmas? Azt a dalt nem kell magyarázni, hogy miért jó, egyszerűen csak meghallgatod, és érzed, hogy ez király. De tudod mit, most megmutatom neked a saját playlistemet, ha annyira akarod tudni miket szeretek. Police, Joe Walsh, Thin Lizzy, meg cowboyzenéket hallgatok mostanság. Na, ezt hallgasd meg például!

Berak a telefonjáról egy feltűnően '70-es évek hangzású dalt.

Tessék, ez olyan, mint a Queens of the Stone Age csak azelőtt, hogy lett volna Queens of the Stone Age.

Szereted amúgy a Queens of the Stone Age-et?

Amikor még az első albumot vettük fel, akkor odajöttek a lemezkiadótól, hogy hú, muszáj meghallgatnotok egy szuper számot, aminek Regular John a címe. Emlékszem az első kérdésem az volt, hogy ezt a zenekar komolyan úgy hívják, hogy Gotsa (a Queens of the Stone Age röviden QOTSA)? Na, mindegy, szóval el voltak tőle ájulva, pedig itt van a telefonomon egy sokkal régebbi dal, ami már megcsinálta azt, amit ők. Nekem a Queens of the Stone Age egyszerűen túl technikás, én sokkal jobban szerepen a groove-os, bulizós témákat.

Akkor egyáltalán mit ajánlanál mondjuk egy 14 éves gyereknek, aki elhatározza, hogy rocksztár lesz, milyen együttessel kezdje?

Bármivel, mert úgyis mindegy, hiszen valaki úgyis megcsinálta már azt előtted, amit te fogsz.