Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMVad zseni vagy csak semmi extra
További Stenk cikkek
Van valami kellemetlenül sznob érzés abban, hogy az elmúlt években a zenei trendekre nagyon érzékeny emberek hirtelen elkezdtek nagyon elájulni olyan zenészektől, mint Flying Lotus, Kamasi Washington, a BadBadNotGood, The Internet vagy éppen Thundercat. Ezek mind olyan előadók, akik valamilyen módon átértelmezték a jazzt, és a saját nyelvükön próbálják visszaadni úgy, hogy a műfaj sokszor elitista korlátait lebontva bátran nyitnak szélesebb közönség felé. Ennek a vonalnak jelenleg az egyik legcoolabb és -kurrensebb képviselője Thundercat, aki a Suicidal Tendencies után fogta magát, és a fúziós jazzt kezdte el keresztezni soullal, funkkal, hiphoppal, r&b-vel és mezei popzenével. Aztán azon kapta magát, hogy Grammy-díjas, minden magára valamit is adó zenész sorban áll a közreműködésért, és a nem éppen hű, de nyugati trendérzékeny Budapesti Tavaszi Fesztiválon megtöltötte csütörtök este az Akvárium kistermét.
Thundercat tényleg egy elég érdekes csávó, mert zenész családban felnőve azon kapta magát 20-as éveire, hogy minden testvére valami menő bandában játszik. Jameel megjárta a The Internetet, Ronald bátyja Wayne Shorter-féle jazzlegendák mellett a Suicidal Tendenciesben is játszott, így annyira nem meglepő, hogy basszusgitárosként ő is ide-oda járkált a thrash és a jazz között. Ahogy az egész család, úgy ő is session zenészként bukkant fel olyanok mellett, mint Erykah Badu vagy Flying Lotus, hogy aztán végre ő is elkezdje a saját szólókarrierjét.
Az ő egyik varázsa, hogy cédulás geekként (a nevét is egy meglehetősen obskúrus '80-as évekbeli rajzfilmsorozatból vette) képes egy nem feltétlenül könnyen emészthető, laikusok számára azonnal feldolgozható műfajt kinyitni egy szélesebb közönség számára. Az eddigi három lemeze - a legutóbbiról itt írtunk - mind arra a bizonyíték, hogy a jazz és társai nem éppen inkluzív világát újkori afroamerikai műfajokkal és pofátlan popos kiállásokkal keverve ismét visszahozza, hogy az új trendeket kutatók végtelenül kritikus közegébe. Pedig valljuk be, hogy elég sokan vagyunk, akiknek a szülei bakelitjei kutatva tinédzserként mindig lemondóan hümmögtünk, hogy itt bizony csak jazz van, valami Chick Corea, valami furcsa tempójú űrzene, amit sokkal jobb lehet játszani, mint hallgatni.
És mégis, az elég szépen megtelt Akvárium kistermében bebizonyosodott, hogy megéri bármit újracsomagolni, ha van ehhez kellő indok. Ebben az esetben a kellő indok ez a fantasztikus csávó, aki kvázi metálos és jazzes háttérből érkezve egyszerre képes szemétláda módon hatásvadász soul és R&B dalokat énekelni, majd utána az egészen brutális dolgokat művelő dobosával a háta mögött már-már értelmezhetetlen dolgokat művelni a basszusgitárján. Értelmezhetetlen annak, aki soha nem mélyült el igazán a jazzben, és amolyan kocahallgatóként bele-belekóstolt ebbe meg abba, de alapvetően a Pitchfork- és Needle Drop-univerzumon túli jazzről halvány lila fingja nincs. Ilyen vagyok például én.
Pont ezért lenyűgöző látni, hogy Budapest minden szubkultúrájából, társadalmi rétegéből érkezett emberek átszellemülve hallgatnak olyan zenét, ami a faterjaink hallgatnak öregkorukban, amikor felfedezik a Youtube-ot. Avatott fülek nyilván legyintenek, hogy hát ez ilyen 1973-as hangzás, az meg tököm tudja milyen omázs, de igenis van mit értékelni abban, ha egy előadó egy ennyire elitista és réteg műfajt be tud hozni olyan közegbe is, ahol a zenészek 99 százaléka képtelen a dobosnak akár csak két számát is leutánozni. Valahogy erről is szól a 2010-es évek, hogy ha már a korlátlan kultúra-hozzáférés miatt nincs új a nap alatt, akkor merítsünk onnan, ahonnan senki sem mer vagy akar, és mutassuk meg ezeknek a hű, de nagy ínyenceknek, hogy pár popos kiállással és énekléssel megszakítva a fúziós jazz is lehet kurrens és végtelenül menő.
Természetesen a szakmaiabbnak tűnő gondolatok nagy részét nem én szültem, hanem jóval avatottabb kollégámtól loptam el, akivel együtt néztük a koncertet:
Egy másik szemszögből
Sajó Dáviddal ellentétben én avatott fülű hallgatóként néztem meg Thundercatet, ugyanis 16 és 20 éves korom között valamilyen fura oknál fogva többnyire jazzt hallgattam, ezen belül is elég sok fúziós jazzt. És pont ez volt az oka, amiért ezen az egyébként vérprofi és virtuóz módon kivitelezett koncerten a jó váltásokat, egy-egy jobb refrént vagy hangszeres részt végigbólogattam, a többit meg végigásítoztam. Ugyanis jó poén, hogy a fúziós jazzes elborulásokat soulos verzék és refrének követik, viszont az elektromos zongora ugyanúgy szól és ugyanazt játssza, amit a Weather Report vagy Herbie Hancock játszott 1977-ben, a dobolás hihetetlenül pontos, technikás és szívből jön, de ezeket a ritmusokat 40 éve is ugyanilyen pontosan és szívből játszották. Thundercat iszonyatosan jól énekel, szuper színpadi jelenléte van, és ez viszi a hátán a produkciót, de radikális innováció hiányában a katarzis csütörtök este az Akváriumban ezúttal elmaradt. (Stubnya Bence)
Ne maradjon le semmiről!