Miközben 2016. november 8. óta a fél világ azt találgatta, mit hoz (vagy éppen mit nem) Donald Trump elnöksége, az elég biztos jóslatnak tűnt, hogy a politikai töltésű, protest zenék történetében a fellendülés időszaka jön. Már a kampány is alaposan megmozgatta a nem is olyan régen még teljesen apolitikus zenevilágot, és miután Trump rögtön az elnöksége első napján turbó üzemmódba kapcsolt, borítékolhatóan a közélet iránt érzékeny előadók is reagálnak majd erre.

Annál is inkább, mert ennek már hagyománya van, elsősorban a republikánus elnökök esetében - bár nem kizárólag, de jellemzően ők csapták ki a biztosítékot annyira, hogy zenészeket politikai állásfoglalásra sarkalljanak, néha pedig még szabályos mozgalmakat is életre hívjanak. De nézzük őket egyenként.

John F. Kennedy

Az ötvenes években megszületett modern populáris zene az első évtizedében tartózkodott a politizálástól, sőt, nem is nagyon merült fel, hogy egy popdal komoly dolgokról is szólhat. Egy elnök, John F. Kennedy halála kellett ahhoz, hogy a rock and roll a felnőttkorba lépjen, és olyan dalok is a listákra kerüljenek, melyek égető társadalmi vagy politikai kérdésekkel foglalkoztak.

Mert ilyen dalok már korábban is születtek, de csak olyan belterjes, szűk közösségben, mint amilyen a Greenwich Village-i folkszíntér is volt, Kennedy halála után azonban hirtelen szélesebb körben is igény mutatkozott arra, hogy az új nemzedék fontos ügyekben is hallassa a hangját. Bob Dylan is már korábban megírta leghíresebb protest dalait, mint a Blowin' in the Wind vagy a The Times They Are a-Changin' - utóbbi még friss volt, amikor a dallasi merénylet másnapján ezzel kezdett egy koncertet, és később kiderült, hogy egy teljesen új korszakot is, melyben már a fésületlen fiatal zenészek nem tesznek úgy, mintha Amerikában minden tökéletes lenne. JFK meggyilkolása pedig azóta is számtalan dalban visszaköszönt, mint a 20. századi amerikai történelem egyik kulcseseménye.

Lyndon B. Johnson

A Kennedyt követő Johnson hiába tett sokat a társadalmi különbségek felszámolásáért, és folytatott kifejezetten liberális belpolitikát, az egészet lerombolta azzal, hogy az ő elnöksége alatt duzzadt valódi háborúvá a vietnami konfliktus, melybe végül bele is bukott. Bő ötéves hivatali idejére esett az amerikai protest és polgárjogi mozgalmak fénykora, akkor vált himnusszá a legtöbb híres, politikailag elkötelezett dal, az egyébként évtizedekkel korábbi We Shall Overcome-tól az A Change Is Gonna Come-ig.

Sőt, személyesen Johnsonnak is címeztek dalt: Tom Paxton Lyndon Johnson Told the Nationje 1965-ben íródott, majd bő négy évtizeddel később George W. Bushra aktualizálva újra előkerült. “Küldünk még ötvenezer katonát, hogy megmentsük Vietnamot a vietnamiaktól” - mondja Johnson Paxton dalában, majd miután már a Country Joe & the Fish Superbird című dalában is visszazavarták a texasi farmjára, LBJ is belátta, hogy nincs tovább, és nem is indult a következő elnökválasztáson.

Richard Nixon

A republikánus Nixon már azzal feldühített sokakat, hogy hiába ígérte meg a vietnami háború befejezését a hivatalba lépésekor, még inkább kiszélesítette a konfliktust azzal, hogy megtámadta Kambodzsát. Ezzel a háborúellenes tiltakozások új erőre kaptak, majd miután a Kent állami egyetem campusán a nemzeti gárda négy tüntető diákot is agyonlőtt, példátlan tüntetéshullám vette kezdetét, és Amerika megosztottabb lett, mint valaha. Ehhez jött még, hogy a polgárjogi reformokat is lelassította, majd a Watergate-botrány teljesen ellehetetlenítette a lemondásra kényszerülő Nixont.

Nem csoda, hogy a korábbinál is dühösebb hangvételű protest dalok születtek, sőt. Nixon alatt (különösen a Kent egyetemi lövöldözés után) már olyan, alapból apolitikus előadók is háborúellenes dalokat írtak, mint a Beach Boys vagy Marvin Gaye. A Watergate-botrány pedig sokak mellett még az amúgy joviális Stevie Wondert is állásfoglalásra késztette: megjelentette a You Haven't Done Nothin' című, hamar listavezetővé lett kislemezét. Ez már Nixonnak is sok volt, és két nappal később lemondott.

Ronald Reagan

Két olyan sótlan és karizma nélküli elnök után, mint amilyenek Gerald Ford és Jimmy Carter voltak, egy igazi hollywoodi filmsztár kellett, hogy újra forrjanak az indulatok a popzenében. Pedig Ronald Reagan Nixonnal ellentétben kimondottan sikeres elnök volt: az ő elnöksége alatt nyerte meg Amerika a hidegháborút, hívei szerint újra pályára állította a gazdaságot, csökkentette az adókat, és helyreállította az ország megtépázott önbecsülését. Mások szerint viszont a gazdaságpolitikájával a szegényebb rétegek rosszul jártak, nőttek a gazdasági különbségek, és az ő elnöksége alatt a világ közelebb került az atomháborúhoz, mint bármikor a kubai rakétaválság óta.

Reagant többen is az amerikai hardcore punk legfontosabb alakjának tartják, hiszen ő kovácsolta össze az addig céltalan mozgalmat, azzal, hogy ellenségképet adott neki: a vizesnyolcas Carter senkit nem érdekelt, a konzervatív, hazafias, vallásos Reagan viszont mindent megtestesített, amit a punkok gyűlöltek Amerikában, ráadásul kaliforniai kormányzóként már eleve hírhedt volt a mozgalom egyik kulcsállamában. Végre volt ki ellen lázadni, és Reagan-ellenes dalokat írhatott a Dead Kennedystől kezdve a Minutemenen át a Violent Femmesig mindenki, de volt olyan zenekar, amely a Hitlerjugend nevére rímelve egyenesen Reagan Youthnak nevezte magát. Egy idő után már klisé is lett a harmadvonalbeli punkzenekar, amelynek semmi mondanivalója nincs azonkívül, hogy Fuck Reagan.

A másik szubkultúra, amelyben Reagannek kiemelt szerep jutott, az az épp kialakuló hiphop volt. A rappereknek is volt pár okuk, hogy ne szeressék Reagant, aki szerintük a szociális kiadások nyirbálásával aktívan hozzájárult feketék millióinak nyomorba taszításához. Már a korai rap előadók - Grandmaster Flash vagy a Run DMC - is szegénységről rappeltek, a Public Enemy kimondottan a Reagan megtestesítette establishmenttel szemben alakult meg, de a későbbiek sem élték meg aranykorként a nyolcvanas éveket, az N.W.A.-től 2pac-ig. Ők azért is Reagant hibáztatják, mert az ő kormánya fegyverezte fel a nicaraguai gerillákat, a Kontrákat, többek között drogcsempészésből szerzett pénzből, és ennek következtében árasztotta el a nagyvárosi fekete gettókat az olcsó crack, rettenetes következményekkel. Ahogy Jay-Z fogalmazott: “Reagan csinált belőlem szörnyet”, de sok más rapper szidalmazza Reagant a mai napig - hogy joggal-e, az azóta is vitatott.

Reagan viszont nemcsak a punkokat és a rappereket, de a mainstream rocksztárokat is foglalkoztatta. Ennek a legszebb példája Bruce Springsteen Born in the U.S.A. című slágere, melyet jó páran félreértettek, köztük maga Reagan is, aki meg is dicsérte a hazafias dal miatt Springsteent, utóbbi viszont állította, a dal csak felületes hallgatásra tűnhet hazafiasnak, hiszen valójában pont az Amerika által cserben hagyott vietnami veteránokról szól.

Bill Clinton

A Reagant követő, és gyakorlatilag az ő politikáját folytató, csak sokkal szürkébb idősebb Bush után az elődeinél évtizedekkel fiatalabb Bill Clinton nem az az elnök volt, aki olyan istenigazából foglalkoztatta volna a zenészvilágot, ám a Monica Lewinsky-afférral mégis sokakat megihletett.

Ezért nem is annyira Clinton, hanem egykori gyakornoka lett gyakori szereplője dalszövegeknek, különösen a hiphopban. Annyira, hogy Lewinsky két éve ironikusan meg is köszönte Eminemnek, Beyoncénak, Nicki Minajnak és még pár sztárnak, amiért tettek róla, hogy egy teljesen új generáció is megismerje a nevét.

George W. Bush

Ahhoz, hogy újra dühös zenészek küldjék el az anyjába az amerikai elnököt, újra egy háború kellett. Igaz, az ifjabb Bush már kezdetben is Reagan olcsóbb és butább kiadásának tűnt, de aztán jött 2001. szeptember 11., és a nyomában “a terror elleni háború”, előbb Afganisztánban, majd Irakban, és rövidesen tömegével születtek a háborúellenes dalok, melyekben Bushnak központi szerep jutott.

Bár Eminemtől a Beastie Boyson át Neil Youngig rengetegen emelték fel a szavukat az USA-t hazug háborúba rántó elnök ellen, de mind közül a Green Day dobta a legnagyobbat, és kiöregedett pop-punk sztárocskákból a kor legnépszerűbb aréna-rockzenekarai közé emelkedett a American Idiot album segítségével.

Maga Bush is bevallotta később, hogy elnöksége legnehezebb pillanatait egy popsztárnak köszönheti, de az nem a Green Day volt, hanem az a Kanye West, aki a Katrina hurrikán utáni káosz kellős közepén élő egyenes adásban vágta az egész amerikai közvélemény képébe, hogy Bush nem törődik a feketékkel.

És mi lesz most?

Barack Obama megint csak nem az az elnök volt, aki ellen tömegével lázadtak volna a zenészek, az ő elnöksége alatt inkább társadalmi/gender és hasonló kérdésekben nyilvánultak meg az aktívabbak. És különben is, az utolsó éve már inkább Trumpról szólt, akiről csak a kampányban több dal született, mint kb. a korábbi elnökökről összesen. És miután már a beiktatásakor protest dallal jelentkezett az Arcade Fire és a Gorillaz is, nem sok jele van annak, hogy ez a lendület csökkenni fog a jövőben, és a protest dalok újabb aranykora jöhet.