Amikor az ezredfordulón megjelent a Linkin Park első albuma, már minden valamirevaló tinédzser a Korn slágereinek ritmusára csapta be a szülei előtt a gyerekszoba ajtaját, amiért olyan szűk látókörűek, hogy tiltják a nyelvpiercinget, és amúgy is nevetségesen kevés zsebpénzt adnak. A Hybrid Theory volt a 21. század zenetörténetének legsikeresebb debütáló albuma – csak annyit mondanék, hogy 2001-ben több pénzt termelt még Shaggynél is, pedig akkoriban az Angeltől volt hangos minden szórakozóhely New Yorktól Nyugotszenterzsébetig.

A Linkin Park sikerét a nu metalnak köszönheti, pedig valójában nemhogy nem nu, de nem is nagyon metal: ha levesszük róla a kétségbeesetten magas regiszterekbe tévedő károgást, finomítunk picit a riffeken, meg lehúzzuk a már 15 éve is felesleges gizdáskodásnak számító szkreccsfutamokat, akkor egy boyband dallamvilágát kapjuk. És lehet, hogy ez így most elsőre durva sértésnek hangzik, de pont a popslágerekbe oltott zúzás miatt történelmi jelentőségű a Linkin Park: egy generációnak adta meg a lehetőséget arra, hogy fekete, kinyúlt zenekaros póló, vörösboros kóla és szegecses csuklószorító nélkül, akár a diszkóban is lehessenek úgy igazán, kibaszottul dühösek a világra.

A zenekar még sohasem járt Magyarországon, ezért várható volt, hogy a Volton ott lesznek azok is, akik lassan két évtizede ordították a tükörbe péntek este, a buli előtt, hogy ma aztán tényleg „Breaking The Habit”, meg azok is, akik idén nyáron kérdezik halkan, melankolikusan maguk elé bámulva, hogy „Why Is Everything So Heavy”.

Az igazi kérdés az volt, hogy a Linkin Park egy nosztalgiabulit nyom-e, ahol eljátsszák a maguk Petróleumlámpáját, meg a végén mindenki előveszi az öngyújtóját a Gyöngyhajú lányra, vagy megpróbálják csak azért is, dacból és dühből lenyomni a rajongóknak az új számokat, amik tényleg olyanok, mintha egy Imagine Dragons tribute band egy house-buli hajnalán, durván másnaposan kitalálta volna, hogy most jött el az idő saját számokat írni.

A meglepő az, hogy a Linkin Park nem adta fel, és annak ellenére, hogy idén nyáron már volt olyan koncert, ahol a rajongók konkrétan megdobálták őket, amikor nem a régi klasszikusokat játszották, a Volton egyáltalán nem tűntek haknizenekarnak. És még meglepőbb, hogy ebből még csak botrány sem lett.

Belejöttek

Pedig a koncert nem indult túl jól: az első négy-öt szám alatt Chester Bennington napszemüvegben, kapucnis pólóban téblábolt a színpadon, mint akit most szólítottak ki a táblához felelni, de azt sem tudja, milyen tantárgyból. Egy thanks, ennyi volt a kapcsolata a tömeggel egészen a Waiting For The Endig, aminél lemerészkedett a közönség közé, és hagyta, hogy megsimogassák, mint valami labradorkölyköt. Ez valószínűleg jó hatással volt a közérzetére, mert a koncert második fele már nem egy kórustalálkozó főpróbájára, hanem egy rockzenekar stadionkoncertjére hasonlított, kivéve talán azt a közjátékot, amikor a Linkin Park megpróbálta eljátszani a Crawling akusztikus verzióját, ami tényleg olyan szintű tévedés, mintha a Hyper Hypert akarnánk csembalóval előadni a Scootertől.

De aztán jöttek a klasszikusok, az In The End meg a Numb, és meghallgathattuk, hogy Chester Bennington még mindig milyen pontosan képes megtalálni a hangját a refrénre, akkor is, ha a verzében meg kiüvöltötte a tüdejét és még kicsit sikoltozott is hisztérikusan elvétve. Csak azt nem értem, hogy időnként, egyes sorokat miért affektált úgy, mintha Stewie Griffin nyomná karaokén a Family Guyból.

Aztán végül lement a Heavy is – nem azt mondom, hogy a tömeg egy emberként sikoltotta a refrént, de nem is repkedtek a söröspoharak. Túl voltunk rajta, mint a gyerek néptáncversenyén, megvan VHS-en is, de azért inkább nem mutatjuk meg a rokonoknak sem.

A koncert vége már igazi félmeztelen őrjöngés lett, a Bleed It Out pedig olyan jól sikerült, mint egy kiadós kocsmai verekedés. Az énekes szerint ez volt a mostani turné legjobb Linkin Park-koncertje, de azért ne dőljünk be neki: időnként elkapja a lendület, és azt mégsem mondhatta, hogy nehezen indultunk, kedvem sem volt az egészhez, de aztán belerázódtam én is, meg ti is ott lent.

Nem lesznek már legendák

Amikor lekeverték az utolsó thank you-t is, és a VIP-ben elindult az afterparty a rojtosra hallgatott Limp Bizkit mp3-akkal, világossá vált, hogy miért olyan szomorú Chester Bennington. Már persze azon kívül, hogy nagyon lakossági lett a tűznyelveket formázó tetkó a karján.

A Linkin Park igazi tragédiája nem az, hogy még mindig, a negyvenen túl is arról énekelnek, hogy nem érti meg őket senki a suliban, hanem hogy hiába erőltetik, már soha nem válnak igazi rocklegendává. Pedig olyan közel voltak hozzá. A legelején tulajdonképpen műfajt teremtettek a pophangzású nu metallal, azóta pedig albumról albumra ugyanazzal próbálkoznak: hogy megcsinálják azt, amit a Metallica a Black albummal. Hogy írjanak egy olyan, a műfaji kereteket szétfeszítő albumot, ami évtizedeken át meghatározóvá teszi őket a zeneiparban, és megkerülhetetlenné a könnyűzenében. A baj csak az, hogy ők az első albummal kerültek ehhez a legközelebb, azóta hiába Avicii, Kiiara, Kygo vagy éppen Selena Gomez: a zeneipar annyira megváltozott, hogy már nincs szükség új U2-ra vagy Red Hot Chili Peppersre, nem lesznek már soha brand vagy éppen üzleti konglomerátum. Csak egy zenekar, ami 15 éve nagyon értette, miért olyan dühös a világ.