Egy nappal a 67. születésnapja után a frissnek és fiatalosnak tűnő Suzi Quatro több mint egy órán át nyúzta a basszusgitárját a Budapest Kongresszusi Központban, előtte pedig szakított időt arra is, hogy beszéljen a magyarországi és a detroiti gyökereiről, és hogy milyen volt nőként férfiakkal, amerikaiként britekkel zenélni a hetvenes években. 

Emlékszik-e még a legelső magyarországi látogatására, és hogy mi változott azóta?

1974-ben jártam itt először, és ez volt az első alkalom, hogy a vasfüggöny túloldalán jártam, teljesen más volt, mint ahol addig jártam. Erezhető volt akkor, hogy Budapest nem egy szabad város. Szépnek akkor is szép volt, de most sokkal boldogabb helynek tűnik, mint negyven éve. Persze viszonylag sokszor voltam itt azóta, ezért nem olyan egyértelmű a kontraszt, utoljára talán hat éve járhattam itt.

‘74-ben már az egyik legnagyobb új sztár volt Európában, miután egy évvel azelőtt a Can the Can egy csapásra befuttatta. Meglepte, hogy az a dal ekkora sláger lett?

Nem, mert azon a dalon tényleg hallatszott, hogy slágernek kell lennie, már akkor is, amikor felvettük. Persze örültem és boldog voltam, hogy összejött, de egyáltalán nem lepett meg.

Az ön dalait is a kor legsikeresebb dalszerzői, a Chinn-Chapman szerzőpáros írták, hogy emlékszik vissza rájuk?

Mike Chapmannel még mindig nagyon jó barátok vagyunk, a jövő héten találkozom is vele. Egyébként a legutolsó albumomnak, az In the Spotlightnak is ő volt az egyik producere, szóval még mindig dolgozunk együtt, de nem csak ezért mondom, hogy egy remek ember.

De mitől volt pont ő a korszak legkeresettebb slágerszerzője, aki a Sweettől a Blondie-ig sokakat be tudott futtatni?

Nem is tudom. Mike nagyon kreatív volt, és pont a megfelelő slágerszerző ahhoz a korszakhoz, nem is gondolkodott más stílusokban. Mindig az adott előadónak írta a dalokat, nem pedig megírta a számokat, és csak utána keresett hozzá énekest, ez nagyon fontos különbség. Épp ezért is nagyon közel álltunk egymáshoz, jól kellett ismernie mindenkit, akikkel dolgozott.

Évekig zenekarokban játszott, mielőtt Angliában szóló előadóként befutott volna, nem érezte kockázatosnak szólóra váltani?

Egyrészt azért nem, mert a korábbi zenekaraimban már megszoktam, hogy én voltam általában a középpontban, én énekeltem a legtöbb dalt. Másrészt ahhoz sem ragaszkodtam, hogy mindenáron lányokkal akarok együtt játszani, ez nem volt annyira fontos. Valójában mindig is szóló előadónak készültem. Első együttesem, a Pleasure Seekers egy nagyon jó zenekar volt, aranyosak is lehettünk, de ezek voltak az én tanulóéveim.

Többre vihették volna a Pleasure Seekersszel, ha a zeneipar már akkor is nyitott lett volna a női zenekaroka?

Nem hinném. Nekünk is megvolt a lehetőségünk, volt lemezszerződésünk, mint ahogy volt a Goldie and the Gingerbreadsnek és a Fannynek is.

Végül ez lettem én, és utána már könnyebb dolguk volt a nőknek. Nem én voltam az első nő, aki rockzenét játszott, de én voltam az első, akinek nagy nemzetközi sikere volt. Valakinek ki kellett nyitnia azt a kaput, és azóta is ez az első, amit mondanak nekem, ha bármilyen női zenésszel találkozom.

Mennyire érezte találónak, amikor önt is glam rock-előadóként emlegették?

Sosem éreztem, hogy sok közöm lenne a glam rockhoz, mindig is rock and rollt játszottam. Mivel azonban pont abban az időszakban tűntem fel, engem is oda szokás sorolni, pedig fekete bőrcuccokban, őszinte rock and rollt nyomtam már akkor is. Egyébként egy nagyszerű korszak volt az, sok érdekes zenekarral, izgalmas image-ekkel és zenékkel, de nem véletlen, hogy az összes nagy glam-sztár férfi volt, szerintem ez is azt támasztja alá, hogy nem az én stílusom volt.

A glamkorszak elmúltával azért az ön stílusa is változott kicsit, ez mennyire volt tudatos?

Szerintem egy zenésznél magától értetődő, hogy néha valamennyit változtatnia kell, különben unalmassá válik. Én nem tudatosan, előre eltervezetten változtattam, hanem fokozatosan kipróbáltam más stílusokat is, párhuzamosan azzal, hogy rutinosabb előadó és jobb zenész is lettem idővel, de ettől ez még mind ugyanúgy én voltam.

Kemény rockzenével lett ismertté, de a talán leghíresebb dala ma egy ballada, a Stumblin' In.

Nem tudom, hogy így van-e, de tény, hogy az egyik legkedveltebb számom. Az emberek szeretik a balladákat, ezek úgy látszik, jobban megmaradnak. Ehhez hasonlóan a másik balladám, az If You Can't Give Me Love is közkedvelt. Érdekes egyébként, hogy a Stumblin' In mindenütt milliós példányszámban kelt el, még Amerikában is, kivéve egy helyet, és ez pont Nagy-Britannia volt, mert Chris Norman, akivel a dalt énekeltem, ott nem vállalt tévés fellépéseket, ezért hamar lekerült a listákról.

Ezt a dalt leszámítva viszont pont, hogy Angliában volt igazán sikeres, Amerikában viszont nem, mitől lett ez így?

Ennek az volt az egyetlen oka, hogy a lemezkiadóm folyton megváltoztatta az amerikai partnercégeit, ezért ott minden egyes lemezem más-más kiadónál jelent meg, ez pedig jelentősen megnehezített mindent. Ettől még kerültek listákra ott más dalaim is, de emiatt csak az alsóbb régiókba, viszont ott is rengeteget turnéztam, szerepeltem a Happy Days című közkedvelt sorozatban, egyedül a slágerlistákon nem tűntem fel annyiszor.

A hetvenes évek elejéig Detroitban lakott, azóta viszont Angliában él, mit tekint az igazi otthonának?

Detroitba azóta is rendszeresen visszajárok, az a szülővárosom, onnan jöttem, ott vannak gyökereim. Van egy házam Angliában, és van egy otthonom Hamburgban is, de én mindig is detroiti maradok.

Mennyire volt fontos önnek Detroit zenei öröksége, és mit hozott onnan magával?

Gyakorlatilag mindent. Az attitűd, az energia, mindent onnan kaptam. Nagyszerű fekete zenekarok, fehér rockzenészek jöttek onnan, fantasztikus érzés volt a városi színtérhez tartozni, és gyakorlatilag mindegyikkel játszhattam is együtt. Az MC5, az Amboy Dukes, Bob Seger, Iggy Pop, a Frost, Alice Cooper, meg persze a fekete zenekarok, mint a Four Tops, valamennyiüket ismerhettem. De később is onnan jött Eminem, Kid Rock, a White Stripes, szóval tényleg egy igazi zenei központról beszélhetünk, ahol egyszerre van jelen nagyszámú fekete és fehér közösség, gazdagabb és szegényebb rétegek, és ahogy ezek keverednek, abból valódi robbanás lett.

A zenén kívül mi mással foglalkozik még?

Amíg bírom, addig koncertezem. Volt egy nagy ausztrál turném, márciusban ért véget, de nyáron is fellépek sok helyen Európában, játszom majd Japánban is, szóval gyakorlatilag folyamatosan be vagyok táblázva. Közben már megjelent egy önéletrajzom egyszer, most pedig kijött az első regényem is, The Hurricane címmel. Egy rocker lányról szól, nem rólam, de hiába is tagadnám, hogy vannak benne motívumok az én életemből is.

Elkerülhetetlen a kérdés, hogy mennyire más érzés magyar közönség előtt játszani?

Minden koncertre ugyanúgy készülök, de azért ez természetesen különleges az édesanyám miatt. Most is találkoztam rokonokkal, akikkel azelőtt még sohasem, szóval ide mindig más érzésekkel jövök.