Szóval az úgy volt, hogy amikor bejelentették, hogy a Gorillaz Budapestre is eljön a pénteken megjelenő új albumával, én épp London belvárosa felé robogtam a reptérről, hogy részt vegyek a virtuális zenekar történetének legelső videóinterjúján. Nem a júniusi koncert lesz egyébként az első magyarországi Gorillaz-buli, a Gorillaz Sound System (a szegény ember Gorillaz-élménye) játszott már a 2010-es Szigeten, majd három éve a Fővám téri Nagyvásárcsarnokban is, bár a zöldséges- és hentespultok között fellépő, kispórolt felállástól finoman szólva sem dobtuk el az agyunk. A Telekom viszont ezúttal a teljes zenekarral hozza el a Gorillazt az Electronic Beats keretein belül, vagyis érthető módon lettek sokan izgatottak a hír miatt.

Az igazat megvallva, akkor még fogalmam sem volt, hogy mi fog történni, és hogy miért vagyok egyáltalán a városban, hiszen egy jól beharangozott, AR technológiával megvalósuló, élőben közvetített beszélgetésnek épp az a lényege, hogy a világ bármely pontjáról nézheti az ember. Oké, annyit tudtam, hogy majd valamikor kérdezhetek a tagoktól, de hogy hány kérdést vagy percet fogok kapni, arról tényleg lövésem sem volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam nyugtalan az előttem álló nap miatt, de mivel már vágtam bele korábban is az ismeretlenbe, igyekeztem ezúttal is higgadt maradni.

Az élő interjút a virtuális zenekar basszusgitárosa, Murdoc előzetesen egyenesen az évszázad online eseményeként harangozta be, és valóban borzasztó érdekes volt, mert amikor a Gorillaz tagjairól beszélek, akkor nem Damon Albarnra (Blur, The Good, the Bad & the Queen stb.) és a zenésztársaira gondolok, hanem a klipekből ismert 2D-re és Murdocra. Az élőt egyébként egy londoni étteremben néztük végig, és amíg el nem kezdődött, addig bemutatták a Telekom új, The Lenz névre keresztelt appját, ami direkt a Humanz megjelenése elé készült. Ennek annyi a lényege, hogy magenta színű felületekre kell vadásznunk a telefonunk/tabletünk kamerájával, és ha elég ügyesek vagyunk, illetve a kezünk sem remeg, akkor néhány másodpercen belül különböző gorillazos pillanatképek jelennek meg a képernyőn.

A bepromózott beszélgetést egyébként a BBC-s DJ MistaJam vezényelte le, aki a rajongói kérdések közül szemezgetett 2D-nek és Murdocnak, akik a Twin Peaks vörös szobájára emlékeztető díszletben foglaltak helyet, és a a maguk ügyefogyott módján válaszoltak is azokra. Két képregény-/rajzfilmfigurától persze semmi komolyságot nem várhat az ember, én a legnagyobbat például azon nevettem, amikor megkérdezték Murdocot, hogy ki a kedvenc írója, mire ő csak annyit válaszolt, hogy Bob Kerouac, aki Jack Kerouac távoli rokona, és bár az Úton is csodálatos mű, Bob Kerouac könyve, Az út szélén még annál is nagyobb hatású. 2D és Murdoc sztoriztak még a Charger című számban közreműködő Grace Jonesról, akinek Murdoc szerint nagyon csillogott a szeme, amikor vele beszélt a felvételek alatt, és az interjú egy pontján betelefonált a Gorillaz dobosa, Russel is, minden poént azonban nem szeretnék lelőni, meg különben is sokkal viccesebb, ahogy saját maguk tálalják a sületlenségeiket.

Ahogy lement a nagyjából félórás élő interjú, átvezényeltek minket a londoni YouTube-főhadiszállásra, ahol aztán egyesével mi is birtokba vehettük ugyanazt a stúdiót, ahol nagyjából egy órával korábban MistaJam is faggatta 2D-t és Murdocot. Ekkor már eléggé ott volt a zabszem a seggemben, főleg hogy a YouTube Space London egy meglepően szigorú hely, már a beléptetés is kicsit okmányirodás, csak itt nem sorszámot kell húzni, hanem egy kihelyezett tableten kell bejelentkezni az emailcímünkkel és néhány személyes adatunkkal a bejáratnál, meg persze a fotózás is szigorúan tilos. (Aki azért kíváncsi lenne, erre nézelődhet.)

Egy üres kanapéhoz beszélni

Az interjú előtt szépen bedrótoztak, elmagyarázták, hogy legfeljebb három percem lesz, közben a mikroportom lemerült, elemet kellett benne cserélni, és már úgy tűnt, hogy minden rendben, forognak a kamerák, amikor kiderült, hogy újabb technikai hiba csúszott be. Érdemes ezen a ponton az arcomat figyelni a videón, szinte könyörgök a szemeimmel, hogy valaki lehetőleg azonnal öljön meg.

De elmesélem, hogyan is fest egy ilyen AR-interjú, mert egyébként tényleg baromi érdekes: beül az ember a kis székébe, kezébe nyomnak egy mikrofont, rámutatnak két apró cetlire a falon, amire nevek vannak filctollal felírva, ezek jelzik, hogy hova kell néznünk, amikor 2D-hez, és hova, amikor Murdochoz akarunk beszélni. A szituáció viszont egészen abszurd, hiszen ott ül az ember tök egyedül a kamerákkal és a stúdiószemélyzettel szemben, akik feszülten és néma csendben felügyelik, ami éppen történik,

az egyik, takarásban lévő fülébe pedig dől a sületlenség a két Gorillaz-tagtól. (Az AR technológiának ugyebár épp az a lényege, hogy láthatóvá teszi az egyébként láthatatlant.)

Ezelőtt sosem interjúztam még rajzfilmfigurákkal, de pont olyan élmény, amilyenre nagyjából számítana az ember: egyetlen szavukat sem lehet komolyan venni, folyton egymás szavába vágnak, és persze szívesen élcelődnek a kérdezővel. Horvát kollégám, Vid, aki közvetlenül utánam következett, például azt mesélte, hogy őt mindjárt a legelején a neve rövidsége miatt vették elő, nyilván csak viccesen, de az előttem interjúzó lengyel kollegina is rendesen meg volt szeppenve, amikor kijött a teremből. Ehhez képest én egész könnyen megúsztam a dolgot, még a sérómat is megdicsérték a srácok.

Utólag megnéztem Mark Beaumont NME-veterán videóját is, és láthatóan ő sem érezte magát túl kényelmesen a szituációban, pedig nemcsak jónéhány év tapasztalata állt mögötte, hanem az a tény is, hogy neki legalább közös az anyanyelve a Gorillaz-tagokkal. Nem csodálom amúgy, hogy ő is megizzadt az interjúval, hiszen az újságíró hozzá van ahhoz szokva, hogy a kérdéseivel vezeti a társalgást, fejben sokszor már legalább egy-két lépéssel előrébb jár, mint akit kérdez, de amikor Murdockal és 2D-vel beszél az ember, ilyenre nem sok esély van, itt ők uralják a beszélgetést.

Miről dumáltunk?

Próbáltam én is legalább viszonylag okosokat kérdezni, például hogyan töltötték a most megjelent Humanz és az ezt megelőző The Fall között eltelt hat-hét évet. Murdoc erre elmondta, hogy némi galibába keveredett, ezért a sitten kötött ki, aztán a börtönévekre is kitért, 2D pedig elmesélte, hogy ő ezalatt csatlakozott egy szerzetesrendhez a Himalájában, ahol némasági fogadalmat tett, de idő előtt kidobták, mert képtelen volt befogni a bagólesőt. Elég nehéz ilyenkor nem vonyítani a röhögéstől, Murdoc kárörvendően fel is nevet a sztori felemlegetése után.

A Humanz kapcsán nagyon sok szó esett a szaksajtóban a közreműködőkről, hiszen a ma már említett Grace Jones mellett olyan nevek is felbukkannak az album borítóján, mint a De La Soul, Pusha T, Jehnny Beth a Savagesből, Jean-Michel Jarre, Albarn régi harcostársa, Graham Coxon, vagy épp az egyik régi nagy ellenség, Noel Gallagher az Oasisből. Nem sokkal a lemez megjelenése előtt viszont az is kiderült, hogy Morrissey például nem akart szerepelni az albumon. Gondoltam, megkérdezem, hogy miért.

Murdoc erre elmondta, hogy tartozik hét pennivel a hisztis zenésznek, aki addig nem hajlandó velük együtt dolgozni, amíg vissza nem adják neki. (Az kb. 25 forint egyébként. :DDD) Aztán 2D azt is hozzátette, hogy Morrissey teljesen kiborul, ha taxiba kell szállnia, rohadtul utálja ugyanis, ha beszélgetnie kell a sofőrrel. Ez pedig ugyebár rendesen megnehezítené a közös munkát.

Ez lett a végeredménye:

A beszélgetések után aztán visszavezettek minket a stúdióba, ahol egészen váratlanul a Gorillaz két apukája, Damon Albarn és Jamie Hewlett fogadott minket, ha jól emlékszem, ugyanabban a kanapéban, amelyikben 2D és Murdoc is ült – vagyis amelyikben igazából nem ült senki. A következő pár percben ők mondták el, hogy miközben mi az üres kanapéval beszélgettünk, két brit komikus-színész egy másik szobában, egy másik kanapén üldögélt és beszélt hozzánk. Ők Phil Cornwell (ő játszotta Murdocot) és Kevin Bishop (ő meg 2D-t) voltak. Egy kamerán keresztül figyeltek minket, mi viszont nem láttuk őket, ami talán jobb is, hiszen Hewlett szerint mindketten egy-egy bőrre feszülő búvárruhát viseltek. Ahogy elfoglaltuk a kérdezői posztot, a két színész máris az első gesztusainkat figyelte, hogy aztán valami mókás süljön ki belőle. És sült is ki többnyire, az én esetemben legalábbis mindenképp. Ekkor értettem meg, hogy amit én az eddigi pályafutásom legnagyobb újságírói kihívásának tekintettem, az számukra csupán egy hosszú és kimerítő nap egyetlen aprócska kis fejezete volt. Ráadásul ők valószínűleg még nálunk, a levegőhöz beszélő újságíróknál is sokkal hülyébben festettek.