Van az a rész a South Parkban, amelyik a Kiégett Kabalák Szigetén játszódik, oda kéne visszavonulnia a Szexuális Zaklatás Pandának, a nevezett ügy jelképének. És félő volt, hogy 2017-ben egyenesen erről a szigetről érkezik Magyarországra Marilyn Manson, a Sátánista, Felháborítóan Polgárpukkasztó Mackó is. De mégsem így lett.

Manson jó húsz évvel ezelőtt egy zseniális ötlettel úgy döntött, ő lesz a jelképe mindennek, ami szembemegy a kispolgári értékekkel, sőt, ami ijesztő, botrányos, felháborító és így sokkoló mindenki számára, aki akár csak egy egész kicsit is konzervatív. (Magyarul Alice Coopertől, Ozzy Osborne-tól, Arthur Browntól lenyúlt egy pózt - a szerk.) Úgy döntött, hogy gazember lesz, nemcsak egy énekes, egy zenész, hanem egy szimbólum, ami túlmutat önmagán és a zenén.

A tervet következetesen és iszonyú hatásosan végre is hajtotta, a számítása pedig bejött, nemcsak a lemezeladásokat tekintve, de azt is, hogy tízszer, százszor, ezerszer annyian ismerték meg a nevét és tudták róla azt, amit Manson akart, hogy tudjanak róla, mint amennyi logikus lenne egy goth gyökerű metalénekes ismertsége szempontjából.

És Manson azt akarta, hogy ő legyen a közönség szemében „A” sátánista rocker, akitől anyánk óvott, aki miatt a szülők magukból kikelve ordítanak a kamasz fiúkkal, ha az meg akarja növeszteni a haját, és akit egyértelműen el lehet ítélni nemhogy első ránézésre valamelyik botrányos fotója miatt, de már a szexszimbólum és a sorozatgyilkos neveiből összerakott márkanév miatt is. És ez bejött, túl jól is: azt azért talán még Manson sem akarta, hogy őt hibáztassák a leghíresebb amerikai iskolai mészárlásért is.

De persze a horrorelemekkel, a nemi identitás elmosásával, a sokkolással létrehozott imázs nemcsak a kispolgárságnál működött, hanem a rajongóknál is, csak fordítva: az elborult, a törvényen kívüli, a züllött, a minden szabályt áthágó Mansonban bárki partnerre lelhetett, aki valamiért nem érezte magát a társadalom többségébe illőnek, és mindenki úgy érezhette, még sincs egyedül, mégis tartozik valahová, mégis van, aki személyesen hozzá beszél, aki az ő nevében is kiáll a világ elé.

De az idő eljárt Manson fölött, az internet és a tévéipar fejlődése hozott helyette épp elég dolgot, amin csámcsogni lehetett, a sátánista rockzene témája is kifújt már, most már csak pár magyar kretén szervez imádságot menetrendszerűen Manson magyar koncertjei ellen. A szimbólum kiüresedett, Manson Kiégett Kabala lett, és nem is tudott mit kezdeni ezzel a státusszal: a 2000-2010-es években egy évtizednél is hosszabb ideig nem adott ki semmi értékelhetőt, csak az útvesztés különböző stációiról tudósított máshogy és máshogy érdektelen és rossz lemezeivel.

Ezt a magyaroknak volt is szerencséjük megcsodálni 2009-ben a Volt Fesztiválon egy olyan koncerten, amiről mindent elmond, hogy ismerek embert, aki konkrétan elaludt rajta a backstage-ben. Aztán 2015-ben a The Pale Emperorral végre megtalált egy új hangot, amiben már nem volt semmi extra, de zeneileg legalább teljesen renden volt, sőt.

De a Sátánista, Felháborítóan Polgárpukkasztó Mackó épp olyan, mint a South Park Szexuális Zaklatás Pandája: nem hajlandó elvonulni. Pontosabban nem is ő nem hajlandó erre, hanem a hívei nem engedik el. Mert mondhat akármit az okoskodó újságíró Manson vörösre, feketére és fehérre mázolt feje felett eljárt időről meg kétségbeesett ösvényvesztésről, ha a rajongóknak a Marilyn Manson nevű szimbólum még mindig ugyanazt jelenti. És ez az, amit olyan döbbenetes volt átélni, ami olyan hihetetlen élményt volt képes adni, hogy arra önmagában az együttes már rég nem lenne képes, vagy talán soha nem is volt képes rá.

De ez a közönség, ami percek alatt elkapkodta az összes jegyet a Budapest Parkba, olyan letaglózóan különleges volt, hogy egészen rendkívüli volt köztük lenni. Kezdve már azzal, ahogy az élet a koncert első számai alatt porrá zúzta az állítást, hogy ha a Manson által képviselt témák már kimentek a divatból, akkor már hatásuk sincsen. Pedig eleinte úgy tűnt, egy teljesen nyugodt, jelentéktelen koncert lesz, amit eltartott kisujjal is végig lehet nézni: még a legelső sorok is tele voltak pezsgős estélyhez és audis érkezéshez öltözött emberekkel, akik a kezdés után nem sokkal, szó szerint a rettegéstől sikítva rohantak a hátsó sorokba. Ez mégis arról árulkodik, hogy történhetett Mansonnal akármi, ugyanaz a durvaság van, aminek ez az egész indult.

Meg az extázis. Emberek, akik mosolyogva kenegették egymást művérrel a koncert kezdete előtt. Tűhegyes szögekkel kivarrt melltartót viselő rajongók, vagy olyan topok, amelyeknek fordított pentagramot formáztak a pántjai. Halottfehér kontaktlencsék, mészfehér arcok, felnyírt, Manson-feketére festett hajak. Egy, a közönségből az énekes kezébe dobott, vérvörös melltartó. És a majdnem teljesen kopasz, gyöngyökkel kirakott arcú nő, aki egy férfi nyakából magasodva a közönség fölé várta egy órán át a The Beautiful People-t, hogy az alatt végre lehúzhassa a ruhája cipzárját. Gyönyörű emberek, akik rengeteg energiát teremtettek erre a másfél órára.

Nem mintha olyan nagy gond lett volna Mansonnal és az őt többnyire némán és türelmesen körülvevő és kiszolgáló zenészekkel, legalábbis a Volt-koncerttől fényévnyi távolságra volt a show. Igen, Manson hangja azért a színpadon nem tud olyan lenni, mint amit a stúdióban kiizzad magából, de azért egyszer-egyszer megmutatta azt is, hogy ott van még az a fekete járvány a torkában, amivel életre fertőzte a legjobb lemezeit, például a Sweet Dreams (Are Made Of This) közönségkedvencének egy-egy szerencsésebb pillanatában, vagy rögtön utána a Disposable Teens című helyi érdekű slágerben.

És még az is lehet, hogy folytatódik a jó széria: ha már eredetileg lemezbemutatónak szánták a turnét, amelynek legelső állomása volt Budapest („A fucking good start for the tour”, jegyezte meg a témáról az illetékes), akkor már lejátszottak három számot a Heaven Upside Down című lemezről is, aminek már rég meg kellett volna jelennie, és amiről még mindig nem tudni, mi a fene van már vele. És mindhárom új szám hozta azt a kellemesen ötletes középszintet, amit a legutóbbi lemez is képviselt.

A siker titka pedig talán az, hogy Manson végre tud mit kezdeni a státuszával, és már abból épített új imázst, ami ráragadt az elmúlt tizenöt évben: nem a ma már kevésbé ütős sokkolásból, hanem a beleszarásból, a kiállhatatlanságból, a nekem-mindent-szabad-és-élvezemből. Hogy ami régen hiszti volt, az már showelem: a hirtelen, szó nélkül levonulás a színpadról, a mikrofon földhöz vágása, a mikrofonállvány felrugdosása, a roadok színpadias megalázása az orruk és a kinyújtott kezük előtt szándékosan földre ejtett pohárral.

És Manson most újra van legalább annyira jó formában, hogy megteremtse ehhez az alapokat: van olyan lendületes a színpadon, és annyira azért még van jó hangja. Vannak szimpatikus megmozdulásai, mint a dobverős-gitáros akciója Twiggy Ramirezzel, hatásosak még annyira a pár számonként új jelmezei. És a zenészek is vannak olyan jók, főleg az új dobos, Gil Sharone, aki úgy püfölte végig a dobokat, hogy majdnem leesett az egész a (végre nem a színpad hátuljába száműzött, hanem előtérben lévő) állványról – kár, hogy agyon volt triggerezve a hangszere, hogy csak annyira tűnjenek természetesnek a hangjai, mint egy lemerülő telefon pityegése egy festői alpesi hegycsúcson.

De közben meg mégsem erre figyelt az ember, mert vitte a lendület, amit legalább felerészt az a közönség generált, amelyiknek ennyire fontos volt itt lennie, amelyik tagjai most érezhették igazán önmaguknak önmagukat.

Különben sem lehet nem az emberek miatti érzésekről beszélni egy-egy olyan kép után, mint amikor

és a kilencvenkilenc százaléknyi teli szájjal mosolygó vagy a magnóval éneklő arc mellett ott volt egy huszonéves pár, egy nő és egy férfi, összekapaszkodva és mély fájdalommal sírva.

Ők azon kevesek közé tartoztak, akik megnézték a híreket a koncert közben, és tudták, hogy az első hangok felhangzása előtt pár perccel kiderült: a Linkin Park énekese megölte magát, és egy kicsit azt a valamit is, ami ennyire mélyen be tud épülni a világ minden részén az emberek identitásába, pusztán csak a zenétől, és attól, amit egy-egy igazán karizmatikus előadó képviselni tud. És ami sokkal fontosabb az énekes pillanatnyi hangjánál, egy-egy koncert hangzásánál, a setlistnél. Mindennél.