Elképesztően jó koncertet adott a Bánkitó Fesztiválon a Slaves brit punkduó, akikkel a fellépés előtt még röviden beszélgetni is tudtunk. Többek között olyanokról, hogy milyen érzés a 21. században punkzenekarként nagykiadós szerződést kapni, milyen az élet egy olyan angol kisvárosban, mint Kent, és miért dobol náluk állva az énekes.

A Slaves korábban már járt Magyarországon, de akkor a Budapest Parkban voltak az elő-előzenekar a Foals és a Chrystal Fighters előtt. Most volt az első alkalom, hogy nem csak főfellépők voltak egy magyar fesztiválon, hanem konkrétan a legnagyobb név az egész eseményen.

Pedig pár évvel ezelőtt még Laurie Vincent és Isaac Holman csak két szakadt haver volt a dél-angol Kent kisvárosában, ahol nem történik soha semmi. "Mindenki vagy DJ akart lenni, vagy béna indie zenekart csinált. A városban szép lassan bezárt minden klub, ezért nekik is a szomszéd városba kellett járni, ha egyáltalán zenét akartak élőben hallani" - mondja Isaac Holman énekes-dobos, aki aztán kiegészíti még annyival, hogy pont ezért alakult ki a Slaves furcsa kétfős felállása. A Slaves ugyebár egy gitárból és egy álló dobszerkóból áll, ami egészen szürreális látvány nyújt élőben. "Senki sem akart dobolni a zenekarunkban, ezért végül Laurie felállította nálam a dobszerkót és elmondta, hogy akkor ezt te fogod ütni ének közben." - meséli Holman.

És tényleg, élőben egészen elképesztő hatása van annak, ha a dobos nem egy széken ül, hanem izmos és félmeztelen testtel egy előember vadságával püföli az álló tamot és a pergőt, miközben össze-vissza ordibál a mikrofonba. Ráadásul a Slaves alapvetően garázs/punk vonalon mozog, vagyis nem lötyögős zenéről beszélünk, ezért teljesen érthető, ha a koncert végén nem volt még ráadás, Holman pedig 2-3 szám között kicsit kimászkált a színpad szélére produkálni magát pihenésképpen.

"Már el sem tudom képzelni milyen lenne 4-5 fős felállásban játszani. Nekünk ez a természetes, így szeretünk koncertezni, és a zenekarral kapcsolatos döntések is kevésbé macerásak annak köszönhetően, hogy csak mi ketten szólhatunk bele bármibe" - meséli Laurie Vincent, hogy aztán szóba kerüljön a nagy meglepetést okozó Virgin EMI szerződésük. A 21. századi zeneipar enyhén szólva nem tett jót a nagy kiadóknak, akik a folyamatosan csökkenő lemezeladások miatt kizárólag biztosra mennek, ha szerződtetnek valakit. Éppen ezért volt meglepetés, hogy mindössze egy EP után az EMI szerződést küldött annak a Slavesnek, ami sem zenében, sem megjelenésben, sem a nevükben nem éppen könnyen marketingelhető termék.

"Elképzelésünk sincs miért pont minket szúrtak ki annak idején, csak arra emlékszem, hogy mekkora vigyorral írtuk alá a szerződést. Bárki bármit mond, igenis óriási dolog ma egy ekkora kiadótól szerződést kapni" - mondja Vincent, majd rákérdezek arra, hogy mennyi beszólást kaptak punkzenekarként amiatt, hogy nagy kiadónál jelenik meg a zenéjük. "A hátunk mögött biztos vannak, akik elégedetlenkednek, de az arcunkba még soha senki nem merte azt mondani, hogy kiárusítottuk magunkat. Mert ilyen nem is történt meg, ugyanolyanok vagyunk mint mindig, és a kiadónk igenis rengeteg mindenben tud segíteni" - válaszolja kissé felhúzva Holman, aki utána még azt is hozzáteszi, hogy az EMI nélkül aligha sikerült volna összehozniuk egy közös számot a legutóbbi lemezükön Mike D-vel a Beastie Boysból.

A Bánkitós koncertjük egyébként majdnem hibátlan volt. Meglepő módon rengeteg ember jött el a cirkuszi sátorba, de még ennél is meglepőbb volt, hogy mennyire jól reagált a közönség végig a koncertre. Egy nagyobb kemény mag énekelte a szövegeket, ugráltak, circle pitet csináltak, és úgy egészében el lehet mondani, hogy állati jó közönség jött össze a Slavesre. Mindössze egyetlen srác volt, akit a zenekar zavart ki az első sorból, mert lökdösött, tapogatott egy lányt, és az ilyet a zenekar nagyon-nagyon nem kedveli a koncertjén. Amit viszont igen, az a már-már Black Sabbathos súlyos gitártémák, döngölő, szinte primitív dobolás és üvöltözésbe forduló kvázi mondva rappelés, amit tényleg kicsit olyan a Slaves, mintha a Sleaford Mods garázspunkot próbálna meg játszani. Egyszerűen zseniálisan működik az egész, pedig tényleg a világ legegyszerűbb zenéjéről beszélünk.

(Borítókép: Palkó Anna / Index)