Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Stenk
- georg friedrich händel
- händel
- haydn
- joseph haydn
- franz schubert
- schubert
- dvorák
- fauré
- könyv
Dvořák megszállott vonatrajongó volt, Händel majdnem kidobott egy énekest az ablakon
Elolvastuk a Miért hordott póthajat Haydn hajdanán című könyvet
További Stenk cikkek
- Visszatérhet a Linkin Park, új turné is szóba került
- Lesz egy nap, amikor szinte csak magyar zene csendül fel az országban
- Heroin helyett francia sajt, érzelgősség helyett orosz megszállás
- Ha leszakad a repülőgép teteje, csak az Istent látod felette
- Letaglózó dráma, a szívünk is megáll a Vad Fruttik új dalától
A legtipikusabb karácsonyi ajándékkönyv a szép színes album, amit magunknak soha nem vennénk meg, de aki kapja, az legalább egyszer végiglapozza a fa alatt. Bár korántsem ilyen népszerű, egész biztos dobogós helyen van egy másik kategória is: az értelmes könyv, amit magunknak soha nem vennénk meg. Ezt legtöbbször azért ajándékozzuk a gyerekünknek, hogy okosabbak legyenek, a barátainknak meg azért, hogy okosabbnak nézzenek minket. Mivel ezekben nincsenek képek, az ilyen értelmes könyveket legtöbbször még a fa alatt se nyitják ki.
Pedig ebben a műfajban is lehet jókat kifogni, olyanokat, amiket akár mi magunk is elolvasnánk. Ilyen mondjuk a világhírű csellista, Steven Isserlis idén magyarul is megjelent könyve, a Miért hordott póthajat Haydn hajdanán? (Persze még nyáron, csak mostanáig ültem rajta, de a karácsony remek alkalom, hogy írjak róla.)
A cím senkit se riasszon el. Egyrészt jusson eszünkbe, hány rémesre fordított című, kitűnő film van, másrészt itt az eredeti is hasonlóan kemény szójátékkal operál (Why Handel waggled his wig?). A nyakatekert kérdés egész biztos ismerős lehet azoknak, akik olvasták a könyv első kötetét (Miért csapott Beethoven a lecsóba? / Why Beethoven threw the stew?), amiről Inkei Bence kolléga írt annak idején egy tök jót a Cinken. Minden szava arany, és simán megállja a helyét a második kötetre is, merthogy az alapkoncepció semmiben sem különbözik attól. Könnyedén, közvetlenül, mindenféle heroizálás és okoskodás nélkül írni a legnagyobb zeneszerzőkről hat fejezetben, amibe belefér a hat élet mesélősen, aztán kiemelve az életutak legfontosabb állomásai egy-egy anekdotával, végül zeneajánló.
Már az első kötetben is tetszett, hogy a barokktól a huszadik századig hat különböző korszakból választott egy-egy hírességet a szerző, s nincs ez másképp most sem.
Händel kapcsán például megismerhetjük, milyen volt a barokk operák világa, ahol a nézők nem csak bekiabáltak, meg ki-be jártak hangoskodva az előadás alatt, de olykor a színpadra is feltévedtek (most meg mit összenyavalyognak egyesek egy kis krákogás, meg tételek közé tapsolás miatt).
Gyerekkönyv vagy sem?
Bár úgy tűnik, gyerekkönyvről van szó – és a megfogalmazás helyenként tényleg olyan – azért vannak benne rázós témák a kasztrálástól a részletesen leírt kolerafertőzésig. Viszont felnőttként kifejezetten szórakoztató olvasmány, s ha már elolvastuk, egyből el is dönthetjük, ajánljuk e a gyerekünknek. Esetleg felolvasunk-e részleteket, vagy ami a legjobb (s amit a régebbi óvodás népmesés könyveknél ajánlgattak is) a saját szavainkkal meséljük el azt, ami megmaradt bennünk.
Aztán jön Haydn igazi hollywoodi sikersztorija, ahogy egy szegény kisfiúból rengeteg szorgalommal igazi világsztár válik. Közben olyan epizódok bukkannak fel, mint amikor
Nekünk persze külön öröm, hogy a fejezet jó része Magyarországon játszódik, és kiderül, mennyire menő volt akkoriban az Eszterházyak udvara.
Főleg, hogy egy Eszterházy-lány később Schubert (meglehetősen rövid és szomorkás) életében is fontos szerepet játszott. A legérdekesebb történet is tipikusan keserédes ebben a fejezetben: a kiadó visszaküldte a zeneszerző művét, de még a helyes címzésre sem ügyeltek, így egy másik Schubert nevű komponistához érkeztek a kották, aki vérig sértődött, hogy ezt a fércművet neki tulajdonítják.
Csajkovszkijnak talán a rejtélyes halálával foglalkozik a legtöbbet Isserlis, olyan alaposan elemezve végig minden körülményt, mint egy nyomozó, hogy azután egy saját elmélettel is előálljon – amit persze most nem lövök le.
A Dvořákról szóló fejezetet a zeneszerző furcsa szokásai teszik szórakoztatóvá: olyan keményvonalas trainspotter volt, hogy minden reggel lement a pályaudvarra felírni minden mozdony számát. Ha nem ért rá, valamelyik gyerekét küldte le. New Yorkban kis híján összeomlott, mikor megtudta, hogy csak jeggyel lehet bemenni az állomásra.
És az utolsó szereplő Fauré, aki... nos aki nem tudom mit keres a könyvben, mert az átlagosnál is unalmasabb, sima polgári karrierje volt, nagyjából mint egy sikeres MLM-ügynöknek. Ha már bevállalt a szerző egy 20. századi figurát, akkor miért nem egy népszerűbbet választott? Szerintem a zenéje sem túl izgalmas, igaz, a fejezet elején egyből a hozzám hasonlókra figyelmeztet a szerző:
„Ha ilyesmit hallasz valakitől, akkor vess rá mélyen lesújtó pillantást és vágd a képébe, hogy (...) amit Fauréról gondol, az komplett hülyeség, úgy, ahogy van.”
Na jó, az azért tetszik, hogy így kiáll a saját kedvence mellett. Én mindenesetre szóltam. Persze ez azért ne riasszon el senkit. Azt ugyanis nem lehet mondani, hogy a folytatást összecsapta volna Steven Isserlis: a Haydn hajdanán majdnem kétszer olyan vastag, mint a Beethoven lecsója, és a Fauré nélkül is hosszabb az első kötetnél. Igaz, nekem már kicsit bő lére van eresztve itt-ott.
Persze egy kiadói/olvasói/nézői nyomásra született folytatás soha nem lesz ugyanolyan izgalmas, mint az eredeti mű. Nincs meg az újdonság varázsa, nem lehet még egyszer bemutatni ugyanazt a kort stb. Ugyanakkor, ha egyben jelent volna meg a két kötet, senkinek nem tűnt volna fel a különbség. Vagyis, ha azzal tetted le az első könyvet, hogy jaj de kár, hogy vége, akkor mindenképp olvasd el ezt is. Nem fogsz benne csalódni!
Ha pedig még több érdekességet olvasnál a zene történetéről, kövesd a sorozatunkat a Facebookon, mely most ugyan téli álmot alszik, de egyszer tuti feltámad.