Ha egyszer lesz egy fesztiválom, ami akkorára nő, hogy mínusz 1.napot is akarok neki, szóval akkor majd én is Pinket fogom elhívni a nagyszínpadra. Ilyenkor még félgőzzel megy a móka, a színpadok közül csak pár működik, a közönségben pedig nagyon sokan vannak, akik nem az egész heti őrületre mennek ki, csak erre az egy bulira, már ha elég nagy név az, akit prezentálnak neki. Pink meg nemcsak egy nagy név, hanem egy tulajdonképpen minden demográfiai csoportnak eladható, kiváló popipari munkadarab, amit szorgos és ügyes kezek formáltak addig, míg senki nem talált benne hibát a 18 éves szelfimániás tinicsajtól a 47 éves, hátfájós újságíróig.

A tegnap esti nyitóbuli pontosan olyan volt, legalábbis felületesen nézve, mint amilyennek egy ilyen, másfél órás fesztiválfellépést elképzel az ember. Tudjuk le előre a kötelező kört: a Sziget nagyszínpadát a Tarlós-éra zajkorlátozó hisztije miatt továbbra sem lehet úgy hangosítani, ahogy azt kellene. Lehet, hogy a cájg bírna, de ha a hangerőt maximalizálja a hatóság, akkor ezt, már elnézést, de baszhatjuk. Az pedig nonszensz, hogy egy koncerten az embernek rá kell szólnia a mellette egymással üvöltöző portugál ördögbotosokra, hogy kussoljanak már, mert nem hallja a zenét. És ez nem túlzás, amikor Pink és a gitárosa a kifutó végére leülve nyomott egy 25 perces akusztikus blokkot, az énekből nem sokat lehetett hallani a keverőn túl. Kötelező panasz kettő: sokan voltak, 50-60 ezren biztosan, és sokan akartak hazamenni a koncert után egyszerre, a taxira váró sor ránézésre volt vagy kétórás, az első hat HÉV-re feljutni esélytelen volt, a Filatorigát melletti lakótelepen vadászó taxishiénák egyre pofátlanabbak. Pro tipp: érdemesebb kisétálni a Szentendrei útra, és lesz menten éjszakai busz, és jön taxi is, vagy, ahogy arra egy rém ideges olvasó felhívta a figyelmemet, ott a BKK hajójárata, ami elvisz a Jászai Mari térre pillanatok alatt. 

És akkor rózsaszín szemüveg fel!

Van pár olyan zeneipari előadó, akinek a koncertjére nem lehet nem odafigyelni. Pink az egyik ilyen, mert a slágerparádé mellé mindent megtesz, hogy az, aki ott van egy buliján, úgy menjen haza, hogy ilyet még nem láttam. „Imádom ezt a nőt, bazdmeg!" – hangzott el a közönségben sokszor, sok szájból, mondták faszik és nők is, azok meg, akik az első sorokban álltak, egészen eksztatikus hangulatba jöttek, amikor Alecia Beth Moore a koncert alatt többször is lemászott a színpadról, és szelfizett meg pacsizott velük, egy spontán a koncertre behozott virágcsokrot egy random rajongótól meg olyan hozsannázva vett el, mintha a Fehér Ház kulcsát adták volna át neki.

Eljátszott minden nagy slágert, volt U + Ur Hand, Just Like a Pill, Get The Party Started, Trouble, Funhouse, Try, Just Give Me a Reason és  Just Like Fire, So What és Raise Your Glass is, mellettük a szokásos feldolgozások Joan Baeztől Kris Kristoffersonon át Bishop Briggsig. A nő hangja pont olyan elképesztő és sokoldalú, mint 17 évvel ezelőtti debütálásakor, sőt, a korral ércesebb, de füstösebb is lett, ami például a Babe, I'm Gonna Leave You alatt (ez a már említett Joan Baez-nóta, amit a Led Zeppelintől ismerhetnek a legtöbben) nagyon jól is jött, mert ha becsukott szemmel hallgatta az ember, néha Robert Plant bújt elő belőle, és nem, nem viccelek. Pink ugyanis alapvetően egy rockzenész, akinek van egy fasza rockzenekara, fél tucat táncosa és két olyan vokalistája, akik saját jogon is elképesztő hangú énekesek.

Ezek a zenészek pedig rettentően élvezik, hogy – ha jól tudom – 2007 óta egy olyan popénekesnővel játszhatnak, aki a U + Ur Hand című slágerének alapját simán áthangszereli az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheapjére, és vigyorogva énekli rá a csajos szövegeket. A dobosából szinte minden nótában kijött az állat, és metálos témákat nyomatott, a gitárosának meg minden mozdulatán látszik, hogy rockernek született – a Funhouse végén, amit a No Doubt Just A Girl című slágerével összedolgozva toltak, mindkettőjüknek elment az esze, és olyan pogó volt a színpadon, hogy csak néztem.

A zene mellé jár színpadi show is, ami ugyan a fesztiváljelleg miatt közel sem volt teljes, nem volt annyi átöltözés, díszlet és légtorna sem, mint szokott lenni, sőt, Pink magához képest elég keveset vett részt a táncokban. Inkább a közönséggel cukiskodott és énekelt, miközben a színpadon égett, füstölt, robbant minden, aminek kellett, a ráadásra meg beköttette magát, és repült is egy kiadósat a rajongók feje felett, akik persze ettől (is) megőrültek, és egyébként végig jól érezték magukat.

Objektív hangokat pengetve

Aki látott már Pink-koncertet, tudja, hogy a nő inkább a show-ra, a színházra, a nagyívű gesztusokra megy rá, az éneklést meg rábízza a két háttérénekesnőjére – gondolom, mindenki csinálja azt, amihez a legjobban ért alapon. Én elég sok buliját ismerem, tudtam, hogy ahogy a koncertjeit végigugráló Madonna vagy napjaink többi piacvezető előadója, Pink sem tartja ördögtől való babonaságnak a félplaybacket, a mankót, azaz azt, hogy miközben énekel, ott van alatta egy másik sávban a saját stúdióhangja. Vastagabb, szebb lesz tőle a zene, az kétségtelen, de lustább vagy léhább előadókat arra csábíthat, hogy egy ponton túl leszarják a látszatot is, és inkább csak tátogjanak.

Pink tegnap este a refrének közül kis túlzással csak azokat énekelte élőben, amiket unplugged adtak elő a gitáros palival (aki képes volt ún. tribal- avagy kidobó-tetkómintával elcsúfítani egy Gibson Les Pault, szóval a faszkorbács azért kijár neki), a többinél vagy kamuzott, vagy egyáltalán nem is énekelt. Ez kicsit illúzióromboló, és ugyan az, hogy lemegy a színpadról, és lepacsizik az első sorokkal, magára veszi a felhajigált piros ködmönt, és koncert közben oszt autogramot, az jól néz ki egy saját, két-, két és fél órás bulin, de egy eleve szűkre szabott, 90 perces koncertből tíz percet erre szánni, az luxus, avagy mínusz két nóta.

Az akusztikus blokk is ilyen: nagy, saját turnés koncerten kurva jó, kicsit lepihenteti a nézőket és a zenekart is, ráadásul Pink tényleg elképesztően jó dolgokat hoz ki a feldolgozásokból – Bishop Briggs Riverje volt az este egyik fénypontja, amit úgy konferált fel, hogy a kedvenc száma. Meg is látszott, sokkal lelkesebben játszotta, mint azokat a slágereket, amiket már vagy 500. alkalommal adott elő. Az új lemez elé persze kell a turné, egy fesztiválon nem lehet nem slágereket nyomni, de én legközelebb csak akkor fogok Pink-koncertre menni, ha egy kisebb helyen lesz, külsőségek és parasztvakítás nélkül, mert a nő zenésznek szerintem sokkal jobb, mint bohócnak.

A buli a szelfizésen túl egy takkra kiszámított, profi gépezet volt, amiben minden mosolynak, lépésnek, kikacsintásnak és színpadra felhordott virágcsokornak megvolt a pontos helye és ideje, ahogy a konfok is csak abban tértek el a július 12-i Atlantic City-beli vagy július 8-i quebeci bulin elhangzottaktól, hogy a Szigeten volt köszönöm és Budapest. Egy spontán Pinktől lehet, hogy jobban megőrült volna a közönség, amelyet az akusztikus blokk annyira nem érdekelt, sőt, a környékünkről tucatjával távoztak az emberek, mert mi ez a prüntyögés, bazdmeg. Egy fesztiválra ennél feszesebb program kellett volna, és ugye nagyobb hangerő, de erről már végképp nem az előadó tehet.