Most hagyjuk azokat a büszke embereket, akik így július közepén is azzal menőznek, hogy még sohasem hallották a Despacito című számot, mert az esetek többségében ez hazugság. Luis Fonsi és Daddy Yankee nyári megaslágerét jelenleg közel két és fél milliárdszor hallották a Youtube-on, a rádiókból konkrétan kivakarhatatlan, és elég szépen halad afelé, hogy nézettségben leelőzze a Gangnam Style-t. Az egészen megdöbbentő sikerre való tekintettel a budapesti Morrison's Klub vasárnap estére sokkolónak ható programot hirdetett meg: délután öttől zárásig kizárólag a Despacito szól a tánctéren. Természetesen mi is ott voltunk, mert ezt még ebben a rengeteg fájdalomtól sújtott országban sem akartuk elhinni.

Csak a Despacito szám megy egész éjjel, amíg meg nem unjuk

- ez volt a neve annak a Facebook-eseménynek, amire a buli megtartásáig 12 ezer ember jelzett vissza, plusz 3100 nyomott rá a részt veszek gombra. Ennyien egy Black Sabbath-koncertet nem szoktak visszajelezni, de hát a Despacito tényleg annyira meghatározó kulturális jelenség most, hogy az embereknek valószínűleg virágföldet vagy ütvefúrót is simán el lehetne adni, ha a háttérben Luis Fonsi és Daddy Yankee énekelne. Sokáig úgy tűnt, hogy az esemény csak egy a sok vicces Facebook-event közül, azonban a budapesti Morrison's szervezői többször is jelezték, hogy ezt bizony halál komolyan gondolják.

Nem is maradt más választás, mint olyan ismerőst találni, aki hajlandó velem vasárnap este ezerszer meghallgatni a Despacitót abban a Morrison's 2-ben, ami a Volt és Balaton Sound keverékének számít, és az emberek többsége kizárólag olcsó koktélt vedelni, illetve pasizni/csajozni jár. Természetesen egyetlen egy haverom sem akart jönni, legtöbbjük még arra sem vette a fáradtságot, hogy reagáljon. Sebaj, van kemény 3100 attend az eseményen, szépen ráírok azokra az ismerőseimre, akik nagy bátran visszajelölték a buli. Az alábbi üzenetet küldtem el az embereknek:

Cső, te jössz erre a despacitós bulira? Csak mert láttam hogy visszajelölted.

Az alábbi megúszós, gyáva válaszokat kaptam:

• Sajnos nem, én csak ilyen ironikus arc vagyok.
• Nyilván trollattend, de kösz, hogy felpiszkáltál.
• Azt hittem, az tegnap volt, és már lemaradtam róla. 
• Remélem, nem nézed ki belőlem, hogy így komolyba örülök a Despacito Nightnak a Mori 2-ben.
• Nem tudok sajnos, picsamásnapos vagyok.
• Ah, vicceltem. Holnap reggel repülök Romániába, nem táncolhatok hajnalig.
• Csá! Poénból jelöltem csak, koncertünk van ma, de eskü izgatja a fantáziám, milyen lesz.

Egyedül Csarnó Ella indexes kollégám jelezte, hogy ő bizony tényleg ott lesz a buliban, amire végül kénytelen voltam elvinni a saját barátnőmet, hiszen ha hatórányi Despacitót kibír a kapcsolatunk, akkor valószínűleg egy atomtámadást is. 

Pasito a pasito, suave suavecito

Még az elején szögezzük le, hogy egy maratoni Despacito-buli annyira illik a Morrison's 2-höz, mint egy Magyar Kupa-döntő a Fradi és a Videoton között a felcsúti stadionban. Mondhatni a tökéletes párosítás, hiszen a Morrison's már nagyon régóta az a hely Budapesten, ahová nem a zene, a hangulat vagy a hely miatt mennek, hanem korán berúgni és kétségbeesetten felszedni valakit.

Bevallom őszintén,  valamikor 2004-ben lehettem utoljára a Morrison's-ban, amikor az eggyel felettem járó menő lányok elhívtak bulizni az alkoholfogyasztási szokásaim kialakulásának hajnalán, úgy 14-15 évesen. Enyhén szólva nem élveztem, hogy emberek derékre kötött pulóverrel csoszognak oda minden magában táncoló lány csípője mögé, miközben szól a Sean Paul vagy Usher.

Mint kiderült, a Morrison's 2 alig változott valamit, még mindig rengetegen jönnek ide 9 előtt, hogy akciós koktélokat igyanak. Bevallom, én is megittam három különböző koktélt, mert a Despacitóhoz nem ihatok mezei sört, és vasárnap berúgni sincs kedvem. Itt már rögtön tévedtem, mert kiderült, hogy három koktéltól simán tök hülyére tudja magát inni az ember. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Mori 2-be belépve tényleg egy olyan tánctér fogadott, ahol egy DJ folyamatosan a Despacitót játszotta. És a tánctér nem úgy nézett ki, mint a lelátó egy NB I.-es kiesési rangadón, hanem már kora estétől ott ropták az emberek ugyanarra az egy átkozott számra.

Nem akartam elhinni, hogy az egész nem csak egy blöff, egy zseniális marketingfogás, hanem ténylegesen kielégít egy tömegigényt. Ahogy telt az este, úgy lett szép lassan telt házas az a terem, ahol szerencsétlen DJ kénytelen volt a Despacitót játszani ilyen-olyan formában. Hol natúrban, hol Justin Bieberrel, hol a magyar vagy a kínai verziót, hol valami förtelmes house remixben. Az emberek pedig nem csak szimplán táncoltak rá, hanem megőrültek, ujjongtak, egy lány pedig már fél 9-kor vonaglott a táncrúdon, mintha konkrétan Daddy Yankee-nek produkálta volna magát.

Nos vamos pegando, poquito a poquito

Igazából máig nem tudom eldönteni, hogy kit sajnáljak jobban. Beszéltem a pultosokkal, akik kora este még táncolgattak, dúdolgatták a dalt, sőt, elég sokszor lehetett tőlük is hallani, ahogy a nyilvánvalóan full idegen dalszövegből a despacito szón kívül csak azt tudták mondani, hogy bám bám.

Később azonban már nyúzottan, unott fejjel magyarázta egyikük, hogy délután öt óta megy ez a szám, és még mindig csak este 11 van, a végére teljesen meg fognak őrülni. És ezt az egyik kinti pultos mondta, a Despacito-teremben dolgozó pultoslányokhoz nem is mertem hozzászólni, mert látszott rajtuk, hogy minden egyes Despacitónál öregednek úgy három hónapot.

Nem úgy, mint a DJ, aki a szememben ezen az estén egy polcra került Kossuth-tal, Petőfivel, Dobóval és az összes magyar hőssel. Az egy dolog, hogy DJ NYKS egész este egyetlen számot játszott néha kicsit más formában, de láthatólag halál jó érezte magát közben, simán kommunikált a közönséggel, és a nála pár fokkal motiválatlanabbnak tűnő váltótársával valószínűleg annyiszor hallgatták meg a Despacitót, amitől még Guantanamóban is összerezzennek a vallatótisztek.

Miközben mi egy idő után teljes delíriumba kerültünk, elkezdtük megfigyelni, hogy mennyire működik a Morrison's-ban a tömegpszichózis. Volt egy olyan csávó például, aki konkrétan este 8-tól kezdve ki sem mozdult a Despacito-teremből, három órával később is olyan átéléssel halandzsázta Daddy Yankee rappelését, mint aki egyenesen Puerto Rico partjaitól úszott el a Mori 2-ig. A férfit aztán valamikor éjfél körül láttam kijönni a teremből, rommá izzadva, levegőért kapkodva rohant a pulthoz egy alkoholmentes sörért, hogy aztán úgy rohanjon vissza ropni, mintha nem a Despacito szólt volna egész este.

Olyan két-három tucat emberre emlékszem, akik már-már hivatásból kínozták magukat folyamatosan, és konkrétan minden egyes "új" szám kezdésénél sikítva indultak táncolni. Mindeközben a másik három teremben rendes buli és karaoke volt, de mindegyik helyen csak lézengtek az emberek, jobb híján egy-egy pár pörgette egymást napjaink legjobb slágereire, miközben egy szinttel feljebb napjaink egyetlen slágere ment folyamatosan.

Luis Foscsi feat. Dádi Jenki

Magamon közben azt vettem észre, hogy megdöbbentően csúnyán becsíptem a koktéloktól, és valamiféle vallásos áhítattal követtem az eseményeket. A dohányzóban minden baseballsapkás férfi a csajozásról beszélt. Egy másik asztalnál négy feltűzött frufrujú lány feltűnően arra várt, hogy végre valaki megszólítsa őket, de hiába. A kedvencem mégis egy négyfős fiútársaság volt, akik négyen ittak egy doboz Burnt, és amolyan vetésforgóban mászkáltak asztaltól asztalig, aztán hátha szóba áll velük valami unatkozó lányka.

A Morrison's, ahogy már mondtam, igazából maga a Volt és a Balaton Sound, ahol a szar régi slágerek találkoznak a szar mai slágerekkel, miközben a közönséget egy pillanatig sem érdekli egyik sem, kizárólag arra fókuszálnak, hogy végre valami fiú/lány szájában végezzék. És valljuk be, egy olyan bulin, ahol folyamatosan a Despacito szól, iszonyatos elhivatottság kell ahhoz, hogy az ember órákig dörgölőzzön idegen emberekhez a siker érdekében.

Gondoltam, én is kipróbálom már, hogy milyen ez a táncolás a Despacitóra, de hiába ráztam a legvadabb latin szerető módjára, a barátnőm röhögésén kívül semmilyen sikert nem tudtam elérni.

Az alkohol, a sokkhatás és a Despacito kombinációjának köszönhetően úgy éjfélre az agyműködésem teljesen megváltozott. Képtelen voltam értelmes mondatokat alkotni, véletlenszerűen idézgettem abból a dalszövegből, amiből négy év gimnáziumi spanyol tanulás után sem tudtam többet felfogni, minthogy cabeza meg cerveza, illetve elkerekedett szemekkel bámultam azokat az embereket, akik lucskosra izzadva is ugyanúgy pörögtek a go-go táncosoknak kitalált rúdon.

Valamiféle törzsi átszellemülés történhetett, ahol a Luis Fonsi és Daddy Yankee a fővarázsló, a Despacito az ayahuasca, a Morrison's 2 pedig a perui indiánok szentélye, ahol az átlagos sápadt arcú eggyé válhat az éggel, a csillagokkal és két és fél milliárd Youtube-nézettséggel. Miközben elképesztő utakat tettem meg a tudatalattimban a Despacitóval a háttérben, még egy legendás élőlény is felbukkant előttem, aki nélkül egy maratoni Despacito-buli nem is lenne az igazi.

Így van, a legendás DJ Dominique, a Fergeteg Partyk uralkodója is tiszteletét tette a Moriban, de sajnos ahhoz túlságosan elmerültem a Despacito okozta hallucinációban, hogy ténylegesen megkérdezzem róla, hogy miért látogatott el erre a szerény eseményre. Csak találgatni merek, hogy DJ Dominique voltaképpen felfedező körúton volt itt, mint egy modern Cortés vagy Pizarro, hogy aztán pár hét múlva a győri ETO Parkban csináljon tematikus Despacito Fergeteg Partyt emberek tízezreinek. Itt már én is úgy éreztem, hogy elértem azt a pontot, ahonnan feljebb már nem tudok jutni. Teljesen átjárta a testemet és az elmémet a latin ritmus, izmaim meg-megrándultak Daddy Yankee rapbetétjére, és a pupilláim elkezdtek tágulni, ahogy eljutottunk végre ismét a refrénhez.

Hazafelé a barátnőmmel csillogó szemekkel próbáltuk felidézni a dalszöveget, de inkább csak makogtunk, mint a hipnotizált csimpánzok. Máig fogalmam sincs, hogy pontosan mi és miről szól a szöveg, de őszintén szólva nem is érdekel, hiszen az a törzsi szeánsz, ami a Mori 2-ben történt sokkal több annál, minthogy pár száz ember igénytelenségtől fűtve órákig ropja ugyanarra a dalra.