Az egykori indie R&B kedvenc The Weeknd ma már nemzetközi szupersztár, akinek a legújabb albumával mindenhol kiemelten foglalkoznak, így mi sem maradhatunk le róla. Szóval a hét lemeze a The Weeknd, de ezen kívül foglalkozunk még Bruno Marsszal, Sixx írt a Sixx: A.M.-ről és a Tankcsapda-feldolgozáslemezről, illetve mutatunk egy rakás nagyon klassz magyar zenét punktól sci-fi elektronikán át a legelborultabb barkácspopig.

Abél Makkonen Tesfaye története szinte mesébe illő. 2010-ben felrakott 3 számot Youtube-ra The Weeknd néven és nem kellett hozzá sok, hogy a feltörekvő előadókkal foglalkozó zenei blogok a vállukra vegyék. A stílus amiben nyomult elsőre nem is volt könnyen bekategorizálható, jobb híján a hipster/indie R&B-nek kezdték el hívni. 2011-ben az első néhány dalt 3 mixtape követett, amiket honlapján keresztül ingyenesen tett elérhetővé. Ezeket összefoglaló néven Ballon Trilogy-ként szoktak említeni.

Ezek azonban csak szárnypróbálgatások voltak, az első igazi album, a Kiss Land előtt, ami 2013-ban jelent meg. Ez már jelezte, hogy a Weeknd nevű projekt nem azért jött létre, hogy egy szubkultúra kedvence legyen, hanem, hogy a popzene fősodrába betörjön. Elsőre mondjuk nem jött össze, a kanadai énekes/rapper azonban nem adta fel és a 2015-ben kihozott Beauty Behind the Madness-re már két komolyabb sláger (The Hills, Can’t Feel My Face) is ráfért és ezek alapján már lehetett látni, hogy a pop meghódítása egyáltalán nem lehetetlen.

Ennek a tavaly megjelent lemeznek a farvizén egy ideig még simán el lehetett volna lenni, de úgy tűnik Tesfaye nem az nyugodtan hátradőlő típus. A legújabb albumán hallható Sidewalks című számban, amit Kendrick Lamarral közösen írtak, el is hangzik: haszontalannak érzi magát mikor nem keres pénzt. Talán ezért fordulhat elő, hogy a Starboy, aminek jöttét több videoklip, illetve egy kisfilm is előre jelezte, összesen több mint egy óra hosszú és összesen 18 dal került rá. Ha valakiben ezek után felmerülne, hogy mégis mit képzel magáról ez a fickó, akkor az vélhetően szándékos és ezt szerette volna kiváltani az emberekből. Egy csomó szám pont arról szól, hogy a hírességgel és pénzzel együtt járó hatalommal a kézben mit engedhet meg magának valaki.

The Weekndnek mindig is kedvenc témája volt a túlpörgetett hedonizmus, amikor az embert csak a drogok és a meghódítani kívánt nők hajtják előre a mindennapokban. Ezek azonban nem járnak együtt automatikusan a boldogsággal, Tesfaye ezt már akkor is tudta, amikor még csak egy befutásról álmodó suhanc volt. A dalok körítése és hangulata talán komolyabbat változott a kezdeti mixtape-es korszak óta, ám az érzések szinte ugyanazok. Hiába adott el rengeteg lemezt, koncertezett a világ számos országában, és kapott két Grammy-díjat, az a bizonyos beteljesedés csak nem érkezett el. Erről szól a Party Monster vagy a Reminder is. Ezekből kiderül, hogy a sztárság és a The Weeknd kapcsolata igen bonyolult.

Egyrészt ez az ő keresztje, ami alól nem tud kibújni, ugyanakkor mindennél jobban van rá szüksége és érthető módon ez az album is azért készült, hogy még nagyobb sztár legyen belőle és közelebb kerüljön az olyan idoljaihoz, mint Michael Jackson vagy David Bowie. Utóbbiról azt mondta, hogy előtte akar tisztelegni a Starboy elnevezéssel. De a hasonlóságok nem állnak itt meg, a korábban már emlegetett videoklipket nézve ugyanis azt lehet észrevenni, hogy Tesfaye levágatta a haját, aminek igen nagy jelentőséget tulajdonít. A Starboy klip kulcsmomentuma, mikor megfojtja előző, raszta frizurás énjét, hogy csak a legújabb maradjon életben.

A The Weeknd életében tehát egy új szakasz kezdődik és végre maga mögött tudja hagyni a mixtape-es korszakot és kitalálni, hogy milyen is lesz a popsztár időszak. Persze zeneileg vannak még emlékeztetők, az Ordinary Life például nem lógott volna le annyira a mixtape-ekről, mint például a False Alarm vagy a True Colors. Ez a kettő jelenti talán a legnagyobb végletet a lemezen. Előbbi egy szinte már punkos nóta, ahol a korábban is megjelenő zaklatott élethelyzetet a végletekig fokozza. A True Colors ezzel szemben egy szerelmi vallomás, ahol az eddig csak egyéjszakás kalandokban utazó énekes egy másik személytől várna el hűséget. Ebben ráadásul a zenét is arra használja, hogy a másik félről leimádkozza a bugyit, ami igen komoly változás, hiszen általában hangulati szinten vagy a hihetetlen mámort vagy az elviselhetetlen másnapot igyekszik még jobban átadni. Ehhez képest a True Colors-ben, illetve az előtte hallható Secrets-ben, mintha egy szerelmes énekest hallanánk.

Ez eddig szinte elképzelhetetlen volt a Weeknd-univerzumában, de a nagyon eklektikusra sikerült Starboy-ra még ez is felfért. Persze a számok legnagyobb része a hírességgel, a drogokkal és az ismeretlenekkel töltött szexuális együttlétekről szól, de még ezek között is vannak olyan dalok, amik tudnak újat mutatni. A Party Monster egy viszonylag egészséges elegye a régi és az új Weeknd-nek. A Rockin’ pedig szövegében szintén nem hoz sok újdonságot, de itt lehet azt érezni, hogy az előző albumhoz képest Weeknd már egy olyan tapasztalt producer, mint Max Martin, megoldásait is sokkal inkább a saját uralma alá tudja hajtani.

Öntörvényű és az eddigiekhez képest kicsivel nehezebben besorolható stílusú albumról van tehát szó, amin különösen hangsúlyos a 80-as évek nosztalgiája. A címválasztás nem véletlen és mindvégig a sztárság marad az összekötő kapocs, ami a szövegekben néha már paródiába is fullad. A végeredmény kétségtelenül szórakoztató és érezhető, hogy Tesfaye a következő bonyolult művész kíván lenni, aki így is nagy tömegeket ér el a zenéjével. Viszont az eddigi zenéi alapján kérdéses, hogy képes lesz-e túllépni a hedonizmus ürességén és valami más témát is találni magának. Ha ebből ki tud törni, akkor hosszabb időre is bebetonozhatja magát, de túl sokáig már nem marad érdekes a tény, hogy a kokain és a gyors numerák nem hozzák el a boldog életet. (földi)

Külföldi

Bruno Mars - 24k Magic (6/10)

Az Uptown Funk című dallal Bruno Marsnak (és persze Mark Ronsonnak) sikerült írnia egy olyan ikonikus slágert, amit 20-30 év múlva előszeretettel használnak majd, ha egy filmbe a 2010-es évekből keresnek egy tipikus, jól táncolható slágert. A komoly sikernek megvan az árnyoldala is, ugyanis a dal miatt be is perelték őket. Bruno Marsszal nem először fordul elő, hogy egy-egy dalára azt mondják, hogy túlságosan emlékeztet valaki más munkájára, de jogi procedúra korábbi ügyekből nem lett. Az Uptown Funk azt is erősen befolyásolta, hogy merre megy tovább a Hawaii-on született énekes pályája. A harmadik albumára minden eddiginél jobban leszűkítette stílusát és elmerült a 80-as és 90-es évek R&B balladáiban, amiket swinges és funkys megoldásokkal dúsított fel. Ezek azok a zenék, amik a gyerekkorát is meghatározták, ráadásul az Uptown Funkban sikerült jól hozzájuk nyúlni, érthető, hogy az új albumon is ezzel kísérletezik.

A címadó dal néhány hete már szerepel a slágerlistákon, aki hallotta már egyszer-kétszer az nagyjából be tudja lőni, hogy mire lehet az alig több, mint 30 perces albumon számítani. Bruno Mars világában mindenki gazdag és boldog, minden aranyból van, vagy legalább csillog. Később ha le is lassul a tempó, a boldogság buborékból akkor sem engedi ki a hallgatót, legyen az kicsit klasszikusabb R&B nóta, mint a That’s What I Like, vagy a 80-a évek gimibáljait idéző lassabb ballada, a Versace On The Floor. A szövegek gyakran a luxus körül forognak, még akkor is, ha egyébként emberi érzésekről van szó. A közös alapot ekkor is az adja, hogy mindketten ugyanazokat a drága dolgokat szeretik. Ezzel a felszínességgel túl sok baj nincs, de az kiderül belőle, hogy Bruno Marsnak nincsenek egyébként túl nagy vágyai. Jól akarja magát érezni miközben másokat is szórakoztat, ehhez pedig újrahallgatta tinédzser kora kedvenc számait és azokból kiválogatta a kedvenceit. És mivel egy elég ügyes énekesről és dalszerzőről van szó, ezért a végeredmény nagyon szórakoztató és majdnem azt is el tudja velünk feledtetni, hogy túl sok újat nem mutat. De ha közben jól szórakoztunk, akkor mennyit számít ez? (földi)

Duke Hugh: Canvas (9/10)

Nem tudom, hogy van magyarul az, hogy "vibes", de a Duke Hugh-lemeznek van belőle dögivel. Az egész olyan, mintha a tisztességes downtempót kevernénk össze hangmintás tánczenével és trópusi, naplementés house-zal, és igen, én is kicsit rosszul lennék ettől a mondattól, ha nem lenne igaz, és nem lenne a Canvas baromi jó. Én nem tudom, hogy áll a világ mostanában a Café Del Marhoz (feltételezem, ellenségesen), de Duke Hugh elférne ott is. Meg egyébként 2016-ban is, nagyvárosban. Olyan néha, mint egy bukolikus Burial, vagy egy nagyon fókuszált Avalanches, vagy egyszerűen csak egy tök jó aláfestő zene a reggeli szalonnasütéshez. A legjobb holland dolog Paul Verhoeven óta. (klág)

Sixx:A.M. - Prayers for the Blessed (8,5/10)

Nikki Sixx a Mötley Crüe bőgőseként megtapasztalta, milyen a világsiker, meg annak összes árnyoldalát a két aranylövésig. Olyan mennyiségben tolta a hernyót, meg úgy egyébként mindent, hogy kész csoda, hogy túlélte a kilencvenes éveket, és ugyan soha nem tartozott a legjobb basszusgitárosok közé, de dalszerzői kvalitásai elvitathatatlanok. Ömlik belőle a zene, a Crüe mellett több projektje volt (1958, Brides of Destruction), de csak a 2007-ben alakult Sixx:A.M.-ből lett valódi zenekar. Pedig ez a formáció sem annak indult, hanem a Heroinnaplók című könyve (egy teljesen szétcsúszott év krónikája) megzenésítése volt, viszont olyan jól fogadták, hogy DJ Ashba gitárossal és James Michael énekessel inkább folytatták. 

Idén már a 4. és 5. albumukat jelentették meg, turnéznak mindenfelé és nagyon jó úton vannak afelé, hogy egy fontos hard rock zenekar legyen belőlük, amihez az idei két album közül az utóbbi sokat hozzá is tesz. Modern hangzású, kiválóan hangszerelt album ez, tele olyan nótákkal, amiket egy rockzenekarnak 2016-ban írnia kell. James Michael tán még soha nem énekelt ilyen jól, Ashba pedig bevállalt egy külön számként szerepeltetett, másfél perces gitárszólót is, ami azért meglepő, mert ez a nyolcvanas évek vége óta nem nagy divat, és sajna kicsit ki is lóg az albumról (persze ettől még kurvajó, csak minek). A nagyívű refrének alá jó kis tempós rockzenét pakoltak, a nyitó Barbarians, a gyors That's Gonna Leave a Scar vagy éppen a két lábdobbal meghajtott The Devil's Coming a koncerteken nagyot fog szólni. A lemez második fele kicsit leül, és ide került egy Mariah Carey-nóta feldolgozása is sajnos, amit soha nem fogok a zenekarnak megbocsátani, de ettől még messze ez a legjobb albumuk 2007 óta. (sixx)

Magyar

Tankcsapda - Dolgozzátok fel! (6/10)

A feldolgozáslemez elég megosztó valami, a szerkesztőségben is akadnak lelkes gyűlölői, és támogatói is, de ez érthető. Különösen akkor, ha egy olyan zenekar életművébe nyúlnak bele, ami az embernek kedves vagy fontos, vagy csak szimplán úgy van vele, hogy ne alakítgassák már A Legendás Zenekar Életművét. A Tankcsapda új albuma ráadásul a feldolgozásműfaj mindkét oldalét megmutatja, az egyik CD-n ők alakítják át más zenekarok nótáit a saját stílusukra, a másikon meg akasztják a hóhért, és a Tankcsapda-számok mennek a présbe, hogy aztán wellhelósítva jöjjenek ki onnan.

Ami a lemezből nekem elsőre kiderült, azt régen sejtettem: jobb az, ha egy zenekar alakítja át mások nótáit. A Tankcsapda esetében is élőbb, őszintébb, elbaszásai ellenére is szerethetőbb, és főleg fogyaszthatóbb, mint a másik anyag, abból a nagyon egyszerű alapállásból kiindulva, hogy a Tankcsapda és a Wellhelo rajongóinak metszete nem sok elemet tartalmaz, így aki Tankcsapda-feldolgozásalbumot vesz, az Tankcsapdát akar hallgatni, punkrockosított Charlie-t meg Omegát, és nem tinglitangli popslágerré silányított Tankcsapda-nótát. Nem minden átdolgozás sikerült jól egyébként, de a Bonanza-nóta (A jel), a P.Box (Soha nem elég) vagy a lassú, elszállós Ítéletnap (Ossian) kifejezetten jó lett, viszont nem tudok és nem is akarok mit kezdeni a Korál-feldolgozással és a Debrecenre átírt szövegű Cívisváros blues-t sem akarom soha többé hallani. 

A másik CD-n a pályatársak nyúlta bele a Tankcsapdába, gyaníthatóan annak a kérésnek engedelmeskedve, hogy saját képükre formálják át a nótákat, ami érdekes dolgokat szült. Ákos például szart az egészbe bele, és felrántott egy gregorián kórussal megtámogatott, hallgathatatlan Agyarországot, a Wellhello a Fiúk ölébe a lányokból csinált értelmezhetetlen, nyári partyslágert, de nem jártunk jobban a Brainsszel sem (A drum n' bass rugója). A töltelékdalok (Magna Cum Laude, Leander, Pennhurst) mellett van pár tényleg jó átdolgozás, Kowalskyék az Egyszerű dalt csinálták meg nagyon jól, Tóth Gabi rohadt nagyot énekel az Adjon az égben, igaz, nagyon cseszlovák alapokra, a legnagyobb meglepetés számomra viszont Calidora volt, akiről semmit nem tudok még most sem, de nagyon jól elénekelte az Azt mondom állj-t, amihez Lotfi Begi tette hozzá az alapokat és a hangszerelést, és ugyan a Compact Disco nevű zenekarától a falra tudnék mászni, de ezt kurva jól megcsinálta. 

A duplalemez tanulsága nekem kb. annyi, hogy a Tankcsapda akkor jó, ha Lukács énekli, de attól, mert Lukács énekli, egy másik zenekar nótája nem lesz kifejezetten jó, sőt. (sixx)

Panel Surfers: Redroom (9/10)

Az idei Bánkitón láttam először délután 2 környékén egy alig észrevehető sátorban három tagbaszakadt srácot, ahogy női ruhában 200 km/órával darálnak egyre-másra jó másfél perces, baromi hangos punkdalokat, miközben három-négy számonként lehúznak egy felest, a koncert háromnegyedénél pedig a basszeros és a gitáros még hangszert is cserélnek. Az egész nyaram egyik legklasszabb élménye volt, nem csak azért, mert alapvetően imádom az egész nyugati parti garázspunkot, hanem azért is, hogy itthon is akadnak pont olyan srácok, akik ezt abszolút hitelesen át tudják adni, sőt, mit átadni, egyenesen átélni. Már csak az volt a kérdés, hogy ha majd albumot vesznek fel, akkor az az iszonyatos harag, düh, zaj és sebesség mennyire jön át, illetve mennyire működik az egész nagy dózisban otthon, az előadók látványa nélkül. Hála istennek a pizzán is megrendelhető Redroom egy az egyben visszaadja azt, amiért a Panel Surfers jelenleg az egyik legjobb zenekar élőben itthon. Villámgyors gitártépések, laza szörfös témák, illetve némi régi vágású '80-as évek punk, amik olyan zenekarokat idéznek meg néhol, mint a Dead Kennedys, a Cramps, a Thee Oh Sees vagy a Ty Segall Bandes Slaughterhouse album. Az pedig már csak külön bónusz, hogy az album legvégére hagytak egy olyan dalt, ami elüt a többitől, nem kaotikus anarchia, nem dühös ámokfutás, hanem egy jele annak, hogy a Panel Surfers nem feltétlenül csak egy egydimenziós punkzenekar, hanem vannak sokkal merészebb ötleteik is, amikből talán mi is többet kapunk majd a jövőben. (sajó)

Dope Calypso: Mau Mau (8,5/10)

Eddig a Dope Calypsónak sikerült tartani az album/év tempót, és a második nagylemez már egy sokkal nagyobb előrelépés volt az elsőhöz képest. A mostani album pedig tartja a sormintát, mert ismét újat mutat a korábbiakhoz képest azzal, hogy érezhetően letisztultabb a hangzás, hallani néhol orgonát, sőt, bongósokat is, eltűnni látszik a garázspunkból a garázs, de néhol már azt is megmerjük kockáztatni, hogy a punk is. De ez egyáltalán nem rossz, mert talán itt sikerült a legtöbb klasszikus értelemben vett slágert összerakni, konkrétan olyan elképesztően fogós témákat sikerült kitalálni egy-egy dalhoz (a Bang Bang refrénje, a Surf Nazis Must Die felvezetése, illetve az egész Leisure Parts úgy, ahogy van), hogy pár számot már úgy tudtam dúdolni rögtön a második hallgatásnál, hogy mindössze egy-két alkalommal hallhattam élőben. Valahol egészen csodálatos, hogy mennyire pofátlanul építették be a konkrét poppunkos, már-már gimizenekaros egyszerűséget a saját kis világukba, és hoztak létre belőle ennyi azonnal megjegyezhető dalt. Egyedül csak az zavar, hogy Sarkadi Miki gyenguska angolja a letisztultabb hangzás miatt most sokkal feltűnőbb, de szerencsére a legtöbb esetben erre pont úgy rá tud játszani, hogy az néha még jól is álljon.  Ha egyszer lesz még 15 ilyen együttes itthon, akkor tényleg boldogan halok meg. (sajó)

Zanzinger: Self-Portrait At 24 (7/10)

Személy szerint nagyon szerettem Zanzinger bemutatkozó nagylemezét, és baromi kíváncsi voltam, hogy a folytatásra mit hoz össze, képes lesz-e esetleg túllépni az egygitáros dalokon, és valami komplexebb irányba haladni tovább. Erre lehet a második nagylemezig még várni kell, mert a nemrég megjelent EP-je még inkább az eddigi zenéinek a folytatása annyi különbséggel, hogy ebben a négy dalban érdekes módon sokkal több szomorúságot, magányt és önmarcangolást érzek. Na, nem mintha hallgatóként ezzel bármi problémám is lenne, ugyanis Zanzinger különleges hangszíne annyira jól fekszik bármire, amit kitalál, hogy tőlem genocídiumról vagy önkasztrációról is énekelhetne, a szövegre nem figyelve valószínűleg ugyanúgy elérzékenyülnék tőle. Ez a négy dal nekem inkább úgy tűnik, mint egy aktuális lelkivilág zenés illusztrációja, mintsem egy laborban összehegesztett tökéletes dalképletek sora, de valljuk be, alapvetően ennek a műfajnak nem is áll olyan jól, ha nagyon tudatosan próbálna hatni a hallgatókra. Bizonyos hangulatban mindig szeretem elővenni Zanzinger zenéit, és ez az EP arra mindenképpen jó, hogy most már néggyel több szám közül válogathatok, ha épp úgy érzem magam. És várhatom végre a második a nagylemezt. (sajó)

Belau: The Odyssey (5/10)

Az annak idején egy nagyon merész klippel felbukkanó Belau elérkezett az első nagylemezéhez, ami továbbra is hozza az utazós tematikát, azonban maga a koncepció izgalmasabban hangzik, mint maga a végtermék. Félreértés ne essék, a The Odyssey egyáltalán nem rossz, egyszerűen az a bajom vele, hogy zavaróan középutas az egész, van benne bőven a modorosságból, és zeneileg sem érzek benne semmi olyan bátorságot, ami megkülönböztetné egy tisztességes poplemeztől. Az alapok szinte ugyanazok kisebb eltérésekkel, amolyan intenzívebb, de mégsem tolakodó popos downtempo kellemes hangmintákkal, gitározgatással és rengeteg női énekkel. A probléma annyi, hogy például egyáltalán nem tudom megkülönböztetni hallás alapján, hogy melyik dalban épp kicsoda énekel, mert minden vendégelőadó kvázi ugyanarra a dalstruktúrára ugyanabban a stílusban énekel, és talán Myra Mononoka kivételével még hangszínben is alig hallani különbséget Dallos Bogi, Szécsi Böbe, Herrer Sára vagy Antonia Vai között. Nekem egy ennyire konkrét koncepcióhoz egyszerűen kevés, ha mindössze egyetlen olyan dalt hallok (Santorini), amiről tényleg a megadott úti cél (értsd dalcím) ugrik be, minden más egybefolyik, a vendégénekes dalok pedig sokszor a jelenlegi Petőfi Rádió magyar felhozatalát erősítik, ami a rendesen lejellegtelenített MR2 esetében egyáltalán nem bók. Ahhoz képest, hogy milyen célokat állít maga elé az album, a dalok egyszerűen nem tudnak felnőni ehhez a szerephez. Sajnos itt most nagyobb a füst, mint a láng. (sajó)

EU Cannibal: Scum (8/10)

Az EU Cannibal név mögött álló Berényi Bianka már önmagában is érdekes jelenség, de én azért nem estem hasra a szintén idén megjelent EP-jétől. Most viszont nekem is meg kell hajolnom előtte, mert aki 19 évesen egy tablettel és egy fülhallgatómikrofonnal (illetve Lotfi Árzsáng segítségével) képes egy ennyire egyedi, izgalmas, néhol egészen zseniális (a Hyundai c. szám végére betolt gabberes pumpálás egyszerűen csodálatos), néhol pedig meglepően slágeres (a What Happened To You más hangszereléssel, más előadótól simán gigasláger lehetne) dalokat összerakni, arra tényleg oda kell figyelni. Szó se róla, érezni rajta a Garage Band barkács hangzását, de nyilvánvalóan ezt EU Cannibal is érzi, és a még csiszolatlan hangokat remek ötletekkel és megoldásokkal dobja fel. A Scumot hallgatva kicsit olyan érzésem van, mint amikor először felkapta az internet egy bizonyos Crystal Castles nevű zenekar kiszivárgott souncheckjét, amin valami csaj ordítozik nagyon furcsa zajokra, mégis állatira működik. Na, most ugyanezt érzem az EU Cannibal esetében, hogy valami nagyon korai, nagyon nyers, nagyon őszinte dolog került elénk, amire modoros emberek a csiszolatlan gyémánt meg az ehhez hasonló közhelyes baromságokat szokták mondani. Én inkább csak annyit mondanék, hogy valaki adjon ennek a lánynak egy rendes stúdiót, egy zenekart és két üveg Jack Daniel's-t, és lássuk a következő felvonást. (sajó)

9b0: Eleven (7/10)

Fizetek egy sört annak, aki képes 9b0 új nagylemezét egyetlen egy szubzsánerrel leírni, mert nekem sajnos három-néggyel sem megy. A legközelebbi kapaszkodási pont a future garage vagy a 2-step, de igazából ezekben sem vagyok egyáltalán biztos. Amiben viszont igen, hogy az Eleven full olyan, mintha egy science fiction mozi soundtrackje lenne, ami egy-két héttel az Érkezés megnézése után különösen jó kapcsolódásnak tűnik. Gyönyörűen kikevert, monumentális basszusok, remek sound design, érdekes dobképletek, csupa olyan egyedi megoldás, aminek köszönhetően nehéz akárhova is sorolni az Elevent. Talán pont ezért nincs is igazán egyik dalnak sem konkrét dalszerkezete, tehát nincs verze-refrén-verze váltakozás, hanem mindegyik 4-5 perces dal olyan, mintha egy-egy trailer lenne különböző sci-fikhez. Egy dal egy idegen invázióshoz, egy dal egy másik bolygó meghódításához, egy dal az első kapcsolathoz az idegenekkel, és még sorolhatnám mennyi kézenfekvő asszociáció ugrik be, miközben az albumot hallgatom. Ami kicsit furcsa, hogy több szám végére is 2-3 másodpercnyi csöndet raktak, amitől rendszeresen le kellett csekkolnom, hogy megy-e még a Spotify egyáltalán, illetve azt is meg kell említeni megint, hogy egy-egy dalt kiemelve nem igazán jön át annyira intenzíven 9b0 sajátos hangzásvilága, mint a nagy összképet figyelve. Ettől függetlenül ez egy nagyon erős megjelenés, amit laptophangfalon hallgatni tényleg bűncselekmény. (sajó)

Bulbs: Seriously? (6,5/10)

Annak idején a dalversenyünkön feltűnt Bulbsban érezhető volt, hogy rengeteg ötlet lehet még bennük, és bőven túl tudnak azon mutatni, hogy nagyon jó érzékkel vették át a skandináv electropop legjobb dolgait. Ezen a háromszámos EP-n meg is mutatják, hogy tudnak állati király, dögös zenét írni (Another Day), de becsúszhat bizony egy kicsit generikus lassúság is, mint az In The Quicksand. Oké, tényleg csak három dalról van szó, amikből messzemenő következtetéseket nem is szabad levonni, ezért én már inkább arra vagyok kíváncsi, hogy ennyi kislemez után mikor jön el az a pillanat, amikor ezek a klassz (és itt-ott kevésbé eredeti) ötletek végre egy rendes stúdióalbumban manifesztálódnak. Ha például tudnak írni még öt Another Day-hez hasonlóan vagány dalt, akkor lesz szerintem igazán kiforrott az egész koncepció. (sajó)