Tíz évvel a szekerét beindító tévés előadása után Seasick Steve október első felében új lemezzel jelentkezett. A már akkor sem fiatal zenész 2006 szilveszterén Jools Holland műsorában vendégeskedett (mikor a fellépést elvállalta, még fogalma sem volt, hogy ki a házigazda), ahol a Dog House Boogie című dalát adta elő arról a lemezről, amit egy harmincas évekből származó mikrofonnal vett fel a konyhájában – legalábbis a történet szerint.

A szereplés viszont szinte azonnal kultstátuszba emelte őt: a következő nyáron már olyan fesztiválokon léphetett fel, mint a Reading és a Glastonbury, sőt, a 2007-es fesztiválszezonban Seasick Steve több koncertet adott az Egyesült Királyság területén, mint bármelyik másik előadó. A következő albumán (I Started Out with Nothin and I Still Got Most of It Left) olyan nevek működtek közre, mint Nick Cave, KT Tunstall és a jamaicai gyökerekkel rendelkező Ruby Turner, aki többek között Mick Jaggernek és Bryan Ferrynek is vokálozott korábban.

Seasick Steve mesébe illő története aztán hamar bejárta a világot: 13 éves volt, amikor a nevelőapja pofonjai elől megszökött otthonról (egész pontosan akkor telt be a pohár, amikor a fickó kidobta az ablakon), hogy aztán hosszú évekig tehervonatokra felszökdösve hobóskodja végig Tennessee és Mississippi államot. Ezalatt gyakran vállalt alkalmi munkákat, dolgozott például vándorcirkusznál, sőt, cowboy is volt. A cigányéletnek köszönhetően idővel több zenésszel is megismerkedett, olyanokkal, mint Joni Mitchell, Janis Joplin vagy Tom Waits. San Francisco után végül Seattle mellett, Olympiában kötött ki, ahol Kurt Cobain is élt. A Nirvana frontemberét személyesen is ismerte, és ahogy egy interjúban mesélte, bár nem voltak barátok (ő azért jóval idősebb volt náluk), szimpatikus, rendes fickónak találta Cobaint.

Amikor Amerikát megunta, Európában csavargott kicsit: először Párizsban próbált meg utcazenélésből megélni, ahol főleg a metróban szórakoztatta az utazóközönséget, aztán Norvégiába költözött, ahol az elsőt lemezét is rögzítette. Sőt, a hűvös északhoz kötődik a művészneve is: épp Koppenhága felé tartott a tengeren, amikor rosszul lett a hajóút alatt. Egyik barátja kezdte el a tengeribetegségével cukkolni, aztán a név végül rajta ragadt.

Az idén októberben megjelent, Keepin' the Horse Between Me and the Ground című nyolcadik lemez elé aztán megjelent egy életrajz, és a dolgok itt vettek igazán érdekes fordulatot. A szerző, Matthew Wright ebben azt állítja, hogy Seasick Steve valójában nem egy otthontalan csavargó, akire épp vénségére mosolygott rá a szerencse, hanem egy ügyeskezű sessionzenész, aki az élete igen jelentős részét különböző stúdiókban töltötte, nem pedig rakománnyal megrakott vagonokban.

A Seasick Steve: Ramblin’ Man című könyvet egy Matthew Wright nevű kritikus írta, akinek a jazz és a blues a szakterülete, de tévéről is gyakran ír, főleg a Theartsdesk.com-ra, de volt már szerzője a Songlinesnak, a Jazzwise-nak, a London Jazz Newsnak, illetve a Guardiannek is. Wright szerint Seasick Steve igazi neve sem stimmel: korábban azt lehetett tudni, hogy Steven Gene Woldnak hívják, az életrajzíró szerint azonban Steve Leach az igazi neve, legalábbis az 1982-ben kötött házasságáig ezt a nevet viselte. Sőt, a zenész korábban azt állította, hogy 1941-ben, vagyis ugyanabban az évben született, mint Bob Dylan, Paul Simon és Joan Baez, Wright szerint azonban születési évként 1951 szerepel az útlevelében. Mondjuk aki még a hatvanas évei derekán is így lovagolja meg a hullámokat, az tényleg megérdemli a rivaldafényt:

De akkor ki ez az ember?

A hetvenes évek elején Steve Leach egy Shanti nevű zenekarban zenélt, amiben kaliforniai és indiai zenészek játszottak együtt egy közös házban a Narancsvidéken. Leach ebben a formációban basszusgitározott és vokálozott, de a csapat nem volt épp hosszú életű: mindössze egy lemezük jelent meg az Atlantic Recordsnál, aztán a kiadó kidobta őket, és egyetlen másik istállóval sem sikerült leszerződniük egy második lemezre. A cím nélküli albumot épp tavaly adták ki újra, és egyébként tök jó számok is szerepelnek rajta, például ez itt. Seasick Steve ezekről az időkről azt állította, hogy ekkoriban Párizsban élt egy parkban, utcazenélt, és hogy egy elég kemény időszak volt az életében.

Később egy Crystal Grass nevű diszkóbandában is megfordult, egy 1976-os lemezükön szerepelt, aminek Dance Up A Storm volt a címe. (Itt egy szám tőlük.) Innen a Beach Boysból ismert Mike Love új zenekarába, a Celebrationbe került, amiben Love a Dancing in the Moonlight című slágert is jegyző King Harvest tagjaival játszott. A Celebration először az 1978-as, Almost Summer című filmhez írt zenét, a munkába pedig Brian Wilson és Al Jardine is beszállt. A csapat aztán a film moziba kerülése után egy évvel – a biztató sikerek ellenére – feloszlott, de Love tovább zenélt, és perrel nyerte el a Beach Boys nevének használatát, két évvel ezelőtt pedig Budapesten is játszott, ami nagyon fura, de azért szórakoztató élmény volt. (Mike Love-val a koncert elé emailben interjút is készítettünk.)

Bár Leach tök jól elfért volna ebben a formációban is, a Clean Athletic and Talented nevű zenekarban kötött ki, ahol gitározott, énekelt és dalokat is szerzett. Vele jelent meg a CAT 1982-es nagylemeze, a Woman and Sports, valamint egy kislemez ugyanebből az évből, aminek elég para címet sikerült adni. Így szól: I Love To Touch Young Girls, azaz Szeretek fiatal lányokat megérinteni – ez talán még Kovács Ákos országában is kiverné a biztosítékot.

A nyolcvanas évek végére Leach Washington államba került, ahol hangmérnökként és producerként dolgozott, munkája révén megismerkedett egy rakás helyi (grunge és indie) zenekarral, és így találkozhatott Kurt Cobainnel is. 1996-ban, szintén itt, már az ő felügyelete alatt jelenhetett meg a Modest Mouse első lemeze, a This Is a Long Drive for Someone with Nothing to Think About, amin nemcsak producerként és hangmérnökként dolgozott, hanem még játszott is rajta – sőt, a környék nagy underground-hőse, Calvin Johnson is beszállt az egyik számba (Head South) vokálozni a feleségével, Nicole-lal. Wold aztán valamikor az ezredforduló környékén Norvégiába ment, a történet többi része pedig innen már nagyjából ismert:

„Teljesen ledöbbentem. Még csak nem is volt jó az előadás. Amikor a számnak vége lett, idegességemben ledobtam a gitárt, aztán elszabadult a pokol” – mondta az egész életét felforgató, tíz évvel ezelőtti tévéfellépésről. Ugyanebben az interjúban még tovább hitetlenkedett, arról beszélt, hogy még mindig nehezen hiszi el, ami vele történt, azt meg pláne, hogy a fiatal lányok (itt jusson eszünkbe a CAT-szám címe!) nem a szaros vénembert, hanem a fesztiválokon koncertező zenészt látják benne. Talán nem is volt olyan rossz ötlet tíz évvel idősebbnek hazudnia magát, így legalább biztos gyakran megdicsérik, hogy milyen jól tartja magát.

Seasick Steve egyébként azzal magyarázta a népszerűségét, hogy az emberek már rohadtul unják, hogy manapság minden olyan flancos meg tökéletesre polírozott, szerinte jobban működnek az egyszerű, őszinte produkciók, még akkor is, ha kissé karcosak, mint az ő dalai.

Nem ő volt az egyetlen

Az egyetlen probléma a Wright által megírt igazsággal, hogy Wold/Leach egyáltalán nem hagyta azt jóvá – sőt, a könyve néhány olvasói vélemény alapján nem is annyira jó. Pedig érthetőnek tűnik a névváltoztatás is, hiszen a nyolcvanas évektől Steve Leach néven egy amerikai jégkorongjátékost és -edzőt is ismerhetnek az emberek.

Ettől még persze lehet igaz, amit Wright ír, sőt, valószínűleg az is, hiszen nem Seasick Steve lenne az első, aki megcsinálta az előadóművészi énjét. A Nobel-díját magasról letojó Bob Dylant (született: Robert Zimmerman) már talán nem kell bemutatni, a Clash-frontember, Joe Strummer arra ügyelt gondosan, hogy ne derüljön ki, hogy az apja diplomata, mert attól félt, hogy a családi háttere rosszat tesz a punk-imázsnak, Jim Morrison meg egyenesen halottnak hazudta a szüleit, miközben az apja a haditengerészetnél szolgált, amikor pedig az anyja elment egy Doors-koncertre, az énekes megüzente, hogy nem szeretne vele találkozni, úgyhogy szerencsétlen nő zokogva rohant haza.

Seasick Steve tehát csak egy újabb művész a könnyűzene történetében, aki már életében megteremtette a saját kultuszát. Ahogy a Guardian cikke is rávilágít, az, hogy Seastick Steve valójában egy fiktív karakter, valójában nem sokat számít, amíg a zene jó, a dalok pedig működnek. Az emberek szeretik az övéhez hasonló felemelkedéstörténeteket, egy ilyen vonzó és romantikus narratíva pedig bizonyára még szerethetőbbé teszi a jelenséget, és talán még a műfaj megértését is segíti. Seasick Steve esetében pedig az igazság is épp olyan vonzó (már amennyiben igazságról beszélhetünk), mint a mítosz, amit költött.