Észtország egyik legfőbb kulturális nevezetessége egy zenei fesztivál, mely nem vonz sztárfellépőket, mégis ugyanúgy hozzátartozik már a főváros image-éhez, mint a Sziget Budapestéhez. Pedig a Tallinn Music Week eredetileg egy szakmai rendezvény, showcase fesztivál, amely feltörekvő zenekaroknak ad lehetőséget nemzetközi bemutatkozásra, illetve napközben zeneipari konferenciáknak is otthont ad. Hogy lett ebből irigylésre méltóan jó fesztivál?

Mert ma már hiába épít a fesztivál a szakmabeliekre, a programok nagy részén messze nemcsak impresszáriók és zenei menedzserek vesznek részt, hanem bejönnek a fizető nézők az utcáról, akkor is, ha egy ismeretlen lengyel vagy lett együttes játszik éppen. Tavaly először már 30 ezernél is többen nézték összesen a programokat.

Fesztivál a városban

Ahogyan a nagy showcase fesztiválokon (SXSW, Eurosonic stb.), itt is erősen kapcsolódik az egész esemény a városhoz: messze nemcsak hagyományos koncerthelyszíneken játszanak az előadók, hanem a belvárosban és közvetlen vonzáskörzetében éttermek, kocsmák, galériák, lemezboltok szolgálnak helyszínként, és kedves, nyitott, angolul is jól beszélő emberek segítenek abban, hogy ne nagyon legyen mire panaszkodnia a látogatóknak.

Voltam koncerten a meseszép főtér egyik középkori épületének emeleti termében, láttam egy orosz rappert egy második emeleti lemezboltban a sétálóutcán, miközben a napközbeni helyszínek közül néhányat az elegáns, neoklasszikus palotából kialakított orosz kulturális központban tartottak. Sőt, volt koncert bevásárlóközpontban is, a vasútállomás alatti aluljáróban pedig 30 órás rave partyt rendeztek.

És ne feledjük a vasútállomás és a Kalamaja nevű kikötői negyed között fekvő, volt ipari komplexumból kulturális-kreatív centrummá alakított Telliskivit, ahol egymást érik a kávézók, éttermek, műtermek, galériák, színházak, és pont az a menő és a pillanatnyi profithajhászáson túltekintő kulturális központ, amelyre Budapesten még a jelek szerint néhány évtizedig várni kell.

Egy másik, hasonlóan jó példa a város ipari örökségének hasznosítására a fesztivál megnyitójának is otthont adó, egykori tallinni erőmű épülete,

ebből mára többfunkciós kulturális tér lett, két koncertteremmel, étteremmel és egyebekkel, minimalista dizájnnal és ipari hátterekkel, melyekről egyébként a Szárnyas fejvadász legalább annyira az eszünkbe juthat, mint a Stalker. (Lásd a legalsó képen.)

A Tallinn Music Week annyira fontos a helyieknek, hogy rendszeresen a köztársasági elnök nyitja meg: a nemrég leköszönt Toomas Hendrik Ilves még dj-zett is tavaly a fesztiválon, idén pedig már az utóda, Kersti Kaljulaid is felszólalt a konferencia megnyitóján.

A fesztivál egyébként aránylag fiatal: 2009-ben indult, egy zenei promóter, Helen Sildna jóvoltából, aki jelenleg is az esemény tulajdonosa, de elég hamar egy szimpla showcase fesztiválból a Baltikum egyik vezető kulturális eseménye lett. Mostanra képzőművészeti, dizájn, filmes, sőt gasztronómiai programok is kapcsolódnak a fesztiválhoz.

Maga Tallinn pedig ideális háttér ehhez a pár naphoz: egyszerre van jelen itt az erődítmények határolta egykori Hansa-város középkori házai, skandináv típusú faházak, a cári Oroszországban épült fényűző szecessziós vagy neoklasszicista épületek, és persze a szovjet megszállás kézzel fogható emlékei - vagyis bőven több egy sima középkori ékszerdoboznál. Még úgyis egy nagyszerű hely, hogy ott még javában esett a hó, amikor itthon rövidujjúban lehetett járni az utcán.

Ráadásul a város nagyon komoly tempóban fejlődik is: csaknem másfél évtized telt el, amióta először volt szerencsém Tallinnhoz, ahol azóta tucatnyi izgalmas modern épület (üzletközpontok, múzeumok, lakóházak egyaránt) nőtt ki a földből, és kölcsönöz nagyvárosias hangulatot a 400 ezresnél is nagyobb városnak, melyben Észtország egyharmada lakik.

Az észteknek egyébként is erős oldaluk a dizájn, melyre tagadhatatlan hatást gyakorolt a finn közvetítéssel megjelent skandináv minimalizmus, legyen szó építészetről vagy lakásbelsőkről, divatról vagy ékszerekről. Ez mind feltűnő lesz, ha az ember Tallinnban jár-kel, viszont az mégis elgondolkodtató, hogy annak ellenére is nyugati városnak tűnik magyar szemmel (és persze pénztárcával), hogy közel öt évtizedet húzott le a Szovjetunió részeként.

Kelet-Európa Izlandja?

Sok cikk taglalta már az észt csoda titkát, vagy éppen azt, hogy ez a másfél milliós ország hogyan lett két évtized alatt információtechnológiai, tudásalapú nagyhatalom, pedig egy ezeknél kisebb volumenű, de alapvetően hasonló jelenség figyelhető meg az észt zenei életben is.

Mivel Észtország történelme nagy részében mindig épp valamilyen idegen hatalom megszállását nyögte, a zenének komoly szerepe volt a nemzeti függetlenségi mozgalmakban. A 19. században indított észt dalfesztivál ezért is rendkívül fontos volt a túlélés szempontjából: az ötévente megrendezett fesztiválon rendszeresen százezernél is több ember vesz részt, és még a szovjetek sem merték betiltani, csak kicsit lazítottak a szabályon, hogy mozgalmi dalok is bekerülhessenek a műsorba. Végül a dalfesztivál köré szerveződött 1988-ban az a függetlenségi mozgalom is, amely végül az ország függetlenné válásában is kulcsszerepet játszott.

Más téren viszont a szovjet uralom egyáltalán nem volt szívbajos, így amikor az ország függetlenné vált, az észt nyelvű könnyűzene még gyerekcipőben járt, és messze nem volt exportképes. Amikor aztán a kétezres években a Vanilla Ninja nevű lánycsapat szép sikereket aratott a kontinensen, az még meglepőnek tűnhetett, mára viszont ott tartunk, hogy kis túlzással Észtország az új Izland: az állam svéd módra támogatni kezdte az észt zeneexportot, egyetemi szinten kezdték oktatni a zenemarketinget vagy a kulturális menedzsmentet, és évről évre egyre több nemzetközi szintű észt produkció tűnik fel.

Ilyen a nemsokára Budapesten koncertező indie-folk együttes, az Ewert and the Two Dragons; az Amerikában is listákra kerülő énekesnő, Kerli; a folk-metál Metsatöll; a sodró lendületű folkot játszó Trad.Attack vagy éppen az álomszerű folktronikában utazó énekes-dalszerzőnő, Marja Nuut, aki a megnyitó estéjén is fellépett. És máris itt az új sztár, a Die Antwoord-jelenségre posztszovjet választ adó Tommy Cash (pardon, TOMM¥ €A$H) személyében, aki márciusban Budapesten is fellépett.

Különösen a legfiatalabb észt popgeneráció profizmusa szembetűnő: elképesztő gondossággal kidolgozott videoklipek és image, a legmenőbb és legfrissebb irányzatokra rezonáló zenei világ jellemzi őket, és őket látva valahol még érthető a néha tetten érhető fanyalgás, mely hiányolja némelyik új sztárból az észt karaktert. De ez már legalább annyira a mai popzene kritikája, mint konkrétan az észt popé.

Természetesen közülük több is fellépett a fesztiválon (összesen 114 hazai fellépő volt), míg a nemzetközi fellépők közül a skót indie-folkos C Duncan, az Oroszlán című film zenéért idén Oscarra is jelölt német Hauschka és a finn elektronikus zene sztárja, Jori Hulkkonen. A pódiumbeszélgetések sztárja pedig a neves brit zenei újságíró, Simon Reynolds volt, akivel külön is sikerült beszélnem. Kereskedelmi értelemben vett világsztárokat tehát hiába is keresnénk a műsorban, de a siker nélkülük is garantált.

Magyarok a TMW-n

A tallinni már a harmadik olyan showcase fesztivál volt az idén, ahol a Cseh Tamás Program által életre hívott új magyar zenei exportbrand, a HOTS (Hungarian Oncoming Tunes) fokozott erőkkel vonult fel (a groningeni Eurosonic és a ljubljanai MENT után), koncert- és fesztiválszervezőkkel, zenei menedzserekkel és egyéb szakembereket bevetve (mi is a HOTS jóvoltából járhattunk ott).

Magyarországot az idén csak két fellépő képviselte: a Blahalouisiana és a Kéknyúl. Az utóbbi koncertjére be sem lehetett férni, mert egy viszonylag kicsi helyszínen játszottak, ahol a cipőt (!) is le kellett venni, a Blahalouisianát viszont láttam, és jobb benyomást tettek rám élőben, mint eddig bármikor, nem is lepett meg, hogy kaptak is meghívást utána Hágába.

A HOTS jóvoltából egyébként a magyar delegáció volt az egyik legnépesebb az eseményen, és a program szervezői nem titkoltan abban reménykednek, hogy a most befektetett energia majd valahogy úgy térül meg, ahogy azt az észtek esetében is láthattuk.

Kétségtelenül segíthetne ebben egy magyar showcase fesztivál is, amilyen a tavaly elrajtoló BUSH: nyilván messze vannak még attól, hogy bármilyen szempontból is a Tallinn Music Weekhez lehessen hasonlítani, de egy egészségesebb közeg kialakulásához vezetne, ha Budapesten is lenne még olyan fesztivál, ami nem a szponzorlogók alatti festék- és zászlópartykba torkollik, hanem arról szól, hogy az emberek elmennek koncertekre.