2013-ban a Budapest Parkban lépett fel először a Paramore Magyarországon, remek időzítéssel, ugyanis ekkor jelent meg a negyedik albumuk, ami kereskedelmileg és kritikailag is legnagyobb sikert hozta a számukra, a Grammy-díjról nem is beszélve. Utána viszont egy ideig úgy nézett ki, hogy Hayley Williams ebben a formában már nem tér vissza Magyarországra, mert feloszlik az egész Paramore. A zenekar egész pályafutását meghatározták a tagcserék, már az első albumuk, az All We Know Is Falling is részben arról szólt, hogy az egyik tag, Jeremy Davies otthagyta őket.

A fluktuáció állandó, a budapesti koncerten sem ebben a felállásban játszottak, mint a Volt pénteki napján, hiszen akkor az alapító-dobos, Zac Farro épp nem volt tag. A krízis állandó és konfliktus egyik alapját mindig az adja, hogy a Paramore most egy igazi együttes vagy valójában csak Hayley Williams kísérőzenészeiről van szó. Az a soproni fellépés után is egyértelmű, hogy mikor koncertet adnak, akkor az énekesen kívül nincs senki más a színpadon, aki csak fele ennyi karizmával is rendelkezne és ez lehet, hogy frusztráló egy idő után.

Szerencsére a koncert olyan hangulatban telt, ahol ránézésre mindenki remekül érezte magát a színpadon, nem látszott, hogy ez számukra valójában "egy újabb nap a csavargyárban". A fesztiválokon teljesen megszokott a késés és bár azért kevesen emelkednek rihannai magasságokba, azért szerdán Ellie Goulding is megvárakoztatta a közönséget, ezért is volt meglepetés, mikor pontban 9 órakor megjelentek a tagok, köztük Williams egy lila kezeslábasban, és elkezdték a bulit.

Ilyenkor két dolog jut az ember eszébe: vagy minél gyorsabban le akarják tudni az egészet, vagy igazi profikról van szó, akik tudják, hogy a sztárallűrök nem menők. Szerencsére most az utóbbiról volt szó és nem úgy tűnt, mintha a frusztráció jellemezné a mindennapjaikat és csak arra várnak, hogy végre kiszabaduljanak a turnébuszból.

Lehet kellett a sok hercehurca, hogy újra és újra megcsapja őket a feloszlás szele. Akármi is legyen az igazság a Paramore remek arcát mutatta a Volton, viszont az is kiderült, hogy egy komolyabb átalakuláshoz még időre van szükségük. Nagyjából ugyanakkor jelent meg az ő legújabb lemezük is, mint a fesztivál másik nagy durranásának a Linkin Parknak és további hasonlóság, hogy ők is poposabb irányba léptek el a tőlük megszokott hangzástól. Chester Benningtonékkal ellentétben nekik sikerült ezt ügyesebben megvalósítani, az After Laughter lemezeit nem akarják a rajongók rituálisan megsemmisíteni. Viszont ezek szinti popos meg new waves beütéssel rendelkező számok, amik azért eltérnek a Turn It Off vagy Ignorance inkább punk által inspirált zenei világától. Persze a Paramore bármi által is inspirálódott, mindent addig puhított, hogy az elsősorban egy rádióban is leadható popzene legyen. 

A koncerten a teljes életmű javából válogattak, amit kicsit megsínylett az összkép, mert nehéz most megmondani, hogy mi is számít most az igazi Paramore-nak. Jelenleg Hayley Williamsen kívül csak annyi a fix, hogy a számok a szomorúságról, csalódottságról esetleg dühről szólnak. Ezt viszont többféleképpen is fel tudják öltöztetni. A jelenlegi helyzetet a Caught in the Middle című szám festi le a legjobban, a koncert után is az érezhető, hogy átmeneti helyzetben van ez az egész. Színpadra lépés után kellett egy kis idő, hogy Williams ne csak a banda tagjainak produkálja magát, de a közönséggel is foglalkozzon. Mikor viszont megtörtént, pont úgy kezelte a helyzetet, ahogy azt elvárhatjuk valakitől, aki tinédzser kora óta színpadon van. Köszöntötte azokat, akik már sokadszorra látják őket és azokat is, akiket először.

Később, mikor a Misery Bussiness előtt felhívott valakit a színpadra, hogy elénekelje egyik legnagyobb slágerük refrénjét, akkor meg sem próbálta letagadni, hogy egy állandó elemről van szó, ami mindenütt megtörténik. Itt talán kicsit kijött, hogy valamennyire csak unja már a zenekar a múltat és muszáj ezt a nosztalgiázást feldobni valamivel. Ezt az új impulzust talán az hozhatja el, ha a 2010-es kilépése után visszatérő Zac Farro kicsit többet lép előre. A koncerten csak az utolsó előtti számnál jött ki a dobok mögül, de talán valami ilyesmi kellhet majd ahhoz, hogy a Paramore életben tudjon maradni és kevésbé lehessen azt érezni, hogy Williams mellett mindenki más csak körítés.

A Volton úgy tűnt, hogy az emos dalszövegek nem mentek ki a divatból, csak máshogy kell őket felöltöztetni. A Fake Happy-vel jól lehet kacsintani a filterbuborékban fuldokló Y- és Z-generáció tagjainak, akik tudják, hogy a hogy vagy kérdés nem az érzésekről szól. Williamséknek pedig óriási szerencséjük, hogy nincs minden mindig rendben, mert így mikor a nehéz időszakról beszél, akkor tudjuk, hogy ez tényleg megtörtént és nem sokon múlt, hogy ez az egész koncert, album, zenekar elmúljon a fenébe.